Cigányfúró, 1996. 6. szám, december

Endrődi Szabó Ernő: Gyermekrajzok

Látók és világtalanok világa – a gyermekrajzokról – Most vagyok abban a helyzetben, amikor az ember úgy érzi, hogy tárgyáról csak satnya dadogással képes beszélni. Mert mikép­pen veheti magának a bátorságot egy látó, hogy a világtalanok világáról beszéljen? Hiszen azt a „láthatatlanságot” nem tapasz­talta, mert nem tapasztalhatta meg. Pedig, mint a rajzok is bizonyítják, számukra is létezik egy látványszerűségben megra­gadható világ. Érzékelhető, s ezek szerint megtapasztalható, mindezek következtében kivetíthető. Nem a színek és formák kom­ponáltságában, hanem az érzékelés finomságában. Ez valószínű­leg azzal a kifinomultsággal azonosítható, amit a világtalanok különös érzékelésével kapcsolatban ír le a szaktudomány, mondván – s ez alighanem közismert dolog –, hogy a látás nélküli világban különösen kifi­nomulnak az egyéb érzékelések. Szaglás, hallás, tapintás például. Voltaképpen azonban erről sem tudok igazán szólni – mármint a világtalanok különös világáról, arról, hogy melyik érzékszerv vagy mely érzék­szervek helyettesíthetik a látáshiányt –, itt és most csupán annyit merek leírni, hogy rajzaik láttán – nem szégyenlem – különös elérzékenyülés vett rajtam erőt. Mert ki meri, ki merészelheti azt mondani, hogy bárki érzékelésében, mozgásában, értelmi képességeiben – egyáltalán a külvilág appercipiálásában – sérült ember kevesebb, kisebb, csenevészebb emberségű lenne, mint úgynevezett „ép” társai. S ha arra gondolok, hogy nem csekély a száma azoknak, akik így vélekednek, a düh és a méreg keveredik föl bennem. A megalázottságé, mert ezzel a véleménnyel engem – a humanitás teljességében hívőt– ugyanúgy megsértenek, mint úgynevezett „sérült” embertársaimat. Az ember tisztaságának avagy tisztátalanságának hordozója ugyanis a lélek. A lélek és a gondolkodás. Ezért hát bátran merem leírni: éppenhogy ők, a megkülönböztetők a sérültek, a csenevészebb emberségűek. S kettős gondolatmenet lezárásaképpen és természetesen a rajzok láttán annyit még, hogy ezek a világtalan gyermekek a lelkükkel látnak. „Madár” – íratja például rajzára tanárnőjével Völcsei Rózsi. És az valóban madár. Madár, olyan, amilyennek ő látja. Mert lát. Mert hall­ja a szárnyak suhogását, és a hallást leképezi. A szó szoros értelmében. Láthatatlan világából látható világot varázsol. Persze az ő láthatatlan világa csak a mi számunkra az. Merthogy ő azt látja – világtalanul – amit mi nem lát(hat)unk. S úgy tűnik, hogy az ő – és társai – érzékelhetetlen világa sokkal inkább élhető, mint amit mi, úgynevezett „látók”, megteremtettünk magunknak. S ez­t kapcsolja össze, ez rokonítja a világtalan gyer­mekek rajzait látó társaikéval. Mert – bár az utóbbiak számunkra konkretizálható formákat képírnak – gyermeki tisztaságuk és még romlatlan képzelőerejük révén azok mégis csudá­latosan valóságfelettiek. Igen, mert – akárcsak világtalan társaik – ők még birtokában vannak a belső látás képességének, annak amit mi, felnőttek titokban mindegyre visszasóvár­gunk.

Next