Család és Iskola, 1957 (8. évfolyam, 1-7. szám)

1957-06-01 / 1. szám

ÉRTSÜKM£űJOBBAN égre, végre annyi hónap után őszinte örömmel találkozik ismét a lap és az olvasó, a Család­­ - és Iskola szerkesztősége annak a nagy családnak a tagjaival, akikhez szólni kíván és akikkel annyi év során oly bensőségesen és olyan is­­ őszinte egyetértéssel „kibeszél­gette” magát. Szeretettel köszönt­jük a szülőket és a gyermekeket, az idős és az ifjú korosztályt. Kiemelkedőben a bajok­ból és nehézségekből, amelyeket az októberi esemé­nyek, a hazánkra, békés alkotómunkánkra oly esze­veszettül törő ellenforradalmi elemek okoztak, nem akarunk hosszan vesztegelni a már jórészt tisztázott és mindenki előtt világossá vált tényeknél. Mind­ezekből csak a reánk közvetlenül vonatkozókat, a családdal és az iskolával összefüggőeket akar­juk kiemelni, hogy az értelem és a megértés tényé­nél világítsunk meg bizonyos mozzanatokat, tegyünk láthatóbbakká mozgató rugókat. A család belső éle­téről, a szülő és gyermek viszonyáról, a megértés és megnem értés lelki motívumairól, a gyermeki roman­tikáról akarunk beszélni. A válság jelei mutatkoztak már korábban egyes családok belső életében. Sok ifjú kivonta, nem egyszer erőszakkal kitépte magát az irányító szülői kéz hatalma alól és a maga útját — állapítsuk meg mindjárt: a maga helytelen útját — kezdte járni azokban a napokban, amikor nevelés és tradíció szembekerült a fékevesztett gyermeki hévvel, meg az ígéretek által elkápráztatott, bódult, de minden­képpen tapasztalatlan fejek, sőt fejecskék izzó gon­dolatvilágával. Sok mindenben hibásak a túlontúl elfoglalt és bi­zonyos jelenségeket figyelmen kívül hagyó szülők is, mégis érthető az ő csodálkozásuk azon, hogy az egyébként szelídnek vélt és titokzatossággal teli édesgyermekük milyen vadságokra, mennyi turbu­lens ellenkezésre hajlamos! Nem az asztalravágást, a vasöklű, megfellebbezhetetlen szigor hiányát rekla­máljuk, nem a nadrágszíjas, kutyakorbácsos fenye­getőzés lehetőségét sírjuk vissza; nem, egyáltalán nem. A modern gyermeknevelésnek nem ezek az eszközei. Százszor inkább megértésre és megérte­tésre, meggyőzésre és az értelemre ható nevelő r­ód-­­szerekre van most szükség, mint korábban. A teljes nemtörődömség, a szülők oda-nem-figyelése, bele­­bonyolódásuk a maguk dolgaiba nagyon megbosszulja magát. Valahogy úgy érzem, hogy sok családban csaknem teljességgel kihűlt a szeretet, a gyermekek iránti gyöngédség, az önfeláldozó melegség, amelynek az otthonokat, a szülői házat olyannyira át kellene hatni. A mindent lenyűgöző, a kezdeti bajokon át­segítő, az elnéző és megbocsátó szeretet helyét vala­miféle megmagyarázhatalan ridegség, az egymáshoz való közeledésnek még a szándékát is megbénító fa­gyosság foglalta el. Sajnos, ez a bizalmatlanság mind­két részről egyaránt megmutatkozott. Sok szülő nem közeledett kellő megértéssel, a lélek rejtekhelyeit nyítogató szeretettel a gyermekéhez. Mire a kisfiú vagy a leányka úgy érezte, hogy az élet nagy harcá­ban magára maradt, nincs közelálló hozzátartozója, aki őt az élet útvesztőiből kivezetné. S az az űr, amely szülő és gyermek között keletkezett, egyre mélyült, a szakadék szélesedett, mind tátongóbbá vált. Ebben a keserű légkörben könnyű helyzete volt mindazoknak a sötét elemeknek, amelyek a ta­pasztalatlan gyermek aktivitását a maguk gyanús céljának, sőt egyenest felforgató szándékának szeke­rébe befogni igyekeztek. Ezek természetesen mit sem törődtek azzal, hogy a veszedelmes „játékokkal”, amelyeket a naiv lelkületű, s félrevezetett ifjak ke­zébe adtak, a fiatalok nemcsak a testüket, hanem a lelküket is súlyosan megpörkölik. Komiszul vissza­éltek a serdülők romantika-vágyával, azzal a robin­­zonos kalandkereséssel, amely minden távolit és alig elérhetőt a messzeség rózsaszín ködfátylával von be, délibábos káprázatokkal telít meg. A szép és kedves álomkergetés ezerszínűvé teszi a fantáziát, megter­mékenyíti a legfakóbb lelkületet is. Ennek ügyes felhasználása a földön járva is az egekbe repít. De, ha az aljas és gonosz akarat kénköves lángját gyújtják alája, akkor perzsel, hamvaszt, romba dönt. Az indokolt szomorúság és bánat mellett nagy az érdekelt szülők felelőssége is. Most már mindent el­követnek ugyan, hogy a megtévedt, a szülői háztól elbitangolt báránykát visszaédesgessék (bár miha­marabb sikerülne ez!), mégsem mellőzhető a kérdés: vajon annak idején mindent megtettek-e a marasz­talásra, a meleg otthon szív­virágainak ápolására? Ha lehet őszinte jóakarattal, barátilag tanácsolni va­lamit, akkor csak azt, hogy a gyermek kezét a tör­téntek után ne ragadják meg ridegen, ne rángassák, hanem szelíd szeretettel süllyesszék az apró rózsaszín tenyérkéket a maguk munkától érdes, nagy kezébe, és így vezessék vissza a kis és nagy gyermeket a fájó sebekre gyógyírt csepegtető, a hegeket kene­­gető-simogató, jótékonyan gyógyítgató családi ott­hon négy fala közé. A sebzett gyermeklélek tüskéit itt kell szép lassan, nagyon óvatosan egyenként ki­húzogatni! Az elvadított és kissé elvadult gyermek is boldog örömmel tér meg a sok viszontagság után, hogy apja, anyja oldalán végre újra megtalálhassa testi és lelki nyugalmát. De a jövőben több megértés­sel kell fürkészni a gyermeki gondolatvilág kifür­­készhetetlennek látszó és a szülő által sem mindig megközelíthető útvesztőit. A­mi pedig a romantikát illeti — ne nézzük le, ne intézzük el egyszerű kézlegyintéssel. Idéznem kell a budapesti karhatalom egyik vezetőjének ide­vágó és igen figyelemre­­méltó megállapítását: „Nyu­godt lelkiismerettel állíthatom, hogy az ifjúság túl­nyomó többsége nem ellenforradalmár, nem ellen­sége rendszerünknek. Egy részüket félrevezették, még nagyobb részük pedig romantikát hajszolva kevere­dett az eseményekbe. A fiatalság szomjazik a roman­tikára. Mivel ezt nem kapta meg sem az iskolában, sem az ifjúsági szervezetekben, maga próbálta meg­keresni, és a helyes, egészséges romantika helyett egy részük az ellenforradalom hálójába keveredett”. C­ikkünk elején magunk is ezt az „egészséges” ro­mantikát hangsúlyoztuk. Nincs szükség a ro­mantika semmiféle beteges eltúlzására, annál ke­vésbé, mert ettől a harmatosan tiszta gyermeklélek is távol áll. De akár nemzeti nagyjaink romantikus életét, akár a proletár nemzetköziség hősi alakjait, akár pedig regények íróinak dús fantáziája szülte szereplőit állítanék oda követendő példaként gyer­mekeink elé, mielőbb vissza kellene őket vezetni a megcsendesedett vizekre, a testvérek, a pajtások közé, a család és az iskola békés, biztonságos révébe.

Next