Cigányfúró, 1996. 3. szám, június

Michael Stewart: Nép - nemzet nélkül

Michael Stewart AZ ÉTEL KÖZÖSSÉGE A cigányok rendszerint nem kizárólag a család számára készítenek ételt. Habár a gyakorlatban a legtöbben saját otthonukban esznek, mégis mindegyik család a kétszeresét főzi annak, amit saját maga elfogyaszt, hogy legyen mivel megkínálni a látogatókat. Minthogy a család formálisan nem gyűlik egybe, s az étkezésnek nincs meghatározott időpontja, a látogatónak kínált étel soha nem tűnik mara­déknak, inkább valami olyasminek, amit az otthon minden oda betérőnek kínál, s amit akkor esznek meg, amikor azt jónak látják. Az ételt a földre vagy a szoba közepén lévő asztalra tett tálban szolgálják föl, amelyikből a körben ülő férfiak közösen esznek. A nők vagy ugyanakkor esznek egy má­sik tálból, vagy később ugyanabból. Minthogy az étel kö­zössége a cigányok közösségéhez való tartozás érzelmi jel­zése, így bármelyik cigány belép egy házba, ahol a másik éppen eszik, az legelőbb is megkínálja őt az ételéből: „Gyere! Egyél!” (Av! Xa!) A meghívást megdöbbentő áll­hatatossággal ismételgetik mindaddig, amíg a vendég el nem fogadja, mivel a cigányok mélységesen utálnak úgy enni, hogy van valaki a szobában, aki nem csatlakozik hozzájuk. Borzasztó nagy szégyen, ha nincs a háznál kínálni való étel, mert így hamar lábra kap a hír, hogy a házigazda zsugori táplálék dolgában. Igaz, ez csupán egy apró példa arra nézve, amit a dolgok többiekkel való megosztása kö­telezettségének nevezünk, ám figyelemmbe véve, hogy a hónap vége felé a legtöbb cigány család tápláléka kenyér­re és krumplira korlátozódik, akkor ez világos jele annak, hogy a vendégszeretetnek mennyivel nagyobb értéket tulajdonítanak önös élvezetnél. NYITOTTSÁG A TÖBBIEK SZÜKSÉGLETEI IRÁNT A házba lépőkkel szemben megnyilvánuló vendégsz­ereteten túl, egyébként is állandó a kisebb tárgyak és szol­gálatok áramlása az egyes háztartások között. Az asz­szonyok gyakran kérnek egymástól háztartási eszközöket, így megeshet, hogy a szomszédtól kölcsönkért seprő ki­sebb fajta, házról-házra kiterjedő körutazást tesz három­négy háztartáson keresztül. Az az asszony, aki nagyobb menyiségű élelmet vásárol, annak egy részét végül másnak adja, mert a többiek hozzá küldik kérni a gyerekeket. (Emiatt nincs a cigányok éléskamrájában egy napnál hosszabb időre elegendő élelmiszer.) A cigány férfiak magától értetődően vesznek lovuknak a másik szénájából, s anélkül segítenek egymásnak a lovak betörésében vagy parkolásában, hogy ezért bármiféle vi­szontszolgáltatást várnának. Férfiak és nők egyaránt kész­séggel hazudnak (xoxavel) egymás érdekében a gazdák­nak, de segédkezet nyújtanak a piacon az apró lopások­ban is, melyeknek zsákmányából nem várnak részesedést. Elvben a jómódú férfiak kötelesek „testvéreiknek” pénzt kölcsönözni, a gyakorlatban azonban inkább megkísérlik elrejteni pénzüket (feleségüknek adják, beteszik a bankba, vagy rábízzák a gazda antropológusra), megóva azt a rokonok kérincselésétől. A közösségen belüli munkamegosztás elve a gyermek­nevelés szokásaiban is tetten érhető. A szülők például nemcsak saját szükségleteiket veszik figyelembe, ha gyer­mekeiket vásárolni küldik vagy házimunkát végeztetnek velük. Még fontosabb, hogy a felnőttek gyakran részt vál­lalnak a többiek gyermekeinek nevelésében is. Sok cigány gyerek távoli rokonainak felügyelete alatt tölti el gyer­mekkorának jelentős részét. Ilyen informális befogadás esetén a résztvevők között szülő-gyerek (dad, dej/sav, sej) viszony alakul ki. Az ilyenfajta erkölcsiség egyik következ­ménye, hogy az idősebb rokonok a szülőkkel történt megbeszélés nélkül, szinte rituális módon mintegy „elra­bolják” néhány órára a gyereket, ezáltal szimbolikus érte­lemben eljátszva a közösség ambivalens, a hozzá tartozó gyermekek fölött gyakorolható ellenőrzését. Mindezen vonásokból érzékelhető, hogy a cigányok világképében kizárólag a többiek szükségletei felé nyitott, forrásait a többiekkel megosztani kész embernek van he­lye. Jellegzetes vonás, hogy télen, amikor a családok be­szorulnak házaikba, a cigányok sokat panaszkodnak, s az első melegebb tavaszi napokon kitörő lelkesedéssel üd­vözlik annak lehetőségét, hogy egész magánéletük, külö­nösképpen pedig a főzés az ajtók előtt bonyolódhat. A cigányoknak önmagukról mint „a közösség tagjairól” kiala­kított képzete határozott szimbolikus megjelenítést nyer abban is, ahogy a csoport tagjai gyakran csereberélik (pa­rtival) egymás között ruháikat és ékszereiket. Emlékszem, jómagam is gyakran láttam, ahogy öregebb és tisztelt cigányemberek a kocsmában egy pohár ital mellett megál­lapodtak valamilyen ruhadarab – egy kabát, egy kalap, vagy egy pár csizma – cseréjében, majd beleerőltették lá­bukat az új csizmába, s büszkén hangoztatták úgy egymás között, mint az egész világ előtt egymással szembeni „test­véri” érzelmeiket. Minthogy a cigányok öltözéke jelentős részben szinte egyenruhaszerűen hasonlít egymáshoz, az ilyen csere mintegy az öltözék „megosztásának” szimbo­likus megismétléseként fogható föl. NÉP – NEMZET NÉLKÜL* II. RÉSZ *Megjelent franciául a TERRAIN 17. számában (1991 október)

Next