Criticai Lapok, 1993 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

Kárpáti Aurél avagy a szemtanú lázad­ása Sugárzás-kereső ember volt, varázslat-kereső kritikus. Káprá­­zat-hívő, sugárzások és varázslatok nélküli korokban. Kritikái­ban gyakran körbejárja ezeket a szavakat. Néha szemérmesen, máskor kissé akadémikus hanghordozással mondja ki őket, de vé­g­ül mindig hozzájuk téved, mindig hozzájuk érkezik. A megér­­ezésben van valami mélységesen törvény­szerű. Az átélt évtize­dek értelmiségi illemtankönyvei nem érdekelték Kárpátit. Sze­mérmessége mélyebbről fakadt, rettenetesebb volt. Pontosan tud­ta, hogy amit szeretne, az nem illik egy apokaliptikus világba, nem a világ általános természete, hanem az apokalipszis meste­reinek aljassága folytán. Mindig a potenciális áldozatok nevében volt szemérmes. Szükségszerű tehát emlékét idézni akkor, ami­kor eszelős indulatok és gyilkos mániák járják újra közveszélyes haláltáncukat. A Nemzeti Színházban 1952. február 26-án került színre új betanulásban Schiller Don Carlosa, Sebestyén Károly fordításá­ban, Ódry Árpád rendezésében. II. Fülöpöt Ódry, a címszerepet Abonyi Géza, Erzsébetet Váradi Aranka, Pósa márkit Lehotay Árpád, Eboli hercegnőt II. Tasnády Ilona alakította. Kárpáti kri­tikája másnap jelent meg. Az írás a XVIII. századi német szer­ző, F. M. Kiinger „csupán címében halhatatlan" drámájának, a Sturm und Drangnak felidézésével, az „érdemtelen és nagyhan­gú dicsőség" előjátékával kezdődik. Nyers, radikális és mélyértel­mű intonáció. A Götz, a Werther, a Haramiák, az Ármány és szerelem felsorolása kapcsolódik hozzá, nem az ellenpontozás, hanem a bizonyítás szándékával. A sorozat, a mondatok legvé­gén, belső csattanóként a Don Carlossal zárul. Mindez tizenkét sor. Kárpáti így, tizenkét sorban mondja el, amihez másoknak olykor egy életmű is kevés: bejárja a teljes utat a fatális végpon­tok között, a szellem halálától a szellem ébredéséig. A halvaszü­letettség állapotától a cselekvő érték élő diadaláig. Ezen a ponton Kárpáti kritikájában időváltás történik. A ha­lálból az élet felé tartó utazás múltidejét fölváltja a termőre for­duló élet jelenideje. Az érdemtelenség és a nagy hang korából az „új történelmi szemlélet jellegzetes színpadi megnyilatkozásá­nak" korába érkezünk. Ha úgy tetszik, kezdetét veszi a valósá­gos, az eszmények jegyezte történelem. A fellobbanó fényben hir­telen minden megnő". A diadalmas élet új dimenzióba helyezi az embereket és tetteiket: „A szerencsétlen sorsú spanyol infáns be­teg, jelentéktelen figuráját a képzelet csapongó hevülete Schiller­nél rajongó szabadsághőssé magasztosítja, melléje adva az esz­ményi ideált, Posa márki preromantikus alakjában." Majd reto­rikus következetességgel, sőt már-már köznapi értelemben vett szívósággal számba vétetik az eszmények élete. Az eszmények igen kiábrándító, igen véres, igen tragikus élete. Baj van az ide­ák történelmével is. „Törött jellemek", kényszerpályás sorsok ha­dakoznak újra egymás ellen. A mű árnyéka megnyúlik, egészen a következő század kiábrándult francia drámájáig, amely nem az erény diadalát, csupán a „játékszabály" piszkos és megalázó mű­ködését figyelte már. A tények ugyan tények maradnak, ám Kár­páti elemző végszava mégsem a keserűségé vagy a vereségé, ha­nem az „erőély és a „gazdagságé". Majd e kettőn is túl az új történelem krónikája a kritikusi életmű két kulcsfogalmának fel­hangzásával zárul: a végső szó a varázsé és a sugárzásé. Ha lé­tezik felemelő színikritika, akkor ez igazán az. A história számbavétele után léphet jogaiba a színházi előa­dás, melynek születése látszólag különös, valójában nagyon is törvényszerű módon párhuzamot mutat az eszmék sorsával. Kárpáti kérdése így hangzik: lett-e egy tizenhárom évvel korábbi halott színházból élő színház. Válasza nem egyértelmű, vélemé­nye végső mérlegében nem kedvező. Kifogásolja a fordítást, sze­reposztási tévedést emleget, senkinél nem érzi lezártnak, befeje­zettnek az alakítást. Ezek szakszerű, az általános gyakorlatnak megfelelő kifogások. Ám ezúttal általuk váratlan asszimmetria születik. Dráma és előadás, írott szó és színház egyensúlya tör­ténelmi távlatban és történelmi szinten bomlik meg. A mulandó­­nak és tünékenynek hirdetett teátrumot ez az átfogó szemlélet lépteti át az esetlegességből a folyamatos történelembe. Mindez azonban nem a dolgok általános természete, hanem a személyes ítélet ereje révén történik. Kárpáti nem csupán bírált. Kritikáival időt teremtett élményei számára. Mélyebb és igazabb maradan­­dóságot biztosított. Ha munkásságát egyetlen szóba kellette sűríteni, akkor ez mély­ségélesség lehetne, így válhatott az érték igaz nagykövetévé a zsölijében. Számonkérőjévé a sugárzásnak, a káprázatnak, az elmé­lyült igénnyel őszintén megvalósított varázslatnak. A kötelező több­letnek. Az emberinek egy gyilkos, sőt örömmel élő világban, amely újra és újra azzal kérkedett, hogy nem is akar emberi lenni, mert a humanizmus ugyan nagyon szép, csak nem politikus, nem racioná­lis, és különben is, nagyon sokba kerül. Kárpáti az ítélkező szellem ereje által az ellenmorálnál is többet, személyes ellen­történelmet tu­dott teremteni. MARTON GÁBOR NYÍLT TÁRGYALÁS Platón: Szókratész védőbeszéde Merlin Színház rögletes félkörben „görögösen" elhe­lyezett dobogók, vagy inkább jellegze­tes színházi emelvények: játéktér és ketrec ez egyszerre. Hátul egy szék is elegen­dő, hogy oda a bírói pulpitust képzeljük, s ha erre-arra jártában, mélyen a közönség szemé­be nézve meg-megáll, két tenyerével vagy ök­lével a platókra támaszkodik a színész, akkor a védők vagy a vádlók ismerős testhelyzetét veszi föl. Jordán Tamás Szókratésze: vádlott (és nagyon jól tudjuk, sajno, a történelemből, hogy reá nézve kedvezőtlen ítélet született, ő maga pedig a fölkínált egérúttal nem óhajtott élni) - ezt a szerepet azonban elnyeri a többi, illetve bíró, védő, vádló, vádlott, tanú is az a nyűtt ruházatú, kopott aktatáskás középkorú férfi, aki a dialógussá csak percekig bővülő nagymonológban a lelkiismeretünkre, szunnyadó jobbik énünkre apellál. Jordán mosolygó színész. Nem nevető és nem nevettető, nem kacagó, nem hahotázó, nem fintorgó és nem pofákat vágó. Mosoly­gó. A szinte rajtakaphatatlan arcrándulás, a szájszél gimnasztikája, kínzott élet­jel az ő mosolya. A lélek üzenete. A Szókratész vé­dőbeszédét, a gondolati magándráma felül­múlhatatlan platóni remekét a Merlin Szín­ház spiritus rectora végigmosolyogja. Te­het-e mást, mint hogy mosolyog? Mosolyog azon a világon, amelyben őt az ifjak meg­rontásával vádolják, noha nem rontott meg ifjakat, és ha mégis, nem inkább, mint má­sok. (Egyébként is, azok az ifjak már koráb­ban megbontottak, megromlottak maguktól, romlottan jöttek, ahogy - mindent egybe­vetve - a romlatlan Szókratész, aki maga is volt fiatal, ugyancsak romlott, hiszen ki merhetné állítani, hogy ő nem az?) .

Next