Ceglédi Hirmondó, 1928 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1928-01-01 / 1. szám

POLITIKAI LAP • MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER, SZOMBATON DÉLUTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1. kerület, Eötvös­ tér 5. sz., régi járásbírósági épület Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: DrFülöp László Simon János Előfizetési díj: negyedévre 1 , 60 fillér — Nyikt tér garmond sora 40 fillér — ........ ......mi­mTMn­HM Megint egy esztendő­­ pergett le lassan, keservesen, kivárhatatlanul.­­ Egy esztendő, amelyhez tavaly Szilveszterkor annyi rengeteg hitet, bizodalmat és reményt ragasztottunk. Amelyről vezércikkben, újévi köszöntőkben és lelkünk belsejében, titkos belső érzésvilágunkban is annyi szépet ál­modoztunk. Amelyről pedig szilárd hittel megdönthetetlen igazságként megállapítottuk­­ akkoriban, hogy ez feltétlenül jobb lesz, s boldogabb lesz, mint az az elmúlt keserves esztendő volt. Amelyről szóval ugyanazt hittük, mint amit most hiszünk az elkövet­kező 1928-as évről. Mert most is tele vagyunk hittel, meg-­­­győződéssel, megingathatatlan reménnyel: s ez lesz az a csodatévő esztendő, amely­­ mindent elhoz. Nem álmodhatunk olyan meré­­­ szót, hogy ez az 1928-as év valóra ne váltsa... [ Persze ünneprontásszámba menne, ha akadna [ olyan cinikus valaki, aki azt találná mondani,­­ hogy ez a dal nagyon régi. Ezt már hallot­­­­tuk tavaly és tavaly előtt és azelőtt, meg­­ azelőtt is mindig. Ez a dal Szilveszterkor és­­ újévkor mindig felhangzik mámoros örömmel, ] ahogyan a pacsirta sem unja meg reggelen-­­ kint üdvözölni a felkelő napot, pedig jól­­ tudja, az a nap, amelyet olyan rajongva és áhitatosan, olyan csodálkozva és ujjongva üdvözöl, az tegnap is éppen úgy kelt fel, tegnap­előtt is, untató következetességgel,­­ óraketyegésszerű monotonsággal." Egyik sem volt jobb, mint a másik és egyik sem volt rosszabb, mint a másik. Azonban az emberek javíthatatlan opti­misták. Nem tudnak olyan sokat és olyan keservesen csalódni, hogy mindig elölről ne kezdjék a légvárak építését. És bármilyen furcsán van is ez így, mégis Isten legnagyobb, legfelségesebb ajándéka az emberiség számára: e­z a javíthatatlan optimizmus. Ez alapja az életünknek és a haladásnak. Ez az a motor, amely az egész életet működésben tartja. F.nélkül már régen megfagyott volna minden mosoly az ajkakon, meghalt volna minden dal a szívben és még most is barlangokban laknánk és kőbalta volna egyedüli fegyverünk, szerszámunk. Az op­timizmus teremtett mindig és csak az optimiz­mus tud alkotni. Sohasem a vágy beteljesü­lése okozza az igazi boldogságot, hanem maga a várakozás, a hit, az álmodozás, a reménykedés, a bizakodás. A csalódásokat, a be nem teljesedett reményeket csak annyi­nak érezzük, mintha valami göröngyben meg­botlik a lábunk, de az újabb ezernyi és ezernyi remény és vágy tovább ragad bennün­ket az élet útján és szárnyakat adva feltar­­tózhatatlanul visz bennünket előre és mindig csak előre. Különösen nekünk elárvult, lerongyolt, le­gázolt magyaroknak : az optimizmus az egyet­len kincsünk és erősségünk. Nekünk nem szabad megállnunk, hátranéz­és kalmár­mérleget csinálnunk. Nekünk nem szabad még csak észre sem vennünk a köveket, ame­lyek felsebezték lábunkat, val­unk nem, szatyad megállanunk, hogy a valóra nem vált remé­nyek roncsain kibuggyanjon szemünk sarká­ból a könny,­­ mert akkor végérvényesen elvesztünk és eltűnünk Európa térképéről, mint ahogyan már annyi nép tűnt el itt a Duna medencéjében. Nekünk csak előre sza­bad néznünk és mindig görcsösen beleka­­paszkodnunk a rohanó remények szekerébe. Hinnünk kell, megingathatatlanul hinni és frissen, mámoros örömmel, pacsirta módjára dallal és hittel üdvözölnünk minden új napot és új esztendőt. Mert ha hiszünk győzelmünk­ben, akkor győzni fogunk és csakis kizárólag akkor fogunk győzni, ha hiszünk benne. Üdvözöljük hozsannás, ujjongó dallal, moz­gást, erőt, életet adó reményekkel és megin­gathatatlan hittel az új esztendőt, üljünk má­moros, kacagó sort a csalódások és a meg­halt remények fölött, markoljunk bele két kézzel mindenbe, ami csak szépnek, ragyogó­nak látszik — és akkor nem üres sablon, hanem valóban beteljesült prófécia, kézzel­fogható valóság lesz az, amit ma ezer és ezer magyar kíván egymásnak: a boldogabb, a boldog új esztendő! M. F. 3 francia idegenlégió poklában Visszaemlékezések. — Közli: Ozsgyáni Sándor. 1. Egyik barátommal munkát keresve róttuk az utcákat Pesten és csatlakoztunk itt-ott egyes gyárak kapui előtt ácsorgó jószerencsét várókhoz, akik csak abban különböztek tő­lünk, hogy ők várták, mi meg kerestük a jószerencsét. Mivelhogy a munkaalkalomnak még csak a lehetősége sem kínálkozott, az ilyen nemkívánatos helyzetünkben, jobb re­ményekkel áltatva magunkat, bennünk is elhatározássá fejlődött az a gondolat, hogy kimegyünk Afrikába, ahol az életet nagy reklámmal színezték az ilyesmivel foglalkozó, akkoriban igen elszaporodott ügynökök. Ezen terhes elhatározásunkkal vitt a vonat Pestről Szeged felé 1920 februárjában. Köz­ben Ceglédre érünk, ahonnan kiindulva mind­ketten önkéntelenül is gondolatban szüleink­től búcsúztunk, akiktől munkát keresve vál­tunk el. Szegeden egyenesen megyünk a franciák­hoz, akik nem is érdeklődtek mibenjárásunk felől, hivatalos közömbösséggel írják meg azt a papírt, amellyel be lehetett menni az általuk megszállt kaszárnyába. A kaszárnya kapujában a szenegálposzt vigyorgó ábráza­tán látni lehet, hogy tudja, hogy mi is új pályaválasztottak vagyunk és bizalmas kéz­mozdulattal mutat szabad bemenetet. Az udvarban nagy sürgés-forgás, valami konzervhusszaggal kevert csípős füst terjeng, amely az udvar hátulján egy nyitott ajtón keresztül jut a szabadba. Az ajtó előtt ge­rendákat vágnak össze, melyeknek hústartó szegeire valamikor a jó békevilágban fél­­­ disznókat aggattak a magyar katonák és­­ most franciák főzik vele az ebédet. A másik oldalon egy feketeképű katona­­ melegszik, aki nem nagy megelégedésére, s büntetésből, teljes fölszereléssel méreget egy­­ szál deszkát lépéseivel, egyik végétől a más­­­sikig, oda meg vissza. Fölmegyünk az emeletre. A pályatársak alig vesznek észre, már megszokták, hogy­­ mindég szaporodnak. Ott foglalunk helyet,­­ ahol akarunk. A szobákban nagy a zsinat, az egyik ágyon öten-hatan ülnek, az úgyne­vezett „hochem“-gyerekek, akik messzemenő terveiket tárgyalják egymás között, amelyeket annál biztosabban vélnek megvalósítani, mi­nél beljebb mennek Afrikába. Az egyik fukszfogakat akar, a másik smuk­­kokat és ő azt is tudja, hogy az arabok félkilós aranypereceket hordanak kezükön­­lábukon, majd ő megmutatja, hogyan kell ott dolgozni, ő már itthon is sikeresen elvég­zett egypár „szajrézási “ ügyet. Ezek a kaland­vágyók csoportja. A másik ágyon beszélget­nek : — Hát ugy­e komám, milyen jó lesz ? Itthon úgysincs munka. A gyerekek éheznek. Az asszonynak majd küldök pénzt. A pénzt majd beváltják. A frank mindég többet ér, mint a mi pénzünk. Abból majd élnek és ruházkodnak is egy kicsit. Aztán majd ha hazajövök öt év múlva, igaz egy kicsit sok idő, abból a végkielégítésből majd fordítok magamon. Ezek azok a sorsüldözött magyarok, akik­nek az életlehetőség még azt sem adja meg, hogy egész életükben nyugodtan dolgozhas­sanak. Aztán vannak, akik azt mondják, hogy „pajtás, muszáj pucolni, mert ha elfog­nak, kinéz egy pár mázsa Szóba elegyedünk velük. Mindenkinek van valami nyomós oka, hogy a kalandos életre vállalkozott. Egy fiú, aki földre tett szalmazsákon ülve, ágydeszka asztalán, már mesterségére nézve hozzáértő komolysággal készíti a kétfülű francia sapkát, annak, aki­­a leendő egyen­ruháját akarja vele képviseltetni, amit aztán ha keresztbe tesz fel, rá lehet mondani, hogy mi különbség van egy légiós és egy szamár között... A sarokban hadibaltával szalmazsákokat operálnak, ágydeszkákat, polcokat vágnak össze. A nagy kályha üzembentartásával foglalkoznak, amely nagyokat pöfékel a bele­gyömöszölt szalmától. Jön az ebéd, aminél már az uj jövevé­nyekre is számítanak. Ize meglehetős. Az éhes társaságot jólakni hagyják. Ebéd után mindég adnak valamit még mellé, fügét, szardíniát stb. Aztán már mint nekünk bizal­ 81 A Kartali-malom Q a vámért őröl! || Dr. Gombos Lajos Január 5-én ünnepélyes vacsora keretében Cegléd város egész polgársága olyan férfiút fog ünnepelni, aki elmondhatja magáról azt, amit még nagyon kevés ember mondhatott el. Egy ember, akinek nincsen ellensége, sőt őszinte tisztelettel és meleg szeretettel ejti ki mindenki a nevét. A szó szoros értelmében: mindenki. Nincs Cegléd társadalmának olyan osztálya, amely ne érezte volna dr. Gombos Lajos működésének áldásait. Szándékosan esnek azt írtuk hogy működésének és nem azt, hogy orvosi működésének. Mert dr. Gom­bos Lajos, bár elsősorban orvos, kiváló, ritka képességű és tudású szakember, azalatt az ötven esztendő alatt, amióta dolgozik, nem­csak mint orvos érdemelte ki egész generá­ciók igaz háláját. Olyan emberbaráti és olyan közéleti múltra nem tekinthet vissza ma Ceg­léden egyetlen egy ember sem. Fél évszázada múlt annak, hogy megsze­rezte orvosi diplomáját dr. Gombos Lajos és öt végtelen évtizeden át szünet nélkül.

Next