Budapesti Szemle. 1911. 146. kötet, 412-414. szám

414. szám - PETŐFI. – Jakab Ödöntől

PETŐFI. 1844 februárjában, a Tokajkörnyéki Hegyalján, fagyo­san süvöltő szélben, szembekorbácsoló havas esőben egy középtermetű, széles vállú, sovány, sárgásbarna arczú, fekete szemű, nyílt homlokú, sötét hajú vándorszínész bandukolt gyalogszerrel Debreczenből Pest felé. Legértékesebb ruhája egy elnyűtt, szürke, felső lábszárközépig alig szolgáló gallér­köpenyeg volt s minden fegyvere egy majdnem állig érő, hatalmas somfabot. Ha valaki látta, vajon gondolta-e akkor, hogy az a rongyos vándor e rettentő télidőn a szerelem legpompázóbb tavaszát viszi a szivében, a legvirágosabbat és legdalosabbat mindazon tavaszok között, melyek valaha itt a földön nyíltak? Gondolta-e vajon, hogy azokba a rengeteg rongyokba a magyar nép dicsőségének egyik leg­fényesebb darabja van belegöngyölgetve s hogy abban a sajnálatraméltó, megviselt alakban a világszabadság leg­hatalmasabb szavú apostola járja a Megváltók előkészítő szenvedéseinek zordon iskoláját. Bizonyára senkinek sem jutott ilyesmi eszébe ! Pedig az a rongyos, csatangoló vándor Petőfi Sándor volt, a magyar nép örök életű büszkesége s minden idők nemcsak egyik legnagyobb, de egyszersmind egyik legmagyarabb dalnoka. Petőfinek, ennek a valóságos félisten-embernek, az egyénisége messze elütő volt minden más egyéniségtől. Petőfi maga Petőfi volt és senki más. Az ő egyéniségének hű mását senkiben sem lehet megtalálni, legfölebb az ő kora magyar embereinek összeségéből lehetett volna valami hasonló alakot construálni. S tán még ez alakból is hiányoznék a Petőfi lelkének az a kiválóan jellemző nagy érzékenysége, mely — mint a földrengéseket jelző seizmo-

Next