Család és Iskola, 1966 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

és a kaland ALAIN-FOURNIER: Ahogy Meaulnes kiért a faluból, közvetlenül az iskolaépület után kettévált az út. Nem tudta­ eldön­­teni, melyiken menjen. Úgy emlékezett,­­hogy Vier­­zon felé balra kell tartania. Egy teremtett lélek nem járt arra, akitől megkérdezhette volna. A balra térő útra terelte hát a kancát. Nem volt valami jó az út s egyre nehezebb szakaszok következtek. Egészen elkeskenyedett s egyre hiányosabb volt a kövezet. Egy kis fenyőerdő mellett kocogott jó darabig a ko­csija, s aztán egyszerre csak szembetalálta magát egy fuvarossal. Átkiáltott neki, szája elé tölcsért for­málva kezével, hogy jó irányba megy-e Vierzon felé. A kanca, rángatva a gyeplőt, nem lassított le egy pillanatra sem, s így a férfi nem értette pontosan, mit kérdeznek tőle. Valamit Meaulnes után kiáltott, bizonytalan vonalat írva a levegőbe kezével s Meaul­nes gondolván, lesz, ami lesz, tovább kocogott talá­lomra az úton. Aztán megint kiért a szántóföldek közé, miket, amerre csak a szem ellátott, zúzmara borított, oly­kor-olykor föllebbent előtte egy-egy szarka, a kocsi verte fel, csörgött egy darabig a levegőben, hogy végül kikössön valamelyik távolabbi szilfa csupasz ágán. A kocsi utasa most már a vállait is bebugyo­lálta a hatalmas pokrócba, a nyaka köré kerítve, mint valami köpenyt. Lábait kinyújtva, rákönyökölt a kocsi oldalára. S aztán hirtelen elnyomhatta az álom.. . nem is tudta, meddig mehetett így.. . Mert amikor a hideg már a takarón át is a csont­jáig hatolt, Meaulnes váratlanul fölocsúdott. Meg­döbbenve látta, hogy valami egészen más vidéken jár. Ekkor vette észre, hogy a kanca az egyik hátsó lábát sántítva húzza. — Így aztán ítéletnapig sem érünk oda Vierzonba, az állomásra! — mondta hal­kan. Gondosan megvizsgálta a ló lábát, de sérülésnek nyomára sem bukkant. Amikor Meaulnes meg akarta nézni a patáját, a kanca félősen-ijedten fölkapta a lábát és ügyetlen, tömpe patájával kaparászni kez­dett a földön. Most már tudta, hogy nincs komolyabb baja, csak egy kavics szorulhatott be a patájába. Meaulnes, falusi fiú lévén, értett az állatokhoz. Azonnal leguggolt s azon volt, hogy balkezével el­kapja a ló jobb lábát és beszorítsa a térdei közé, de a kocsitól nem fért kellően hozzá. A kanca két ízben is kirántotta lábát Meaulnes kezéből és mind­annyiszor néhány métert meg is ugrott. A kocsi hágcsója alaposan fejbekólintotta Meaulnes-t s a kerék kegyetlenül fölhorzsolta térdét. De most már aztán azért sem engedett, s végül is sikerült magá­hoz édesgetnie a félénk állatot; a kavics azon­ban oly mélyen beszorult a patájába, hogy Meaulnes-nak­­elő kellett halásznia bicskáját, ebben volt minden reménysége. Amikor is végre kipiszkálta a beszorult kövecskét, megrázta kóválygó fejét, égő szemeit megdörzsölve. Elhülve állapította meg, hogy közben egészen beal­konyult. Ha másvalakiről lett volna szó, biztosan haladék­talanul visszafordul. De hát ő Meaulnes! Ha nem akar még jobban eltévedni, feltétlenül meg kellett volna tennie. Volt egy olyan érzése is, hogy igen­igen messze járhat La Motte-tól, s különben is, még az is előfordulhat, hogy a kanca azalatt, amíg aludt, rátért valami keresztútra. Mindent egybevetve, akár­hogy is van, csak elviszi ez az út valamilyen fa­luba ... És azt se hagyjuk mindezek mellett figyel­men kívül, hogy a hórihorgas kamaszt, amikor ismét fent ülit a kocsin, s amikor a kanca türelmetlenül megrántotta a gyeplőt, hirtelen kínzó vágy kerítette hatalmába, mely pillanatról pillanatra égőbben lo­bogott a szívében. Szerette volna, ha fittyet hányva minden akadálynak, valami nagyszerű dolgot mégis véghezvihetne, szerette volna, ha megérkezhetne va­lahová, mindegy, hogy hová! Rácsapott a kancára. Az állat dühösen rúgott egyet és megszaporázta a lépést. Nőttön-nőtt a sötét­ség. A vízmosásos kis dűlőúton most már csak ép­pen annyi hely volt, hogy a kocsi valahogy eldöcö­gött rajta. Olykor-olykor egy kis száraz ágacska beleakadt a sövényből a kerékbe s recsegve-ropogva zúzódott szét az úton... S amikor már koromsötét volt körülötte az éjszaka, Meaulnes-nak hirtelen el­szorult a szíve s világosan látta maga előtt ebédlőn­ket, ahol ebben az órában mindannyiunknak ott kel­lett volna ülnünk az asztal körül. Különféle érzések hullámzottak a szívében: düh, harag, gőg és büsz­keség, s valami határtalan örömet is érzett, hogy így történt minden. Hogy nem is volt szándékában s mégis megszökött­ hazulról. Részletek A titokzatos birtok című regényből VÉGH GYÖRGY fordítása

Next