Czegléd, 1915 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1915-01-03 / 1. szám
Harminchetedik évfolyam első szám. Czegléd, 1915. január 3. CZEGLÉD TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMÚ HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő : dr. Hübner Emil távollétében a szerkesztésért felelős : HIEBETMEHYES Inyilzterek, valamint hirdetési dijak közvetlen a kiadóhivatalhoz küldendők. Nyilt tér sora 1 korona. Telefon: Szerkesztőség : 85. sz. Kiadóhivatal : 4. sz. Túri Károly. Kiadóhivatal: SEBŐK BÉLA könyvkereskedése. ELŐFIZETÉSI ÉVZ Helyijén házhoz hordva egész évre 6 kor., négy hóra 2 kor. Vidékre egy évre 8 kor. Egyen szám ára 14 fillér. SEBŐK BÉLA *ÖNWEB PAPÍRKERE3KI KÓNYVNYOnDA =C2E6L£D= T í) U C 9. A/VAJVA/v A/V AjV-AJV-A/V AfV A/V A/V^/VAiV A/VAÍV AJVAArAJV A/V AV A'v A/VAV A/V A/V A/V A/V A/V A/V A/V-AA, A/V?< A/VA/V A/V Mikor az almák érnek. Irta: Theodor Storm. — Fordította: Szabó Géza. (Folytatás és vége.) — No, mi lesz már? — kérdezte a másik — Mindjárt — felelt amaz. — Gyere hát le. — Csak — válaszolt a siheder úgy beleharapva egy almába, hogy a vadász is hallotta a sercegést — csak az a baj, hogy én épen suszter vagyok . . . — No és ha nem az volnál ? — Ha szabó volnék, magam befoltozhatnám a lyukat. — S tovább fogyasztotta az almát. A legény kisebb pénzt keresett a zsebébe, de csak egy kemény kéz tallérost talált. Már viszsza akarta dugni a kezét, midőn meghallotta egész világosan a kertajtó csapódását. Fönt a toronyban épen most ütötte a tizenkettőt. Összerezzent. — A teremtésit az ostoba fejemnek — morogta a homlokára csapva. Aztán megint a zsebébe nyúlt és szelíden szólt föl. — Csakugyan szegény emberek gyereke vagy ? — Tudhatja jól, — válaszolt a kamasz — hogy mindent keservesen meg kell szolgálni. — No, fogd és vettess foltot a nadrágodra. — Ezzel földobta neki a pénzdarabot. A suhanc megkapta, megforgatta a hold világánál vizsgálgatva erről is, arról is s hunyorgatva a zsebébe csúsztatta. Kint, a hosszú ösvényen, ahol az az almafa állt a virágágyak közt kis léptek hallatszottak és ruhasurlódás a homokon. A vadász az ajkába harapott, erőszakkal akarta leráncigálni a kamaszt, de az óvatosan fölhúzta a lábait a magasba, összefonta őket, hiába volt minden fáradozás. — Nem hallod ? — kiáltotta a legény lihegve — elmehetsz! — Természetesen — vetette oda a kamasz — ha itt volna a zsákom. — A zsákod? — Az előbb leejtettem. — Mit bánom én ? — Nos, akkor, kedves uram, csak álljon ott lent. A másik lehajolt a zsákért, egy kicsit felemelte a földről, de újra leejtette. — Dobja föl csak egész bátran — szólt a suhanc — majd megkapom. A vadász furcsa pillantást vetett föl a fára, ahol a sötét, köpcös alak szétterpesztett lábbal, mozdulatlanul állt az ágak közt. De midőn a rövid időközönkénti apró léptek egyre közeledtek, dühösen kilépett az ösvényre. Mielőtt még észrevette volna, már egy lány csüngött a nyakába. — Henrik ! — Az Isten szerelmére ! — Befogta a leány száját s fölmutatott a fára. Az meghökkent szemmel nézett rá, de a férfi nem törődött vele, hanem mindkét kezével a bokrok közé tuszkol — Te átkozott fickó. De úgy, hogy te /e nem jössz vissza — fölkapta a nehéz zsákot a földről s nyögve föltolta a fára. — Igen, igen — válaszolt a kamasz, mig óvatosan átvette a másiktól a terhet — számításba kell venni, hogy ezek a pirosból valók. — Ezzel egy darab zsineget húzott elő a zsebéből s egy arasznyira az almák fölött összekötötte a zsákot, miközben a fogával szorította össze a csücskét, majd a vállára vette gondosan és szabályosan, hogy a teher egyformán legyen elosztva elől is hátul is. Miután ezt a munkát teljes megelégedésére elvégezte, megfogta a feje fölött kinyúló ágat és mindkét kezével megrázta. — Lopják az almát! — kiáltotta torkaszakadtából s mindenfelől potyogtak az érett gyümölcsök az ágak közt. Alatta megzörrent a bokor, egy leányhang sikított, becsapódott a kertajtó s amikor újra kinyújtotta a nyakát, épen akkor csukódott be a kis ablak s tűnt el egy fehér harisnya mögötte. Egy pár pillanat múlva lovagolva ült a kert palánkján s végigkémlelte az utat, ahol a hold világánál gyorsan szedte lábait uj ismerőse. Egyúttal a zsebébe nyúlt, megtapogatta az ezüstpénzt s olyan szívből nevetett magában, hogy az almák táncra perdültek a vállán. Végre, mikor már az egész háznép látott-futott lámpákkal és botokkal a kertben, csendesen leereszkedett a másik oldalra és az után a szomszéd kert felé bandukolt, ahol lakott. Népfölkelők. Hétfőn befejeződött nálunk a népfölkelő szemle. A benmaradottaknak büszkeség csillan meg szemekben, hogy a drága hazáért ők is hozhatnak áldozatot. Eddig csak gúny és lekicsinylés volt részük, de most már az ő mellök is dagadni fog a katonai dolmány alatt, az ő kezük is méltó lesz, hogy a manlichert kezeljék. Most már büszkén megmutathatják, hogy nem holmi ötödik kereket képeznek, hanem a hazának fegyverforgató fiai. A népfölkelők behívása igen okos dolog, hiszen az oroszok túlsúlyával szemben erre nagy szükség van, mert az oroszok igen nagy embertömeget dobnak a harctérre, ami nemcsak a nagy területből magyarázható, hanem abból is, hogy az oroszoknál nem valami szigorú mértékkel mérik az alkalmasságot a katonai szolgálatra. Ott akit csak lehet, bevesznek. A nagy tömeget derék hadseregünk és ha szövetségeseink alaposan pusztítják. Az a fogolytömeg, melyet állandóan ejtünk, a sok harcképtelen muszka, akiket mint sebesültet vagy halottat kitessékelünk a harcvonalból, mindegyre csökkenti az orosz seregek számbeli túlsúlyát. Hála legyen a Mindenhatónak, a mi seregeinknél ez egészen másképen van. Nem fogynak fele arányban sem. Ez kényszeríti az oroszokat arra, hogy a számbeli túlsúly kiegyenlítése végett már a népfelkelőkhöz folyamodtak, hogy így a háború végső szakaszára kiegészíthessék hadseregüket. "V ’ » ■| Újév napján. Ismét egy év tűnt el a múlandóság tengerében. S ha Valamikor, úgy most Van okunk kétkedni, Vájjon mit hoz a jövő. Az 1914-ik év vérben múlt ki. A csataterek emberi holttestekkel boritvák, a folyók és tavak emberi vértől áradoznak. Alig egy hete, hogy ünnepeltük a Szeretetnek születési napját. S akkor talán a béke és szeretet uralta a Világot? Nem. Gonosz elleneink éppen a szent estén intéztek hadaink ellen heves támadást. Nem engedték, hogy harcosaink legalább a Szeretet estéjén élvezzék nem a béke, de legalább a nyugalom perceit. Az újév alkalmából búcsút veszünk az 1914-ik évtől s reménységgel s kétkedéssel fogadjuk az újévet. Reménykedünk, hogy a most beköszöntött év talán jobb lesz, mint a most lefolyt esztendő, de kétkedünk is, hogy a következő napok még nagyobb megpróbáltatást hoznak nemzetünkre, amely pedig a nagy költő szerint megbünhödte már a múltat és jövendőt. S ha végigtekintenünk a lefolyt év eseményeire, Véres krónikát kellene írnunk. Cselszövés, összeesküvés háborúba zavarta népünket, minden oldalról feltámadtak alattomos elleneink s nekünk fegyverrel kell megvédenünk igaz ügyünket. És folyik a harc, mely milliók harca. Egyik oldalról az igaz ügy harcosai szent lelkesedéssel, felülmúlhatatlan bátorsággal küzdenek, másik oldalról az elnyomatás emberei csak a korbácsütéseknek súlya alatt mennek előre, kelletlenül, olykor csak azt várva, hogy megadhassák magukat a mieink rohama előtt. A most beállott évben minden reményeink megvalósulását várjuk s erős bizalommal reméljük, hogy már évek hosszú sora óta ránk szakadt mostoha helyzet Végre-Valahára megszűnik s elérjük azt az epedve Várt jobb kort, melyért e nemzet apraja és nagyja hő imádságot küld mindenható Atyánkhoz. Óh add Atyánk, hogy a ránk következő évben behegedjenek azok a sebek, melyeket az ellenség fegyvere a nemzet testén ejtett. Add, hogy a most dúló háború a mi diadalunkkal mentől előbb dicsőséges befejezést nyerjen. Te mondod parancsolatodban, hogy ne ölj és szeressük ellensemeinket is. De aki a mesékbe is belátsz, tudod , hogy az összeütközést nem mi kerestük, hanem abba gonosz elleneink kényszerítettek. Ezért kérünk óh Atyánk, alázd meg gonosz ellenségeinket, segítsd meg a mi és szövetségeseink fegyverét s adj a te magyar nemzetednek egy boldogabb és jobb esztendőt. Ilyen érzelmektől eltelve lapunk elősietőinek, munkatársainak és minden barátjának boldog újévet kívánunk.