Ceglédi Kisgazda, 1935 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1935-01-06 / 1. szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: a „Ceglédi Gazda­sági Egyesület" iro­dahelyisége, evang. bazár, hova a lap szellemi részét il­lető közlemények küldendők. Politikai és gazdasági hetilap Gl­l Felelős szerkesztő:­­ Dr. ANTAL ISTVÁN Laptulajdonos: A CEGLÉDI KISGAZDAPÁRT ELŐFIZETÉSI Díj Negyedévre 1.60 P­Hz előfizetések BáLINT FERENC pénztáros címére: RÁKÓCZI-ÚT 20. küldendők. Hirdetések felvétele SEBŐK BÉLA könyvnyomdában Kossuth­ tér 10. Takarékpénztár épület Egy indítvány. Valamelyik nem régi városi köz­gyűlés alkalmából egy indítványt volt szándékunkban előterjeszteni arról, hogy megfelelő hatósági intézkedést kérünk azon esetre, hogy ha netán gáztámadás­nak volna népünk kitéve, polgári lakos­ságunk mit tegyen, miként védekezzék. A város vezetősége azonban úgy találta, hogy a városi közgyűlésen jobb erről­­ nem beszélni. Mert így, mert úgy, nem szabad az embereket meg­ijeszteni, amikor semmi akut veszedelem nincs. Ezt a felfogást semmiképpen ma­gunkévá nem tehetjük, azonban senkinek semmiféle alkalmatlanságot okozni nem akarván, mi ezen témának közgyűlési tárgyalásától elállottunk és most e lap hasábjain adunk neki helyet közérdekű jellegénél fogva. A magyar—szerb viszálynak közel­múltban történt időleges elintézése a maga elrettentő borzalmasságában mu­tatta meg azt, hogy ez a mi szerencsét­len maradék országunk és annak jó­hiszemű, becsületes népe tudtán kívül milyen közel sodródott ismét az örvény széléhez. Annak az örvénynek széléhez, mely itt mindent pusztulással fenyegetett, amit feltenni okunk és jogunk van azért, mert a kisantant-hatalmak részéről elle­nünk feneketlen gyűlöletet élni tapasz­taltunk. Ilyen szomszédság melletti létezhe­­tésnek biztosítása megköveteli, hogy fokozatosan óvatosak és körültekintőek legyünk. Senki nem mondhatja azt ma, hogy momentán háborúnak néznénk elibe. Azonban a genfi tárgyaláson tapasztal­tuk, a meztelenre levetkőzött és levet­kőztetett kisantant célok arról tanúskodnak, hogy sohase tudhatjuk szomszédaink részéről, mit rejt a jövő. Hogy a jövő háborúja mit hoz ma­gával, hogy az emberi kultúra és haladás tökéletes dicsőségére micsoda válogatott módon és raffinált, kínzó eszközökkel fogják egymást pusztítani az emberek, aztán, hogy az anyákat milyen lépre­­csaló módon fogják arra késztetni, hogy azért csak szüljenek minél több gyer­meket, hogy legyen kit elpusztítani, de ami csak addig lehetséges, amíg magu­kat az anyákat is ki nem pusztítják — mindezen előre nem látható körülmé­nyekről biztosat tudni nem lehet. Az azonban már ma kétségen kívü­linek látszik, hogy a jövő háborúját repülőgépekről intézett gáztámadások fogják dominálni. Ez azt jelenti, hogy a hadviselésnek eddigi módjai teljesen átformálódnak és ha a magyar katonai erényekre gondo­lunk, akkor úgy látszik, hogy a jövő hadviselési módok mellett ezek az értékek alig fognak számítani. Ez azt jelenti, hogy nem az egyéni katonai erények, hanem a gépek és a technika fognak dönteni. De jelentenek e változások egyebet is. Azt, hogy akarva, nem akarva nem­csak a frontharcosok, hanem az itthon maradt védtelen polgárok, a lakosság apraja-nagyja egyaránt részesévé lehet a háború borzalmainak. Hiszen a katonai szakírók máris fejtegetik, hogy rövid néhány óra alatt gáztámadások útján egész városokat ki lehet irtani, termé­szetesen, ha nem védekeznek. Véleményünk az, hogy ez a lehető­ség önmagában, tehát anélkül, hogy ennek bekövetkezési ideje fontos lenne , indokolja, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell, mert ez mindig időszerű. Különösen indokolt ez a mi részünkről a genfi tárgyaláson tapasztaltak után. Viszont botorság a fejünket homokba dugni strucc madár módjára, mintha az e kérdésről való gondolkodás és előre való gondoskodásunk­ félelmet vagy ijedelmet jelentene. Nem új dolog, amit itt tárgyalunk. Mert az e téren szükséges és lehetséges vé­dekező eszközökkel Nyugateurópa népei már régen felszerelték magukat. És hogy ezt tették, igazán nem lehet állítani, hogy gyávaság volt tőlük. Hogy most bennünket délfelől ez a veszedelem fenyegetett, átgondolva az eshetőségeket, szinte el kell borzadnunk Tárca. Az angol­ Homolytályi Homoly Gáspár polgári iskolai tanár úr, miután arra a gondolatra jött, hogy illő dolog volna már viszonozni azt a sok disznótoros vacsorát, amit jóbarátai meghívásából élvezett, kedves neje őnagy­­ságával megbeszélte, hogy a legközelebbi piacon egy hízót vesznek és azt annak rendje és módja szerint le fogják öletni. Előre megállapodtak abban, hogy nekik olyan keresztezett, fél angol disznó kell. Már előre örültek, hogy nem kell a vacsorának valóért a henteshez menni; a kolbászt, sonkát fel fogják füstölni és az éléstárba felakasztani. Hogy fog majd pukkadozni a szomszédos doktorné, ha bemutatja neki a pirosra füstölt kolbászokat. Azért is meghívják őket tormás kolbászvacsorára, hogy kire menjen, hogy nekik milyen jó beosztásuk van. — Te, Gazsi, jó volna, ha szólnál egy hentesnek, mégis csak jobban ért az a hiza­­vételhez — mondja őnagysága. — Ugyan kérlek, hát csak nem nézetem le magam, hogy én ne tudnék egy hízót venni. Én a természetrajz tanára voltam, hát csak értek az állatokhoz. Csak bizd rám, akinek pénze van, annak esze is van. A hetivásár alkalmával kimegy a tanár úr a disznópiacra. Előbb a mázsa körül érdeklődik : — Hogy kell ez a szőke ? Hát az az angol ? Bemegy a kocsik közé, de a félcipő menten elmerül a sárba. — No, azért körülnézek — mondja. Az egyik kocsin van egy angol fajta. — Hogy adja? — kérdi. — 65-ért — mondja a polgár. — No, ez lesz a nekem való ! — gon­dolja, s megegyeznek 63 fillérbe. Viszik a mázsára. A polgár harmad­magával veszi le a kocsiról és a mázsára húzzák. De már a tanár úr látja, hogy az angol egy kissé vadas. Lemérik, a tanár úr kifizeti és a korlátba egy afféle tróger gond­jára bízza. — No, ide azzal a passzussal, majd elintézem! A tárlatkezelői hivatalba azt mondják, hogy ez a sertés köztartozásért le van fog­lalva. — Átírjuk ugyan a passzust, de a 20 pengőt le kell fizetni. A tanár úr azt mondja: — No, várjunk, oda adtam a parasztnak a pénzt, majd az kifizeti. De bizony az már elpárolgott. Az egyik mezőőrt kérdi : — Nem ismeri ezt a zsinegre valót, ezt a Szurkodi Jánost, aki a XII. ker. 2071. sz. alatt lakik. — Dehogynem — mondja a mezőőr — tegnap foglalták le a diszóját köztartozásért, de mert el akarta adni, hát a végrehajtó rá­vezette a tartozást a passzusra. — Hol beszélhetek vele ? — Az ugyerokba lakik. — Vettem tőle egy hízót, de a pasz­­szust csak akkor írják át, ha kifizetem a 20 pengőt. — Azzal ugyan hiába tetszik beszélni, mert nincs annak egyebe a rajtavalójánál. — No, ezt már nem mondom meg a feleségemnek — gondolja Homoly Gáspár úr. Visszamegy és kifizeti a 20 pengőt. — No, most hazahajtjuk. Kieresztik a korlátból. Erre az angol elbüffenti magát, szalad egyenesen a pecsenye­

Next