Criticai Lapok, 2014 (23. évfolyam, 1-15. szám)

2014 / 1-2. szám

Z­ZU. A hatásmechanizmust vizsgálva összehasonlítási alapként óhatatlanul bekerültek a színháztudomány látókörébe az olyan nem művészeti jellegű közösségi események, élmények, mint például a politikai gyűlések, a politikai diskurzus. Az pedig, hogy a politika mint téma, a politikusok viselt dolgai megjelennek a színpadon, hol burkoltabban, áttételesen, hol nyersen-nyíltan, jószerével a színházzal egyidős. És az sem új keletű, hogy a mindenkori hatalom megpróbálja befolyá­solni a művészeket, alkotókat s ezáltal a művészi folyamatokat, hol megnyerni, hol ellehetetleníteni igyekezvén őket, vagy egyszerűen csak félreállítani. A Nemzeti Színház intézménye mint kérdéskör a legpregnánsabb kifejezője ennek a problémahalmaznak, miként azt Balogh Gézának A nemzet színpadra állításai című kötettel foglal­kozó recenziója is érzékelteti, de színház és politika összefüggéseiről inspirál gondolkodásra Földes Anna alábbi könyvjegyzete is. A színház körüli burkolt politikai csatározások jobbára esztétikai kérdésfelvetések köntösében jelennek meg, ízlésvitáknak álcázva a (világ)szemléleti különbözést. Jó esetben a kritika nem vesz részt a két szféra összemosásában, hanem értékükön kezeli a dolgokat. Vidnyánszky Attila Nemzeti színházi Johanna-rendezése, Valló Péter „hagyományos” Hedda Gabiére, A képzelt beteg Moliére szelleméhez hű Mohácsi-átirata és Zsótér Sándor O’Neill-rendezése a róluk szóló írások tanúsága szerint mind-mind izgalmas adalékul szolgálnak az elmélkedéshez modernség és konvenció fogalmáról, a szerzőhöz s a valósághoz való hűség mibenlétéről. A revizor Bodó Viktor színre állította vígszínházi előadása pedig nemcsak ezekre a dilemmákra reflektál markánsan, hanem önmagára is. Hogy hol kezdődik a színházban a politizálás, nehéz meghatározni. A direkt közéleti ki-, illetve beszólások jelentenék a határt, vagy a miliő, az emberi gondolkodás- és viselkedésmódok, a társadalmi viszonyok érzékeny, árnyalt megjelenítése is annak minősül? Az Ödön von Horváth, Székely Csaba vagy az ír McDonagh drámái által megérzékített közeg mindenesetre sokat segíthet a társadalom reális önértékelésének, „én”-képének kialakításában. És mindez csak múló pillanat, ha nem örökítik meg kritikák, felvételek, fotók - Ilovszky Béla kötetbe rendezett képei például. A búcsú pillanatában eltörpül, eljelentéktelenedik a körülöttünk lévő ádáz hangzavar, marad néhány, az emlékezetet segítő fotó s a hiányérzet. A Honvéd Együttes előadásának címét picit átalakítva: az elszalasztott holnap. SZŰCS KATALIN ÁGNES ELŐSZÓ Először azzal lepett meg Georges Banu, Párizsban élő román színháztudós és esztéta, amikor a nyolcvanas évek elején Berlinben arról beszélt, hogy neki már nincs miért hazalátogatni Bukarestbe. Több ifjúkori barátja, egyetemi kollégája és pályatársa dolgozik a francia fővárosban, mint „odahaza”. Peter Brook, Strehler, Artaud, Grotowski és Vitéz színházának értő nézője és kutatója választott hazá­jában sem érte be a folyamatos kritikusi tevékenységgel, elemzőként nemzetközi, világszínházi távlatból figyelte, követte, mi történik a színpadokon innen és túl, a szövegkönyvekből drámát teremtő dra­maturgiai műhelyekben és a korántsem mindig zsúfolt nézőtéren. Banu legújabb - kéziratból fordított - magyarul megjelent kötete viszont már a címével is meghökkent: Szeretni és nem szeretni a színházat. Az alternatíva valójában nem kínál igazi választást: aki színházról ír, rendszerint szereti is, különben miért törekedne a múló pillanat megállítására. Aki ilyen vagy olyan okból menekül előle, az (Banuval egyetértésben) nem biztos, hogy annak változékonyságától, múlandóságától tart. Hátha éppen azt élvezi, hogy a színház minden este más, hogy soha nem zárható ki a megszülető élményből a váratlan esélye. Akármit állít Banu, a pillanat szerelmesei többnyire nem is akarnak kitörni az imp­rovizáció bűvköréből, megszabadulni a váratlanság kockázatától. Csakhogy ebből még nem következik, hogy a nézőtéren ülő elkötelezett néző elutasítaná a színház vele szemben támasztott követelményét, ne vállalná az elengedhetetlen jelenlét kötelezettségét. Olvasás közben néha úgy érezni, Banu csupa evidenciával szembesít. Bosszantó, amikor túl sok az ismétlés. Hiszen elsőre is érthető, ami korábban sem volt titok, hogy a színházban, az olvasás magányából kiszakadva, valamiféle valóságos és virtu­ális közösség tagjává válva juthatunk el a Hamlet Egérfogó-jelenetének lényegéhez. Az eljátszott történet, amikor bevonja, berántja nézőjét az események sűrűjébe, legyőzi a kívül rekedéstől való félelmét is. A jó és a rossz néző megkülönböztetése - Banu egyik lényeges ítélete - pedig olyan, egyesek által elutasított, mások számára inkább vonzó lélektani kísérlet, amelynek révén a gazdag kritikusi tapasztalattal és széles európai látókörrel rendelkező szerző megkönnyíti olvasóinak az önálló ítéletalkotást, az egyéni választást, aki a színházat szereti és eltökélten igyekszik érteni is, annak nem meglepetés, hogy a színházban csak a művér az igazi, azt viszont a jó színház megidézi, nem pedig megjeleníti. Ilyen és hasonló igazságok közt bóklászva jutunk el oda, hogy a francia kritikus magyar tanítványaiként, széles körből merített, szemléletes példáin elmerengve, folyamatosan élvezzük a fel­hozott történeteket, jeleneteket, ismerős vagy akár sosem hallott idézeteket. Néha egyszerűen a választás örömét. Georges Banunak van honnan idézni, válogatni: szóljon akár Shakespeare-ről vagy Brook­­ról, Wilsonról vagy Annie Girardot-ról, mindig személyes emléktárából merít, és soha nem fordít hátat Tháliának. Már csak azért sem, mert gyakorló kritikusként egyike azoknak, akik nemcsak szeretik, de okosan szeretik a színházat. Főszereplők­­ nyomtatásban Kálmán Olgának nemcsak folyamatos főszerepe, de saját színpada is van: az ATV Egyenes beszéd című műsorának stúdiója színház is, pódium is, egyesek szemében SZÍNHÁZRÓL - MÁSKÉPPEN Nézőtéri dilemmák

Next