Czegléd, 1907 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1907-01-06 / 1. szám

»•!' ®*OBkilen»cedik évfolyam. l­»o szám. Czegléd, 1907. január 6. CZEGLÉD: TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMÚ HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Helyben ház^l, nordra egész évre 6 kor.,négy hóra 2 kor. Vidékre így évre 8 kor. Egyes szám ára : lé fillér. Szt esztőség a kiadóhivatalban. Felelős szerkesztő: dr. Hübner Emil. Kiadótulajdonos : Sebők Béla SEBŐK BÉLA ES PAP!RK£fi£SK KONWNyOflDA CZEQL£D**** HIRDDTMEUZEX : nyiltterek, valamint hirdetési díjak közvetlen a kiadó­­hivatalhoz küldendők. Nyilttér sora 1 korona. Kiadóhivatal: SEBŐK BÉLA könyvkereskedése. A­z év kezdetén. Évforduló. A történelem múzsája csendes és folytotos munkája közben, míg az új évszámot írja nagy könyvének lapjaira, a pártatlan komoly múzsa gondolata egy pillanatra áttekinti könyvének előző beírt lapjait. A sajtó, amely napjainkban a történet múzsájának hűséges segítő társa, az esztendő újabb fordulásán szintén átgondol­ja az elmúlt esztendő eredményeit s felhasználja az alkalmat, hogy a jövő feladatai elé is tekintve, megfontolásra méltó tanulságokat és eszmé­ket állítson fel a jövendőre nézve. Amikor az elmúlt esztendő eseményeit idézzük el ki szemeink elé, a haza szent fogalmát látjuk a zűrzavaros események forgatagáén. Szent kincsünk, — az alkot­mány, — nemzeti létünkért aggódó szemmel kisérjük a vészes felhők tornyosulását, hazafiúi érzésünk elszorulva küzd a jó reménység gondolatával. A nemzeti szellem, a hazaszeretet nagy próbáját vette ki tőlünk az 1906. esztendő. Az­­aggódó, remegő érzelmeké: az öröm felgyűlő fáklyája seperte el, amikor­ a vész felhői eloszlottak a haza egér . Magyar szív hálaadó szava tört az fi- jerűjében az Úr felé Majd midőn a hazc érzelmek a béke eszköze által lecsi­l­tak, mintegy elégtételül a nemzet keblér­epe, a haza ölébe fogadta a magyar szab. --,a sokat szenvedett bajnokának és társa idegenben porladó csontjait. A -, r nemzetnek tehát kétszeresen emlé­ke■ az elmúlt esztendő. Nekünk czeg­­­nek nem kevésbbé. A mi hagyo­­mán hazaszeretetünk fokozott aggódás­sal és í.rírzettel szállt szembe a fenyegető rémm­el. Dicső fejedelmünk hamvai előtt pedig őszinte szeretettel, lángoló lelkese­déssel hajtotta meg fejét a czeglédi magyar­ság nagy tömege. A hagyományos örökség, a lángoló hazafiság tehát fényes lánggal él mindnyájunk szívében s mondhatjuk, hogy annak fényét nem hogy elhomályo­sítaná, hanem évről évre fokozza a lepergett esztendők vihara. A mi legszűkebb hazánkban, a mi váro­sunk köz és társadalmi életében az elmúlt esztendő nem a legtermékenyebbek közül való. A helyi közélet mezején bizonyos sivárság volt észlelhető. A csaták után rendszerint nagy csend szokott beállani. Ez természetszerű folyamat. Ha azonban városunk közéletének ezt a csendjét vizs­gáljuk, sajnosan kell megállapítanunk, hogy ez nem egészséges csend. Megakasztotta a város fejlődését. Kutassuk ennek okát ? Nehéz és halladat­­lan feladat. Közéletünk sivárságát az érdeklődés eltompulása, az agilitás teljes megszűnte okozza. Egyik ember a másiktól várja a kezdeményezést, a mozgolódást. Városunkban két párt van ez időszerűit. Ez is természetes rendje a dolgoknak. De ez a két párt önmagában szintén olyan, " t ▼ r -» «-*»/•» - • *-» r r r» r L t r* ^ r ^ rr P . ■ I - M wt aillilj't/li i\uZi\#10lUUA, 4. x/j ii\ l várja a mozgalmat, reformokat a város életében a másiktól. Minden párt önnön magában sem életre való. A párttagok mindent a vezetőkre bíznak, senkinek sem látszik egyéni ereje, törekvése. Ez nem egészséges állapot. Mindnyájunk előtt a város jóléte, boldogulása lebeg eszményül. Mindenkinek kötelessége, hogy egyénileg munkáljon a köz érdekében A párt csak arra való, h­ogy ugyanazon eszmék osztá­lyosai egymás segélyével vigyék diadalra­­ az egyéni eszméket. Ezért fokozott, öntudatos, szabad tevékenységét kérjük a jövőben mindazoknak, a­kik a közügyek intézésére hivatvák. Ne egymástól várják az eszméket, a kiinduló tevékenységet. Törvényes joga­ikkal szabadon éljenek a város javára. Hasznos nyítások, megfontolandó indítvá­nyok, a város életében mutatkozó bajok s azok orvoslása iránt panaszaikat, eszméiket, kérelmeiket őszintén és bátran vigyék a közgyűlés elé. A pártok ne várjanak mindenben kezdeményezést a város elöljáró­ságától. Arra való a közgyűlés. Nagyobb odaadást kívánunk a közügyekért a városi képviselőktől. Egy egy közgyűlés szomorú lefolyása int erre. Aprólékos, tizedrangú kérdésekben hosszú vitákat hallunk ott, a legfontosabb városi érdekek pedig érdeklődés hiányában megtárgyalatlanul maradnak.­­ Őszintén óhajtjuk a mozgalmas városi közélet felviradtát, amelyet nem pártérdekek, hanem a város igazi érdeke dominálnak. Társadalmi életünk fokozatos javulását lehetetlen észre nem vennünk, a jövő e tekintetben most igen sokat ígér. Le kell küzdeni az előítéleteket, a kezdeményezők törekvését támogatni, ez a záloga a jövendő társas életünk kialakulásának. Városunk fejlődése általában a legszebb reményekre jogosít. Gazdasági, ipari, keres­kedelmi intézmények át­alakulása, a meglevők fejlődése bizonyítják elhaladá­sunkat. Sok közérdek vár ugyan még nálunk kielégítésre, de reméljük, hogy kellő kitartással és eréllyel legyőzhetjük a ma még útban álló nehézségeket s akkor majd örvendve szemléljük a mi szép alföldi városunkat, a szinmagyar Czeglédet, mint az ország egyik jelentős pontját. —r. 1 A R C­Z A, Gyöngyvirág. Irta : ALPÁRI LAJOS. i v . - i Ha megnövök, meglásd feleségül veszlek. Eljö­­­n hozzám? — kérdi a kondorfürtü, nap- 80t. n­arcú mosolygós fiúcska, bizony, Bandi! feleli kacagva a szöszke­­fejü , hóképű, fürge leányka, akit a falu népe csak gyö­ngyvirágnak hí. * -^aztán sokáig nem szólnak egy árva szót sem, csajt,úgy néznek egymásra, mint nagy szerelmesek szol­­tak, — némán, elmerengve. Pedig egyikük sim­ásen még tizenkét esztendős. S ügyszerre azonban felpattan a fiú a pázsitos áro­kpartról, sebes rohanással vág neki a szúrós tart­ónak s meg sem áll a szőlők aljáig. Ott gát­lóknak már a gyöngyvirág libái. Nagyot pattant őst­yj­ával, mire a megrémült ludak egymást leteperve sza­ladnak visszafelé a tilosból. Mire felocsúdik a kis aranyhajú leányka, már ott áll megint elöt­te kipirult arccal, lihegő mellel, diadalmasan 1150 foly­­ó szemekkel. És a szöszke leányka olyan hál­ádatosan néz rá, mikor két ökrét tovább hajtja az árokban, újra odatelepszik melléje a fűbe. — Ha nagy leszek, Bandi, nem lesz a faluban sen­­kinek olyan bokrétája a kalapja mellett, mint nel­­ed.­­ — Sem olyan drága selyemviganója leánynak, mi­nt neked, ha legény leszek. — Csakhogy ahhoz sok pénz kell ám, Bandi! • — Majd szolgálatba állok és sok, sok pénzt ker­­esek. * » I Újra elhallgatnak s mikor a falu kis csenge­­ty*­űje délire megszólal, úgy ballagnak hazafelé egymást átölelve, min ha máris összetartoznának. Bandi ökrei is jóbarátságban élnek Gyöngyvirág libáival. Nem csinálnak kis pásztoraiknak semmi bajt az úton. Együt mennek szépen, rendben illedelmesen. A falu végén elválnak, a fiú vígan fütyörészve, a leányka valami nótát dúdolva, mert jól tudják, hogy ebéd után ismét együtt lesznek. A sok gágogó jószág elszéled az udvaron. Gyöngyvirág meg odaül az eresz alá párolgó tányérjával, melyet ép­pen most tett elébe a jó öreg Sári néni. Ő is csak Sári néninek hívja, mint a falu népe. Egyszer édes­anyámnak akarta szólítani, ahogy a töb­bi gyerek szokta a szülőjét, de az öreg anyóka nem engedte. Azt mondta neki, hogy az ő édes anyja már régen meghalt, Isten nyugosztalja szegényt! Pedig de szívesen vette volna tőle ezt a drága nevet, melylyel őt sohasem illette senki a világon! De hát nem tehette, hiszen tudja mindenki, hogy Gyöngyvirág nem az a lánya, úgy adták hozzá kosztba, friss levegőre, mert biz’ sápadika volt a szegényke. Erényes bizten hozta egy szépséges úri dáma. Azt is tudja nindenki, hogy minden hónap elején egy nagy leve­st vitt neki a kisbíró a postáról, tele volt az piros pecséttel. Temérdek pénz lehetett benne. De egyszer csak elmaradt a háztól a kisbíró. Hogy várta ! Várta, de biz’ a sokpecsétes levél nem jött meg többé. Eleinte azt hitte, hogy majd eljön érte az édes­anyja, mert már ugyancsak piros volt a cseppség lelkem, pirosabb a rózsánál. Hasznára vált a falusi levegő, no meg az ő finom kosztja,­­gondos ápo­lása. Már meg is siratta , nagyon nehezére esett a gondolat, hogy meg kell válnia a kicsikétől, már úgy hozzászokott, annyira megszerette. Szinte örült, mikor egyik hónap múlt a másik után, a­nélkül, hogy valaki visszakövetelte volna. Még csak hírt sem hallotta azóta az anyja felől. Meg volt győződve szentül, hogy meghalt. Bizonyosan özvegy asszony lehetett, akinek se ura, se atyafi­­sága. A jegyző úr ugyan betette az újságba is a dolgot és mikor arra sem jelentkezett senki, azzal akarta vigasztalni Sári nénit, hogy jelentést tesz a tekintetes vármegyének, az aztán majd gondos­kodik róla. Beadja talán az árvaházba. Dehogy volt ez vigasztalás ! — Ne tegye azt nótárius uram! Ha már eddig neveltem, jobb helyen lesz itt nálam. Úgy sem tudom, nem sírnám-e magamat halálra, ha elvinnék tőlem. ” A jegyző jószívű ember volt, de még sok egyéb gondja is volt, így tehát az öreg Sári nénié maradt a kis leány, akinek még a keresztnevét sem tudta, úgy hívta ő is, ahogy a szomszédok — Gyöngy­virágnak És a kicsi árva úgy nőtt napról-napra, mint a vadrózsabokor. Talán szebb lett még a hegyoldali gyöngyvirágnál is, melytől nevét kapta. Lassan­­lassan feledésbe ment az egész története, a fényes hintóval s a szépséges úri dámával együtt. És mert Sáli néni szegény asszony volt, akinek kis házikóján, kertjén és libáin kívül semmi egyebe, ő is a többi falusi gyerek sorára jutott — télen iskolába járt, nyáron a libákat őrizte. Nem is vágyódott másra. Itt is, ott is együtt lehetett Bandival, akit úgy szeretett, mintha édes testvére lett volna. Egymás nélkül nem is lehetett elkép­zelni őket. Később is együtt jártak mindenüvé, nyáron aratni, ősszel szüretelni, télen a fonóba. Az öreg anyó sem igen bánta a dolgot, mert Bandikéból helyre egy Bandi lett. Szorgalmas, hűséges, isten­félő. A korcsmában akkor volt először, mikor búcsúzóul nagy mulatságot csapott a legénység színe-java. Már másnap ott szorongott velük együtt ő is a dübörgő vonatban, mely lihegve.

Next