Czegléd és Vidéke, 1891 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1891-04-26 / Mutatvány szám

CZEGLÉD, 1891. I. ÉVFOLYAM. MUTATVÁNY SZÁM. VASÁRNAP, ÁPRILIS 26­ TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMÚ HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizet­ési­ dij: helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve: egész évre 3 frt, fél évre 1 frt 50 kr., negyed évre 75 kr., egyes szám­ára: 7 kr. Szer­kesztőség* I. kerület, Vasút-utcza 101. sz. Ide kül­dendők a kéziratok és mindennemű hirdetmények. Kéziratok vissza nem adatnak !___________ Felelős szerkesztő: 'X’k­ia.Issó .Adorján. ' Laptulajdonos: * ZEPircs J*. és Társa. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények a legju­­tányosabban számíttatnak. Hivatalos: u m. városi és bírósági 3 frt; egyházi, egyleti, társulati stb. hirdet­mények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyeg­dij a fenti árakba bele van számítva. Előfizetési- és hirdetési­ dijak fizetendők a szerkesztőségnél. Előfizetési felhívás! Lapunk ára: Egy évre......................3 frt. Félévre .....................1 frt 50 kr. 3 hónapra.....................— 75 kr. Lapunkról: A történelem az élet tükre. Tradi­­czioiban fölleljük a fenséges mellett a borzasztót, a lény mellett az árnyat. Ám a múlt idők végtelenéből visszasugárzó tények e lánczolatából a kutató ész be­látása szerint választhatja ki ama elévül­­hetlen eszméket, melyek mai társadalmi szervezetünkben ép úgy irány­­jelölő­k le­hetnek, mint voltak — habár ellenkező áramlatok által egy-egy ideig elnyo­mattak is — a múltban is lesznek a jövőben. A történelem különösen az emberi társadalom élete és fejlődésére nézve bi­zonyítja be lépten-nyomon azon alapigaz­ságot, hogy semmi új sincs a nap alatt.­­Nemzedékek nőnek és eltűnnek, de az emberi természet örök és egyforma. Épen ebben h­asonlít alkotójához; egyébként megmarad azon korlátok között, melyet teremtője jelölt ki számára s mely sze­rint a jó, igaz és szép elveinek érvénye­sítéséért nemcsak embertársai, de leg­gyakrabban ön­maga ellen is küzdelmet kénytelen folytatni. Ha visszanézünk csak egy évtizedre is városunk társadalmi életében, azonnal szembetűnik itt is az érintett természeti törvény, melyet megváltoztatni ha nem is, de a társadalomra hátrányos tulaj­donságaiban korlátozni s a jó irány felé terelni, önzetlen jóakarattal igenis lehet és kell. A béke, egy­etértés és kölcsönös felebaráti szeretet éltető napja ragyogott e város felett másfél évtized előtt; midőn hirtelen a távolból került önzés áram­latától hajtatva, a visszavonás felhői társadalmi életünk egére felvonultak, felszínre hozva oly irányzatokat és tö­rekvéseket, melyek nem a közérdekeket, de a l­egjogosulat­la­n­abb magánérdekek mindenáron való kielégítését tűzték ki czélul. Előbb-utóbb önmagukban is meg­lelték volna büntetésüket ez önző irányza­tok, mégis — épen az emberi törekvések erejének korlátoltságánál fogva hosszú évek vállvetett küzdelmére volt szükség, hogy a felülkerült hínár társadalmi szer­vezetünkből kiküszöbölhessék. E példa inthet arra, hogy társadalmunk közvé­leménye mindig éber szemmel vigyázzon s megszilárdítani igyekezzék az immár újból ki­fejteni kezelő azon jobb irányt, melynek elérésére városunk túlnyomó többsége élénk hajlamot tanúsít, hogy általa a közérdek, a közjó és köz­tisztesség követelményei megóvassanak. S mi által érhető ez el ? Az által, ha városunk pol­gársága, az ezen irányzat fejlesztése iránti törekvéseket saját jól felfogott érdekében támogatja. E czél elérésének egyik eszköze óhajt lenni e lap. Programja rövid : a város és vidéke közjava érdekében az igazságot függetlenül, de mindig a tisztesség és törvény korlátai között, — bárkivel szem­ben is — kimondani: a közjó érdekében minden jogosult felszólalásnak tért engedni s városunk és vidéke úgy szellemi, mint anyagi érdekei fejlesztésében , legjobb tehet­sége szerint közrehatni. Midőn közönségünknek e lap alapí­tása iránt már eddig is tanúsított becses érdeklődését legjobb igyekezetünkkel m­ér fokítv­ni n brvitunk­ In. O­­ ' O '-J — —• -­ditjuk útnak lapunkat e jelszó alatt: ,,Előre“ ! A szerkesztő. t a n c x A, l\V\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\V\\V\\V\\\\ S te azt mondtad: válasszak én: Kiv­ál­asztom a legszebbet, S hogy feltűzted kebeledre, Két rózsa nyílt egymás mellett. Cserébe te nefelejcset, Adtál érte, jut eszedbe? S úgy éreztem, mintha szived A szivemhez közeledne. És azt mondtam, hogy: szeretlek, Kérdeztelek: hát te engem ? Én istenem! hányszor kellett E kérdést elismételnem. Néma voltál, arczed pírját, S szemeidet eltakartad, De hiába, eldobogta Szived, mit eltitkolt ajkad. Elváláskor megigérted: Elkísérsz majd az oltárig, Eskünket ha elmondottuk, Szeretni fogsz mind halálig Most már itt vagy oldalam tál, Egymáséi lettünk végre, Boldogító szerelmednek Oh! bár soha se lenne vége' ----'Nr---------— Vigasztalás. (Uhland) az enyhe szellő fújdogoll, Suttog a nap sugárinál. • Mindenütt pezsg az élet .... Mily friss az illat, új a hang ! Szivem, ne sírj, mint bús harang, Hisz‘ minden, minden újra éled! .... Mosolygni kezd egész világ ! Oly szép minden f­űszál, virág ! ... . Örül a szív, a lélek. Amerre tépsz, virág az út, Vigadj szivem, felejtsd a bút, Hisz‘ minden, minden újra éred ! ... . Kecskés Ernő: Emlékszel-e.... ? Emlékszel-e, midőn egyszer Nálad voltam s kis kertedben Virágokat lépegettünk, Bokrétának mind a ketten ? T Zézus. Isten hozott! E rövid szavakban fejezzük ki a református egyház hívei,­ s az egész város összes lakóinak őszinte örömét mostani magas és kedves vendégünk megérkezése fölött. Magas vendége egyházunknak méltóságos és től­isztetendő Szász Károly úr, mert a legfőbb méltó- A játék vége. Fehér kezeiről idegesen tépi le a finom svéd kesztyűket, napernyőjét egyik székre, kalapját az ágyra hajítja. Máskor oly ábrándos, szép szemeiben most a harag és sértett hiúság villámai czikáznak s ajkait szinte véresre harapdálja az izgalomtól. — Hennin! Hallod . . . Borzasztó , János nincs sehol, mintha a told nyelte volna el. És az a kaczér, tetszelgő asszony, aki úgy dicsekedett azzal, hogy Radnóthy Jánost, azt a híres aszonybolonditót meghódította, leigázta, megsemmi­­sü­lten roskad egy karszékbe. — De hiszen talán nem is szeretted, mit törő­­döl vele — csillapítja a Herminnek nevezett barátnő. — Eh. . szerettem, nem szerettem, mit tudom én most. Eleinte csak meghóditni vágytam, igaz, de aztán bele is bolondultam egy kicsit magam is . . . most meg hogy napok óta hasztalan keresem, egé­szen őrült vagyok után­­a . . . Rajtam, rajtam tör­ténni ilyennek, aki ellenállhatlannak hittem maga­mat mindig. . — Czeczil, az istenért! csillapodj, hátha mégis a városban van , hiszen egy ilyen óriás háztömkeleg­ben nem oly könnyű egymást föl­találni . . . — Mit „óriás háztömkeleg“ idegeskedett Czeczil, lábával toppantva — hiszen lakására küld­tem, ott sincs, inasa gúnyosan nevetett a hordár szemébe, mikor azt mondta neki, mondaná meg mikor szokott este hazajönni . . . Lórándnál is kerestem, én magam, értsd meg Hermin, egy idegen fiatal

Next