Czegléd, 1915 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-03 / 1. szám

Harminchetedik évfolyam e­l­ső szám. Czegléd, 1915. január 3. CZEGLÉD TÁRSADALMI ÉS VEGYEST­ART­ALMÚ HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő : dr. Hübner Emil távollétében a szerkesztésért felelős : HIEBETMEHYES I­nyilzterek, valamint hirdetési dijak közvetlen a kiadó­­hivatalhoz küldendők. Nyilt tér sora 1 korona. Telefon: Szerkesztőség : 85. sz. Kiadóhivatal : 4. sz. Túri Károly. Kiadóhivatal: SEBŐK BÉLA könyvkereskedése. ELŐFIZETÉSI ÉV­Z Helyijén házhoz hordva egész évre 6 kor., négy hóra 2 kor. Vidékre egy évre 8 kor. Egyen szám ára 14 fillér. SEBŐK BÉLA *ÖNW­­EB PAPÍRKERE3KI KÓNYVNYOnDA =C2E6L£D= T í) U C 9. A/VAJVA/v A/V AjV-AJV-A/V AfV A/V A/V^/VAiV A/VAÍV AJVAArAJV A/V AV A'v A/VAV A/V A/V A/V A/V A/V A/V A/V-AA, A/V?< A/VA/V A/V Mikor az almák érnek. Irta: Theodor Storm. — Fordította: Szabó Géza. (Folytatás és vége.) — No, mi lesz már? — kérdezte a másik — Mindjárt — felelt amaz. — Gyere hát le. — Csak — válaszolt a siheder úgy bele­harapva egy almába, hogy a vadász is hallotta a sercegést — csak az a baj, hogy én épen susz­ter vagyok . . . — No és ha nem az volnál ? — Ha szabó volnék, magam befoltozhatnám a lyukat. — S tovább fogyasztotta az almát. A legény kisebb pénzt keresett a zsebébe, de csak egy kemény kéz tallérost talált. Már visz­­sza akarta dugni a kezét, midőn meghallotta egész világosan a kertajtó csapódását. Fönt a toronyban épen most ütötte a tizenkettőt. Össze­rezzent. — A teremtésit az ostoba fejemnek — mo­rogta a homlokára csapva. Aztán megint a zse­bébe nyúlt és szelíden szólt föl. — Csakugyan szegény emberek gyereke vagy ? — Tudhatja jól, — válaszolt a kamasz — hogy mindent keservesen meg kell szolgálni. — No, fogd és vettess foltot a nadrágodra. —­ Ezzel földobta neki a pénzdarabot. A suhanc megkapta, megforgatta a hold vi­lágánál vizsgálgatva erről is, arról is s hunyor­­gatva a zsebébe csúsztatta. Kint, a hosszú ösvényen, ahol az az almafa állt a virágágyak közt kis léptek hallatszottak és ruhasurlódás a homokon. A vadász az ajkába harapott, erőszakkal akarta leráncigálni a kamaszt, de az óvatosan fölhúzta a lábait a magasba, összefonta őket, hiába volt minden fáradozás. — Nem hallod ? — kiáltotta a legény li­hegve — elmehetsz! — Természetesen — vetette oda a kamasz — ha itt volna a zsákom. — A zsákod? — Az előbb leejtettem. — Mit bánom én ? — Nos, akkor, kedves uram, csak álljon ott lent. A másik lehajolt a zsákért, egy kicsit fel­emelte a földről, de újra leejtette. — Dobja föl csak egész bátran — szólt a suhanc — majd megkapom. A vadász furcsa pillantást vetett föl a fára, ahol a sötét, köpcös alak szétterpesztett lábbal, mozdulatlanul állt az ágak közt. De midőn a rö­vid időközönkénti apró léptek egyre közeledtek, dühösen kilépett az ösvényre. Mielőtt még észrevette volna, már egy lány csüngött a nyakába. — Henrik ! — Az Isten szerelmére ! — Befogta a leány száját s fölmutatott a fára. Az meghökkent szem­mel nézett rá, de a férfi nem törődött vele, ha­nem mindkét kezével a bokrok közé tuszkol — Te átkozott fickó. De úgy, hogy te /e nem jössz vissza — fölkapta a nehéz zsáko­t a földről s nyögve föltolta a fára. — Igen, igen — válaszolt a kamasz, mig óvatosan átvette a másiktól a terhet — számí­tásba kell venni, hogy ezek a pirosból valók. — Ezzel egy darab zsineget húzott elő a zsebéből s egy arasznyira az almák fölött összekötötte a zsá­kot, miközben a fogával szorította össze a csücs­két, majd a vállára vette gondosan és szabályo­san, hogy a teher egyformán legyen elosztva elől is hátul is. Miután ezt a munkát teljes megelége­désére elvégezte, megfogta a feje fölött kinyúló ágat és mindkét kezével megrázta. — Lopják az almát! — kiáltotta torkasza­­kadtából s mindenfelől potyogtak az érett gyü­mölcsök az ágak közt. Alatta megzörrent a bokor, egy leányhang sikított, becsapódott a kertajtó s amikor újra ki­nyújtotta a nyakát, épen akkor csukódott be a kis ablak s tűnt el egy fehér harisnya mögötte. Egy pár pillanat múlva lovagolva ült a kert palánkján s végigkémlelte az utat, ahol a hold világánál gyorsan szedte lábait uj ismerőse. Egy­úttal a zsebébe nyúlt, megtapogatta az ezüstpénzt s olyan szívből nevetett magában, hogy az almák táncra perdültek a vállán. Végre, mikor már az egész háznép látott-futott lámpákkal és botokkal a kertben, csendesen leereszkedett a másik ol­dalra és az után a szomszéd kert felé bandukolt, ahol lakott. Népfölkelők. Hétfőn befejeződött nálunk a népfölkelő szemle. A benmaradottaknak büszkeség csillan meg szemekben, hogy a drága hazáért ők is hoz­hatnak áldozatot. Eddig csak gúny és lekicsiny­lés volt részük, de most már az ő mellök is da­gadni fog a katonai dolmány alatt, az ő kezük is méltó lesz, hogy a manlichert kezeljék. Most már büszkén megmutathatják, hogy nem holmi ötödik kereket képeznek, hanem a ha­zának fegyverforgató fiai. A népfölkelők behívása igen okos dolog, hiszen az oroszok túlsúlyával szemben erre nagy szükség van, mert az oroszok igen nagy ember­tömeget dobnak a harctérre, ami nemcsak a nagy területből magyarázható, hanem abból is, hogy az oroszoknál nem valami szigorú mértékkel mé­rik az alkalmasságot a katonai szolgálatra. Ott akit csak lehet, bevesznek. A nagy tömeget derék hadseregünk és ha szövetségeseink alaposan pusztítják. Az a fogoly­tömeg, melyet állandóan ejtünk, a sok harcképte­len muszka, akiket mint sebesültet vagy halottat kitessékelünk a harcvonalból, mindegyre csökkenti az orosz seregek számbeli túlsúlyát. Hála legyen a Mindenhatónak, a mi sere­geinknél ez egészen másképen van. Nem fogynak fele arányban sem. Ez kényszeríti az oroszokat arra, hogy a számbeli túlsúly kiegyenlítése végett már a nép­felkelőkhöz folyamodtak, hogy így a háború végső szakaszára kiegészíthessék hadseregüket. "V ’ » ■| Újév napján. Ismét egy év tűnt el a múlandóság tengerében. S ha Valamikor, úgy most Van okunk kétkedni, Vájjon mit hoz a jövő. Az 1914-ik év vérben múlt ki. A csa­taterek emberi holttestekkel boritvák, a folyók és tavak emberi vértől áradoznak. Alig egy hete, hogy ünnepeltük a Szere­tetnek születési napját. S akkor talán a béke és szeretet uralta a Világot? Nem. Gonosz elleneink éppen a szent estén intéztek hadaink ellen heves támadást. Nem engedték, hogy harcosaink legalább a Sze­retet estéjén élvezzék nem a béke, de legalább a nyugalom perceit. Az újév alkalmából búcsút veszünk az 1914-ik évtől s reménységgel s kétke­déssel fogadjuk az újévet. Reménykedünk, hogy a most beköszöntött év talán jobb lesz, mint a most lefolyt esztendő, de két­kedünk is, hogy a következő napok még nagyobb megpróbáltatást hoznak nemze­tünkre, amely pedig a nagy költő szerint megbünhödte már a múltat és jövendőt. S ha végigtekintenünk a lefolyt év eseményeire, Véres krónikát kellene írnunk. Cselszövés, összeesküvés háborúba za­varta népünket, minden oldalról feltámad­tak alattomos elleneink s nekünk fegyver­rel kell megvédenünk igaz ügyünket. És folyik a harc, mely milliók harca. Egyik oldalról az igaz ügy harcosai szent lelkesedéssel, felülmúlhatatlan bátorsággal küzdenek, másik oldalról az elnyomatás emberei csak a korbácsütéseknek súlya alatt mennek előre, kelletlenül, olykor csak azt várva, hogy megadhassák magukat a mieink rohama előtt. A most beállott évben minden remé­nyeink megvalósulását várjuk s erős biza­lommal reméljük, hogy már évek hosszú sora óta ránk szakadt mostoha helyzet Végre-Valahára megszűnik s elérjük azt az epedve Várt jobb kort, melyért e nemzet apraja és nagyja hő imádságot küld min­denható Atyánkhoz. Óh­ add Atyánk, hogy a ránk követ­kező évben behegedjenek azok a sebek, melyeket az ellenség fegyvere a nemzet testén ejtett. Add, hogy a most dúló há­ború a mi diadalunkkal mentől előbb di­csőséges befejezést nyerjen. Te mondod parancsolatodban, hogy ne ölj és szeressük ellensemeinket is. De aki a mesékbe is belátsz, tudod , hogy az össze­ütközést nem mi kerestük, hanem abba gonosz elleneink kényszerítettek. Ezért kérünk óh Atyánk, alázd meg gonosz ellenségeinket, segítsd meg a mi és szövetségeseink fegyverét s adj a te magyar nemzetednek egy boldogabb és jobb esztendőt. Ilyen érzelmektől eltelve lapunk elős­ietőinek, munkatársainak és minden barát­jának boldog újévet kívánunk.

Next