Cigányfúró, 1995. 5. szám, október

Bódy Gábor: Mese

Bódy Gábor H­át én ötvenhatról nem sokat tudok mondani – mondta Vakarcs –, akkor még csak tizennégy éves voltam. És milyen jó fiú, el se hinnétek. Nagy kör­folyosós házban laktunk, a Kilián laktanya közelében. Előkotort egy ci­garettát, kicsit gyűröttet, és rágyújtott. Egész nap a folyosón ugráltunk – mi srácok marhára élveztük a dolgot –, üres hüvelyekkel játszadoztunk, egy­szer egy srác hozott egy légpuskát, de a házmester elkobozta. Tudjátok, anyám nem is ismertem, rég meghalt, a fater meg egész nap kószált, a nőjéhez mászkált, kol­bászt vitt, meg kenyeret. Persze, ez csak eleinte volt, mert később komolyabbra vált a dolog, arra felénk nagy harcok voltak, egész nap az óvóhelyen ültünk, sőt, ott is alud­tunk, és a faterem is csak minden másnap mászott el a kurvájához. Az óvóhelyen ültünk akkor is, amikor egy hülye tank szétlőtte a lakásunkat anyám utolsó fényképé­vel együtt. Mikor vége lett a bulinak, a mosókonyhában kaptunk szükséglakást, egész barátságos volt. Aztán a fater elküldött jobb vidékre, az öreganyámhoz, persze állatian megható dumával. Már négykor fenn volt, teát főzött, de nem szólt egész idő alatt semmit, csak fütyörészett halkan. Én akkoriban állati mulya kis jófiú voltam, fehér lelkivilág­gal meg lila pöttyökkel. Reggeli közben megszólalt a faterem: „nézd fiam, már nagy vagy, felnőttél.” Én egy pil­lanatra megborzongtam, mert tényleg nagynak éreztem magam, és féltem attól, ami majd jön. „Tudod, hogy én és Ica néni”, mondta, „tudom”, mondtam én. Marha vál­tozatos volt a szövegünk, minden mondat után fél óra hallgatás. „Mire hazajössz – mondta –, már lesz lakás, meglátod, jól meglesztek egymással”. Én meg még vala­hogy megsajnáltam, és mondtam neki, hogy igen, biztos jól megleszünk egymással. Ez az Ica egy marha dög nő volt, sárga hajjal és lila tollakkal a fenekében. Persze, akkor ezt nemigen tudtam, csak az üres töltényhüve­lyekkel játszadoztam. Különben se nagyon érdekelt, bár egy kicsit meg voltam ijedve. De nem mutattam. Mikor a pályaudvaron vártunk a vonatra – már jó előre kimentünk helyet foglalni –, akkor is csak hallgattunk. A fater mereven állt, lapát tenyerét a tarkómra tette, játszadozott a hajammal. Zavarban volt, nem tudta, mit szokás ilyenkor mondani. „Aztán jól viseld magad”, mindig ilyen hülye dumája volt. „Igen”. Aztán beállt a vonat, felverekedtem magamat, fater feladta az ablakon a cuccot, ezzel legalább elment egy csomó idő. „Feljöjjek valamit segíteni?”, kérdezte. „Nem muszáj”, mondtam, „már fel­raktam a koffert”. Állati zavarban volt, valamit minden­áron mondani akart, de semmi se jutott eszébe. Végül elmondta huszonharmadszor a kedvenc szövegét: „jól viseld magadat”, meg „tudod, ha kinyitod a bőröndöt, ott oldalt a zsebében van a zsíroskenyér, mellette zacskóban egy kis kolbász, elég lesz?” Bólogattam, ő meg rám rivallt: „mit hallgatsz, mint egy süketfajd?” A hasonlatai is ilyen hülyék voltak. Én állatira el voltam maradva, de tényleg nem tudtam semmit se mondani, hát megfogtam a kezét. Így álltunk vagy egy fél óráig, ő felnyújtotta a kezét szót­lanul, én meg szorongattam, mind a kettőnknek szörnyen kényelmetlen volt, de egyikünk sem akarta elengedni a másik kezét. Végre megszólalt, volt egy jó ötlete. „Várjál”, mondta, „veszek egy kis savanyúcukrot. Vagy inkább csokit akarsz?” „Nem”, mondtam, „mindjárt indul a vonat.” Akkor mondta be a megafon: „Figyelem, figyelem, vonat indul Bükköstahonyára a vááágány mellett tessék vigyuá­vigyuáázni!” A fater rám vigyorgott, „te engem ne félts, nem mondtam még, hogy diákkoromban futóbajnok vol­tam?” Mindig humorizált, és mindig megjátszotta, mintha diákkora lett volna. „Dijákkoromban így, dijákkoromban úgy”, állandóan dijákozott. Elszaladt egy távoli trafikig, közben az egyik helyiségből kijött a bakter, hóna alatt tárcsával, és szép lassan előrement a mozdonyig. Én meg elkezdtem üvölteni, „apa, apa!” Nem hallotta meg. A vasu­tas felemelte a tárcsát, a kalauzok sípoltak. Akkoriban elég nagy zűrzavar volt a pályaudvarokon. Fater pont akkor vette meg a cukrot, megfordult. Egy arra járó eltakarta a szemem elől, közben a vonat meg csigalassan elindult. Integettem, „apa, apa!” Végre feltűnt, futva közeledett. Tényleg jól futott, a sála kioldódott, és lebegett utána. Egyik kezében a kalapját, a másikban a cukros zacskót tartotta. Vagy öt méterre lehetett az ablakomtól. Átrohantam egy ablakkal lejjebb, de addigra a vonat is fel­gyorsult, ugyanannyi maradt a távolság. „Na, csak még egy kicsit”, kiabáltam, és mint egy gyerek, elsírtam ma­gam, igaz, gyerek is voltam még, nem is tudjátok elkép­zelni, milyen mulya kis jófiú. „Ne bőgj, te bolond!”, üvöl­tötte apa, és torzul vigyorgott. Állati hülye vigyora volt. Már kapkodva vette a lélegzetet, a külső vágányokon jár­tunk. Biztos rövidtávfutó volt „di­ákkorában”. Kikerült egy öregasszonyt, és utánam kiabált, „kapd el!” A cukros zacs­kó nagy ívben röpült felém, aztán lependeredett a kocsi oldaláról, és a sínek közé esett. Nem sok maradhatott belőle. Faterom is szép lassan eltünedezett a távolban. Aztán sokáig intézetben laktam. A kurva anyját – mondta Vakarcs, és eldobta az üres cigarettás zacskót. – Adjatok egy cigit! 1964. december M E S E Lugosi Lugo László fotója Részlet a kiadás előtt álló Bódy Gábor válogatott írásai c. kötetből. 2

Next