Cigányfúró, 1995. 1. szám, február

Alija Izetbegović felszólalása elhangzott a Budapesten tartott EBEÉ konferencián, 1994. december 4-én

Az ilyen harcot nehéz megvívni, de nehéz elveszíteni is* Alija Izetbegović felszólalása elhangzott a Budapesten tartott EBEÉ konferencián, 1994. december 4-én Elnök Úr, államfők, kormányfők, hölgyek és urak! Engedjék meg, hogy e gyülekezet házigazdájának, a magyar kormány­nak és a magyar népnek hálámat fejezzem ki a szíves vendéglátásért. Rövid leszek és konkrét. Hordoz magában némi iróniát, hogy e magas fórum előtt, amely húsz éve alakult meg a biztonság és az együttműködés érdekében, és e két nagy jelentőségű fogalmat nevében is hordozza, pont az ellenkezőjéről kell szólnom: a bizonytalanságról és a nem együttműködés­ről. Mert arról, ami most Boszniában történik, nem lehet azt mondani, hogy pusztán a Nyugat gyengesége. Sajnos, ennél komolyabb a dolog. Egy hónappal ezelőtt a Bosznia elleni agresszió új fordulatot vett. A fellázadt horvátországi szerbek az úgynevezett védett övezetből hátbatámadták a mi ötödik hadtestünket, és ezzel létrejött a bihari válságövezet. Egy ország védett övezetéből támadás szerveződik egy másik védett övezet ellen, s önök semmit sem tesznek ennek megakadályozására. Azt állítják, hogy nem lehet tenni semmit. Tehát az egész világközösség, amely az ENSZ-ben és a hatalmas NATO szervezetben testesül meg, tehetetlen a tekintetben, hogy megvédjen egy veszélyeztetett várost. Valóban ez lenne az igazság? Íme néhány jellegzetes tény: az utóbbi hat hónapban a támadást meg­előzően kiéheztették a bihari régiót, emberbaráti segélyek nem érkezhettek a térségbe, száznegyvenhárom konvoj közül csak tizenkettő tudott átha­ladni, százharmincegyet feltartóztattak. Közvetlenül a szerb agresszió előtt – furcsa módon – eltávozott a francia egység, helyét kisszámú és gyengén felfegyverzett bangladeshi egység váltotta fel. Ezután teljes hírzárlat követ­kezik, az egész övezetben nincs egyetlen külföldi tudósító sem, az ENSZ megfigyelői pedig jelentéktelennek tüntetik fel a támadásokat. E tények együttállása merő véletlen lenne csupán? Egy magas rangú úriember cinikus közömbösséggel bejelenti a világnak és annak a népnek, amelyre lemészárlás, a megsemmisülés vár, hogy a szerbek győztek! És sípszóval jelzi, mintha futballmérkőzés ért volna véget. Csakhogy létről és nemlétről nem lehet ily módon dönteni: a harc folytatódik. Bihać és Kladuša, Cazin és Krupa az egy hónapig tartó erőteljes támadás ellenére is tartják magukat és ellenállnak. Párizs és London kezdettől fogva Szerbia védelmezőiként léptek fel: a Biztonsági Szervezetet és a NATO-t meggátolták abban, hogy Szerbia hódító háborúját megakadályozza. Ezt nem én mondom, ez a Göttingenben székelő Elnyomott Népek Egyesületének nyilatkozata. De vegyük Orosz­ország viselkedését. Néhány nappal ezelőtt vétózta meg a Biztonsági Tanács javaslatát, és a horvátországi szerbek számára megszavazta a kőolaj behozatalát. Ugyanezek a szerbek pedig megakadályozzák a gyógyszer- és élelmiszer-behozatalt, mely a kiéhezett bihaći körzet lakossága számára érkezett. Karadzsityék egész Bosznia területén rakétarendszereket állítottak fel, több mint százötvenet. Vajon kitől kapták? Milyen vége lesz a boszniai háborúnak, amely a Nyugat tehetetlen tétovázása és rosszindulata miatt így elhúzódott? Megmondom: az Egyesült Nemzetek elveszti hitelét, a NATO feloszlik, az európaiak erkölcsileg demoralizálódnak majd, amiért nem tudtak megfelelni a hidegháború utáni első kihívásnak. Egyetértek azokkal, akik azt jósolták, idézem: ,,A nagy szégyen és megaláztatás miatt, a szé­gyenteljes boszniai kivonulás miatt a Nyugatot megbélyegzik majd e század végén.” Szemlátomást sokan lebecsülték mindazt, ami Boszniában történik. Eleinte regionális válság volt, később európaivá szélesedett, manapság pedig – kétség nem férhet hozzá – világméretű válsággá fajult. Ezért Bihać védelme vagy eleste is világméretű jelentőségű, mindannyiunkat érint itt a tanácsteremben. A brutális agresszióra, a soha nem látott méretű népirtásra, a gyűjtőtáborokra a Nyugat– úgymond – emberbaráti válaszokkal reagált: * Ladik Katalin fordítása súlyos betegségekre fájdalomcsillapítókat adott. Később ez a gesztus a zsarolás eszközévé vált. Pedig mi megérdemeltük ezt a segítséget, mert nem vártunk ölbe tett kézzel. A háború elején százötvenezres létszámú, csupán puskával felfegyverzett katonaságot hoztunk létre, amely néhány tízezer támadó katonát tett ártalmatlanná, és körülbelül ezer tankot és páncélkocsit semmisített meg. A későbbiekben, amilyen mértékben nőtt a mi ellen­állásunk, olyan mértékben csökkent az önök segítőkészsége. Miért? Van válasz erre? A Boszniában folyó háború a demokrácia és a nacionalizmus, a legsö­tétebb rasszizmus összetűzése. A mi ellenfeleink csak egy nemzetet ismer­nek: saját nemzetüket. Csak egy vallást, a magukét. Csak egy politikai pártot: a sajátjukat. Minden más kiirtásra, megsemmisítésre van ítélve. Még a temetőket is felszántották. Olvassák el Mazoviecki úrnak, az ENSZ rendkívüli megbízottjának jelentését arról, hogy mi történik Boszniában a támadók fennhatósága alatt lévő övezetben. Megkérdeznék néhány urat azok közül, akik kitartóan munkálkodnak azon, hogy az a szörnyeteg, mely magát Krajinai Szerb Köztársaságnak nevezi, nemzetközi elismerést kapjon, szándékukban áll-e ezt a népirtáson és erőszakon alapuló képződményt ma­holnap befoga­dásra javasolni a civilizált orszá­gok családjába? A mi népünk a szabadságáért, s ami ennél is több, fennmara­dásáért harcol. Az ilyen harcot nehéz megvívni, de nehéz elve­szíteni is. Az utóbbi ötven év alatt egyetlen fel­szabadító háború sem veszett el, nem tudom, mi­ért lenne épp a miénk kudarcra ítélve? Senki sem kényszerít­heti a mi kato­naságunkat arra, hogy letegye a fegyvert. Ezt a tényt ne hagyja senki figyelmen kívül – miattuk és önmaga miatt se! Remélem, Bosznia barátai nem fogják zo­kon venni sza­vaimat. Hogy a másik oldalnak mi a véleménye, a történtek után nem érdekel. Köszönöm.

Next