Cigányfúró, 1994. 1. szám, június
Balogh Attila: Elköszöntő
Balogh Attila Elköszöntő Szokványtalan pályázat egy cigány, de mégis avantgárd, kisebbségszellemű művészeti és közérzeti folyóirat létrehozása érdekében A szocializmus homogenizációs, az itt élő népeket, társadalmi rétegeket egyneműsítő szándéka a cigányság esetében épp az ellenkező hatást váltotta ki. Az úgynevezett szocialista kultúra jegyében finanszírozott klubok, folklórfesztiválok a magyar identitástól eltérő, eddig még a „tudósok” által sem tapasztalt identitást tettek nyilvánvalóvá. Be kellett ismerni, hogy nyomorúságuk ellenére sem proletárok, hogy nincs az a szocialista kaszt, amely őszintén magáénak vallaná a már nemcsak a szociológia eszközével definiálható cigányságot. A szocialista iparosítás különböző „törzsű” – beás, vlasikorom, romungro és sinto – tömegeket zsúfolt össze nagyvárosok munkásszállóin, nem számolva azzal a következménnyel, hogy a korábban antagonisztikus ellentétben élő „törzsek” éppen ezeken a munkásszállókon „békülnek” meg egymással. A „békülés” folytán olyan etnikai tőkévé kovácsolódtak, amely egy majdani etnikai kisebbség politikai és kulturális követelését közös kiabálássá artikulálja a még csak prófétizáló cigány művészek számára. Mindezek ellenére a különböző politikai körök megítélésében nem létező, hanem látens nép lett a cigányság. A nemzetiségi státusz, mint egy beteges álom, ott lappangott a nyelvi, néprajzi és szociológiai körjelentésekben. Spontán népi megmozdulások alkalmával – például cigánybúcsúk Máriapócson, Csatkán, karizmatikus szekták feltűnése Uszkán, Budapest VIII. kerületében – a cigányság kilépett a tudományos besorolásból, és nemzeti lényét maradéktalanul megélte, megmutatta, de ez az akkori „tudósokat” nem érdekelte, pedig Európa közepén modellezhették volna az indiai eredetű értékrend magyarországi változatát. A hatvanas évek Magyarországa két utat kínált a cigányok tömegeinek, miután saját dolgát „lerendezte” a munkásosztály és az azt propagáló művészet számára szervírozott gulyáskommunizmussal. Egyik, hogy a renitensen putrisodó cigánytelepek tehetősebb lakosait kilasszózta, s számukra üres parasztházakat ajánlott fel a faluban, azzal a szándékkal, hogy a cigánytelepek „belső harc” folytán szűnjenek meg, s az „önkéntes asszimiláció” résztvevőit ne kompromittáló körülmények közt találják meg a telepekre leutazás vasárnapi szociológusai. Ennek az lett a következménye, hogy a tehetősebbek – akik szinte minden esetben a cigánytelepek szűk „arisztokráciáját” jelentették – az öngyűlölet élményét megélve hagyták ott rokonságukat, s immár „legális magyarként” gyakorolhatták állampolgári jogaikat a körzeti orvos vécéjének kitakarításakor. A másik út a cigánytelepek világvárosi rangjának a megteremtése volt, amit a folklór New York, Rio de Janeiro, Párizs neveken még ismert egy-két Békés megyei falu szélén. A nincstelenséghez makacsul ragaszkodó plebejus cigányság, megőrizve autentikus tetvességét, a közegészségügyi turistautaknak köszönhetően kénytelen volt korszerűsíteni lakhelyét, és archaikus szalmazsákját a rezervátum „CS” házaira, „CS” bútoraira cserélni. Ennek a közlátványból való elintegrálódtatásnak a gettósodás, a notórius bűnözés és a rétegidentitás lett a következménye. Magyarország nem tudott mit kezdeni a félmilliós cigánysággal, s a cigányság sem a hazával. A fekete vonatok utasai nem a brüsszeli Európa Házba utaztak, hanem a nagyvárosok munkásszállóira. A „jármű” itthon maradt, és várta az „ungarise vircsaft” vállveregetései alól kikukucskáló cigány értelmiség politikai startpisztolyának eldördülését. A magyar társadalom - miután kellően félreértette a civilizációt – a „CS” házakat rosszul, de a legvidámabb barakkot tökéletesen építette, cserébe az 56-os forradalom leveréséért. Sem a gyakori közlekedési balesetek, sem a templomba járás-járatás nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a rendszert kompromittálhassa. Ellenzéki attitűdnek pedig kevés volt a nyugati emigrációban „sínylődő”, s az itthon, műfordításokon vegetáló értelmiség irodalmi szemfényvesztése. Az orosz tankokat nem lehetett művészettel megállítani, visszafordítani. Az ország függetlensége és a cigányság integrálódása egyaránt mítosszá amortizálódott. A Szovjet Birodalom földrajzi, ideológiai perifériáján élő, magyarul beszélő sokaság közül a civilizáció perifériáján gubbasztó cigányság léthelyzetében a „rokon”-perifériát az 56-os, és az azzal rokonszenvező értelmiség szemelte ki, döntött mellette „repülő egyetemeken”, látott benne alkalmas párosíthatóságot arra, hogy a befuccsolt művészi és polgári ellenzékiséget egy valódi, immár szociális és etnikai tőkét hordozó társadalmi problémával váltsa fel, amellyel megkérdőjelezheti a kommunizmus alapvető elvét, az egyenlőséget. A cigány kutatások mennyiségi és minőségi elkötelezettsége már-már az 56-os forradalomról írt tanulmányokéval vetekedett. A cigányság helyzetének és a forradalom leverésének tisztázása egyaránt adóssága volt a rendszernek. Ez a „párosítás” nem csupán azokban a személyekben létezett, akik 56-os „dolgaik” miatt ültek, majd cigány származású költőket fedeztek fel, hanem az exportált szamizdat sajtóban is. E két téma ébrentartása tudomos és meghatározó volt annak érdekében, hogy a nyugati világ segítsége arányos legyen tisztázásuk mértékével. A legvidámabb barakkba e két téma rakodómunkásai vitték be a franciaágyakat, noha ezeken az ágyakon még mindig nem álmodhatnak szebb jövőt a cigányok (se). Emiatt válhatott rentábilissá az ellenzéki státusz. Ugyanis a „rendszerellenes” értelmiség fogalmát a nyug