Cigányfúró, 1997. 3. szám, június
Ady Endre: A Nobel-díj - Szerzőink - Szemelvények
HÖLGYEK, URAK! Ilyen, olyan, sőt, amolyan tisztelettel köszönöm a lehetőséget a felszólalásra, melynek tárgya a magyarországi cigány újságok, köztük a Cigány fúró című kisebbségszellemű, művészeti és közérzeti folyóirat elemzése, kincstári finanszírozásának oka és mértéke. Helyzetem könnyűnek s egyoldalúnak tűnik, hisz a Brit Birodalomban ilyen jellegű problémák, feladatok természetesen nincsenek, mert a londoni kormány már évszázadokkal ezelőtt megszüntette a nomádoknak fenntartott gettókat, rezervátumokat, s a birodalom cigányait angolszásszá honosította. Számukra angolkertes villákat jelölt ki, éhezésüket pedig rendelettel tiltotta be jellegzetes angol ételspecialitások tálalásával. A birodalomban élő cigányok és egyéb peripatetikusok (értsd Arisztotelész definícióját: sétálva filozofáló csoport) helyzete annyira javult, hogy azok hölgy tagjai a brit nemzeti kaszinóban rendszeres látogatók, s az angol királyi család férfi tagjaival teázgatnak – igaz, kompromiszszum árán, mert az angol arisztokrácia által javasolt öt órát negyed hatra kellett módosítani a makacsságukról híres cigányok miatt. A leírtak miatt angol és egyéb nemes országból származó antropológusok, nyelvészek, cigánykutatók és más tudósok arra kényszerültek, hogy a veszélyes, de romantikus víkendnek ígérkező kelet-európai s balkáni országokban találjanak cigányokra, megszámolják nyelvük szavait, gyermekeiket darabszámra, majd hazautazva, a kényelmes londoni egyetemek komfortjában az adatokat immár kockázatmentesen analizálják. És áttérhetnek a maszájok teheneinek vagy a mócok kecskéinek számlálására. Talán korai volt ez a nagyszerű segítség angol cigányainkon, mert helyben, aluljárókban, Kent megye déli részén utazgatás nélkül dolgozhattak volna amúgy is leterhelt tudósaik. Tehát arra kérem a nyugat-európai kollégákat, hogy ne elégedjenek meg emocionális táviratommal, jöjjenek Magyarországra, és nézzék meg, tapasztalják meg személyesen, hogy a cigány értelmiség fejéből kiirtódott a tetű az e-mail segítségével, de szívük s pszichikai létük egyre tetvesebb, s ez a tetvesség már nem a folklór-szocializáltság terméke, mert az ügy közös, de a pénz nem. A szándék, hogy az etnikum fogalmát átértelmezzem, a vér mítoszát profitként ne használjam, miniszteri előszobákban sikkad el. A cigány muzsikálós bulikon szolidaritást vállaló, tiszta egyetemista p.h.d.-je próbál kiszemelni idegenvezetőnek. A cigány újságok finanszírozása továbbra is a nagy királyok és a kis miniszterelnökök joga maradt. Mint ahogy a cigányok megszagolásának jogát is a szintetikus konszernlovagok folklorizálták leukémiás gyerekek halála árán. Mi közöm a cigánysághoz? Ilyen-olyan disszertációk súgásán kívül csak annyi, mint Shakespeare-hez, Ginsberghez. Ha valaki ebben kételkedik, azt turistává ítéli az irodalom, és fényképezőgépével csak etnikumtól etnikumig utazgathat. Csak a gyermeki lázadás gügyöghet igazat s újat az öregeknek. Kígyók s rendőrök martaléka a cigányság, még a görögöknél is. A görög tudású magyar értelmiség akaratom ellenére betök a cigány mítoszba, s ahhoz, hogy ebből a mítoszból kikerülhessek, barátaimmal létrehoztuk a Cigányfúró kisebbségszellemű, művészeti és közérzeti folyóiratot. Mielőtt lapunk koncepcióját ismertetném, két megjegyzést szükségesnek tartok: 1. A „nagy” – nem kisebbségi – lapok számára kiírt pályázatokon azért sikertelen a mi beadványunk, mert „cigány újság” vagyunk, s azt a kisebbségi hivatalok dolga támogatni. 2. A kisebbségi hivatalokhoz benyújtott támogatási kérelmünk elutasításakor pedig az az érv, hogy lapunk nem a cigány népnek szól. Tehát nem többségi, és nem is kisebbségi emancipációs közkulturális orgánum. Folyóiratunk éppen *Elhangzott a School of Slavonic and East European Studies University of London által megrendezett Rom Kongresszuson, 1997. június 2-án, Londonban.