Család és Iskola, 1967 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

JOHANN WOLFGANG GOETHE: A ház hátsó traktusából, kivált a legfelső emeletről, tetszetős kilátás nyílt a szomszéd kertek szinte be­láthatatlan területére, e kertek ugyanis egészen a város faláig terjedtek. A régebben itt volt községi telkeket házikertekké vál­toztatták, sajnos azonban a mi házunk s még egy­­kettő, mely az utcasarok felé volt, erősen megrövi­dült, mert a Rossmarktra néző házak melléképüle­tekkel és tekintélyes ker­tekkel gyarapodtak, ben­nünket ellenben udvarunk magas fala zárt el a közeli édenektől. Jék le a félelemről az, akit kétféle rettegés közé szorí­tanak. Derűs kedélyű, élet­vidám anyánk, ki mások­nak is jókedvét kívánta, pedagógiailag jobb megol­dást talált. Célját jutalma­zással tudta elérni, őszi­­barackézés évadja volt, s anyánk minden reggel az­zal kecsegtetett, kedvünkre lakmározhatunk az illatos gyümölcsből, ha leküzdjük félelmünket. Sikerült, és mindkét fél meg volt elé­gedve. Részlet a Költészet és való­ság című önéletrajzi műből SZÖLLŐSY KLÁRA fordí­tása — A ház! kiáltottam fel s úgy el­borította szememet a könny, mint a koporsó előtt, ha a legszeretettebb lény van immár eltűnen­dőben. Ebben a nádfedeles kis hajlékban múlt életem koporsóját láttam. S az ember mindent tovább akar élni, amit valaha élni kezdett. Még a legrosszab­bat sem hajlandó feladni, akkor sem, ha már szaba­dult. öt évtized semmit sem enyhített a szenvedé­sen, amiket itt éltem át, azonkívül hogy megszün­tette őket. Egy félszázad megszüntette újabb fellé­péseit ezeknek a szenvedé­seknek, de mindaz, amit valaha is kaptam, ott ma­radt, mint élet és valóság. Ott állott, ezen a falon a két ágy, a fal hosszában! Itt aludtak édesapám az ablaknál, édesanyám bel­jebb a kemence felől, mind a ketten hálóvendégnek egy-egy gyereket használ­tak. Ha édesapámnak jó­kedve volt, mindnyájan csak az ő ágyába könyö­rögtünk. Mikor először lát­tam azt az ismert Nílus­­szobrot, ahol az öreg ten­geristen lábszárán egész raj gyerekfigura mászkál, ráismertem édesapámra, aki életében semminek sem örült úgy, mint ha a gyerekei így lepték el ... Hogy dobált bennünket a levegőbe és kacagott ne­künk s olyan volt, mint egy életisten, aki legdrá­gább gyümölcsben tobzó­dik, a gyermekeiben ... MÓRICZ ZSIGMOND: Részlet az Életem regénye című önéletrajzi műből Az ódon, zegzugos, sok helyütt sötét ház különben alkalmas volt rá, hogy borzongást, félelmet kelt­sen a gyermeklélekben. Sajnos, azilőtt még az a nevelési elv divatozott, hogy a gyermekből miha­marabb ki kell ölni a sej­telmestől, a láthatatlantól való rettegést, hozzá kell szoktatni a hátborzongató­hoz. Nekünk, gyermekek­nek tehát egyedül kellett aludnunk, s ha nem jött álom a szemünkre, halkan kilopakodtunk ágyunkból, és a szolgák, cselédlányok társaságába igyekeztünk, akkor atyánk, háziköntösét fonákjával kifelé fordítva — ami szemünkben álöltö­zetnek számított — utun­kat állta, és visszakergetett fekhelyünkre. Képzelhető, hogy ez milyen rossz ha­tással járt. Hogyan szólt­ RAINER MARIA RILKE: ... A különös épületet, mely nagyatyám halála után idegen kézre került, később sohasem láttam vi­szont. Ahogy gyermeki em­lékezetembe vésődött képét felidéztem, nem is épületet látok magam előtt. Csak részletek élnek bennem, itt is, ott is egy-egy szoba, amott egy folyosórészlet, mely nem köti össze a két helyiséget, hanem csupán amúgy önmagában, töre­dékként őrzöm csupán, így oldódott fel bennem min­den — szobák, garadicsok, melyek oly körülményesen ereszkedtek alá, és a szűk csigalépcsők, homályukban úgy keringett az ember, mint ezekben a vér. To­ronyszobák, magasra ag­gatott erkélyek, váratlanul felbukkanó verandák, me­lyekre apró ajtókon toppan ki az ember — mindez még most is bennem él, s magamban hordozom mind­örökké. E ház képe mintha végtelen magasságból be­lém zuhant volna, s mikor belül földet ért, széttörede­zett. Talán csak az a terem maradt szívem mélyén egészben, melyben hét óra­kor minden nap estebéd­hez gyülekeztünk. Ezt a termet nappal sohasem lát­tam, nem is emlékszem, voltak-e, s merre néztek ablakai. Valahányszor a család belépett, a súlyos kandeláberekben gyertyák lobogtak, s az ember né­hány perc alatt elfelejtette a napszakot, s mindazt, mit odakünn látott. Ez a magas, s ha nem csalódom, boltíves terem szilárdabb volt, mint bármi más. Fel­magasló homálya, szüntele­nül sötétlő zugai minden képet felszívtak az ember­ből, és soha nem kapott értük határozott kárpót­lást. Akaratunktól és esz­méletünktől megfosztva, kedvetlenül és védtelenül, szinte feloldódva ültünk ott. Mindnyájan olyanok voltunk, mint egy üres hely az asztalnál. Emlék­szem, ez a megsemmisítő állapot először émelygést okozott, mintha tengeri­beteg lennék, s csak úgy tudtam összeszedni ma­gam, hogy lábamat nyújto­gatva hozzáértem szemben ülő atyám térdéhez. Csak később jutott eszembe, mi­lyen furcsa, hogy atyám ezt a különös közjátékot megértette vagy legalábbis eltűrte, pedig szinte rideg viszonyunk kizárta az ef­féle viselkedést. Ez a gyön­géd érintés öntött erőt be­lém, hogy elviseljem a hosszú étkezéseket. Részlet a Malte Laurios Brigge feljegyzései című műből GÖRGEY GÁBOR fordítása RÉBER LÁSZLÓ rajzai

Next