Ceglédi Hirmondó, 1928 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1928-01-01 / 1. szám
POLITIKAI LAP • MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER, SZOMBATON DÉLUTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1. kerület, Eötvös tér 5. sz., régi járásbírósági épület Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: DrFülöp László Simon János Előfizetési díj: negyedévre 1 , 60 fillér — Nyikt tér garmond sora 40 fillér — ........ ......mimTMnHM Megint egy esztendő pergett le lassan, keservesen, kivárhatatlanul. Egy esztendő, amelyhez tavaly Szilveszterkor annyi rengeteg hitet, bizodalmat és reményt ragasztottunk. Amelyről vezércikkben, újévi köszöntőkben és lelkünk belsejében, titkos belső érzésvilágunkban is annyi szépet álmodoztunk. Amelyről pedig szilárd hittel megdönthetetlen igazságként megállapítottuk akkoriban, hogy ez feltétlenül jobb lesz, s boldogabb lesz, mint az az elmúlt keserves esztendő volt. Amelyről szóval ugyanazt hittük, mint amit most hiszünk az elkövetkező 1928-as évről. Mert most is tele vagyunk hittel, meg-győződéssel, megingathatatlan reménnyel: s ez lesz az a csodatévő esztendő, amely mindent elhoz. Nem álmodhatunk olyan meré szót, hogy ez az 1928-as év valóra ne váltsa... [ Persze ünneprontásszámba menne, ha akadna [ olyan cinikus valaki, aki azt találná mondani, hogy ez a dal nagyon régi. Ezt már hallottuk tavaly és tavaly előtt és azelőtt, meg azelőtt is mindig. Ez a dal Szilveszterkor és újévkor mindig felhangzik mámoros örömmel, ] ahogyan a pacsirta sem unja meg reggelen- kint üdvözölni a felkelő napot, pedig jól tudja, az a nap, amelyet olyan rajongva és áhitatosan, olyan csodálkozva és ujjongva üdvözöl, az tegnap is éppen úgy kelt fel, tegnapelőtt is, untató következetességgel, óraketyegésszerű monotonsággal." Egyik sem volt jobb, mint a másik és egyik sem volt rosszabb, mint a másik. Azonban az emberek javíthatatlan optimisták. Nem tudnak olyan sokat és olyan keservesen csalódni, hogy mindig elölről ne kezdjék a légvárak építését. És bármilyen furcsán van is ez így, mégis Isten legnagyobb, legfelségesebb ajándéka az emberiség számára: ez a javíthatatlan optimizmus. Ez alapja az életünknek és a haladásnak. Ez az a motor, amely az egész életet működésben tartja. F.nélkül már régen megfagyott volna minden mosoly az ajkakon, meghalt volna minden dal a szívben és még most is barlangokban laknánk és kőbalta volna egyedüli fegyverünk, szerszámunk. Az optimizmus teremtett mindig és csak az optimizmus tud alkotni. Sohasem a vágy beteljesülése okozza az igazi boldogságot, hanem maga a várakozás, a hit, az álmodozás, a reménykedés, a bizakodás. A csalódásokat, a be nem teljesedett reményeket csak annyinak érezzük, mintha valami göröngyben megbotlik a lábunk, de az újabb ezernyi és ezernyi remény és vágy tovább ragad bennünket az élet útján és szárnyakat adva feltartózhatatlanul visz bennünket előre és mindig csak előre. Különösen nekünk elárvult, lerongyolt, legázolt magyaroknak : az optimizmus az egyetlen kincsünk és erősségünk. Nekünk nem szabad megállnunk, hátranézés kalmármérleget csinálnunk. Nekünk nem szabad még csak észre sem vennünk a köveket, amelyek felsebezték lábunkat, valunk nem, szatyad megállanunk, hogy a valóra nem vált remények roncsain kibuggyanjon szemünk sarkából a könny, mert akkor végérvényesen elvesztünk és eltűnünk Európa térképéről, mint ahogyan már annyi nép tűnt el itt a Duna medencéjében. Nekünk csak előre szabad néznünk és mindig görcsösen belekapaszkodnunk a rohanó remények szekerébe. Hinnünk kell, megingathatatlanul hinni és frissen, mámoros örömmel, pacsirta módjára dallal és hittel üdvözölnünk minden új napot és új esztendőt. Mert ha hiszünk győzelmünkben, akkor győzni fogunk és csakis kizárólag akkor fogunk győzni, ha hiszünk benne. Üdvözöljük hozsannás, ujjongó dallal, mozgást, erőt, életet adó reményekkel és megingathatatlan hittel az új esztendőt, üljünk mámoros, kacagó sort a csalódások és a meghalt remények fölött, markoljunk bele két kézzel mindenbe, ami csak szépnek, ragyogónak látszik — és akkor nem üres sablon, hanem valóban beteljesült prófécia, kézzelfogható valóság lesz az, amit ma ezer és ezer magyar kíván egymásnak: a boldogabb, a boldog új esztendő! M. F. 3 francia idegenlégió poklában Visszaemlékezések. — Közli: Ozsgyáni Sándor. 1. Egyik barátommal munkát keresve róttuk az utcákat Pesten és csatlakoztunk itt-ott egyes gyárak kapui előtt ácsorgó jószerencsét várókhoz, akik csak abban különböztek tőlünk, hogy ők várták, mi meg kerestük a jószerencsét. Mivelhogy a munkaalkalomnak még csak a lehetősége sem kínálkozott, az ilyen nemkívánatos helyzetünkben, jobb reményekkel áltatva magunkat, bennünk is elhatározássá fejlődött az a gondolat, hogy kimegyünk Afrikába, ahol az életet nagy reklámmal színezték az ilyesmivel foglalkozó, akkoriban igen elszaporodott ügynökök. Ezen terhes elhatározásunkkal vitt a vonat Pestről Szeged felé 1920 februárjában. Közben Ceglédre érünk, ahonnan kiindulva mindketten önkéntelenül is gondolatban szüleinktől búcsúztunk, akiktől munkát keresve váltunk el. Szegeden egyenesen megyünk a franciákhoz, akik nem is érdeklődtek mibenjárásunk felől, hivatalos közömbösséggel írják meg azt a papírt, amellyel be lehetett menni az általuk megszállt kaszárnyába. A kaszárnya kapujában a szenegálposzt vigyorgó ábrázatán látni lehet, hogy tudja, hogy mi is új pályaválasztottak vagyunk és bizalmas kézmozdulattal mutat szabad bemenetet. Az udvarban nagy sürgés-forgás, valami konzervhusszaggal kevert csípős füst terjeng, amely az udvar hátulján egy nyitott ajtón keresztül jut a szabadba. Az ajtó előtt gerendákat vágnak össze, melyeknek hústartó szegeire valamikor a jó békevilágban fél disznókat aggattak a magyar katonák és most franciák főzik vele az ebédet. A másik oldalon egy feketeképű katona melegszik, aki nem nagy megelégedésére, s büntetésből, teljes fölszereléssel méreget egy szál deszkát lépéseivel, egyik végétől a mássikig, oda meg vissza. Fölmegyünk az emeletre. A pályatársak alig vesznek észre, már megszokták, hogy mindég szaporodnak. Ott foglalunk helyet, ahol akarunk. A szobákban nagy a zsinat, az egyik ágyon öten-hatan ülnek, az úgynevezett „hochem“-gyerekek, akik messzemenő terveiket tárgyalják egymás között, amelyeket annál biztosabban vélnek megvalósítani, minél beljebb mennek Afrikába. Az egyik fukszfogakat akar, a másik smukkokat és ő azt is tudja, hogy az arabok félkilós aranypereceket hordanak kezükönlábukon, majd ő megmutatja, hogyan kell ott dolgozni, ő már itthon is sikeresen elvégzett egypár „szajrézási “ ügyet. Ezek a kalandvágyók csoportja. A másik ágyon beszélgetnek : — Hát ugye komám, milyen jó lesz ? Itthon úgysincs munka. A gyerekek éheznek. Az asszonynak majd küldök pénzt. A pénzt majd beváltják. A frank mindég többet ér, mint a mi pénzünk. Abból majd élnek és ruházkodnak is egy kicsit. Aztán majd ha hazajövök öt év múlva, igaz egy kicsit sok idő, abból a végkielégítésből majd fordítok magamon. Ezek azok a sorsüldözött magyarok, akiknek az életlehetőség még azt sem adja meg, hogy egész életükben nyugodtan dolgozhassanak. Aztán vannak, akik azt mondják, hogy „pajtás, muszáj pucolni, mert ha elfognak, kinéz egy pár mázsa Szóba elegyedünk velük. Mindenkinek van valami nyomós oka, hogy a kalandos életre vállalkozott. Egy fiú, aki földre tett szalmazsákon ülve, ágydeszka asztalán, már mesterségére nézve hozzáértő komolysággal készíti a kétfülű francia sapkát, annak, akia leendő egyenruháját akarja vele képviseltetni, amit aztán ha keresztbe tesz fel, rá lehet mondani, hogy mi különbség van egy légiós és egy szamár között... A sarokban hadibaltával szalmazsákokat operálnak, ágydeszkákat, polcokat vágnak össze. A nagy kályha üzembentartásával foglalkoznak, amely nagyokat pöfékel a belegyömöszölt szalmától. Jön az ebéd, aminél már az uj jövevényekre is számítanak. Ize meglehetős. Az éhes társaságot jólakni hagyják. Ebéd után mindég adnak valamit még mellé, fügét, szardíniát stb. Aztán már mint nekünk bizal 81 A Kartali-malom Q a vámért őröl! || Dr. Gombos Lajos Január 5-én ünnepélyes vacsora keretében Cegléd város egész polgársága olyan férfiút fog ünnepelni, aki elmondhatja magáról azt, amit még nagyon kevés ember mondhatott el. Egy ember, akinek nincsen ellensége, sőt őszinte tisztelettel és meleg szeretettel ejti ki mindenki a nevét. A szó szoros értelmében: mindenki. Nincs Cegléd társadalmának olyan osztálya, amely ne érezte volna dr. Gombos Lajos működésének áldásait. Szándékosan esnek azt írtuk hogy működésének és nem azt, hogy orvosi működésének. Mert dr. Gombos Lajos, bár elsősorban orvos, kiváló, ritka képességű és tudású szakember, azalatt az ötven esztendő alatt, amióta dolgozik, nemcsak mint orvos érdemelte ki egész generációk igaz háláját. Olyan emberbaráti és olyan közéleti múltra nem tekinthet vissza ma Cegléden egyetlen egy ember sem. Fél évszázada múlt annak, hogy megszerezte orvosi diplomáját dr. Gombos Lajos és öt végtelen évtizeden át szünet nélkül.