Csongrád Megyei Hírlap, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-23 / 45. szám

B­eca­ftan, s A rendelőben, összejövetelen egyformán kérdezik mos­taná­ban valamelyik elnöktől vagy dolgozótól: — Igaz, hogy nem akarnak kiköltöz­ni? Ugyan, miért makacs­­kodnak, miért nem veszik elő a saját pénzüket? ... Széltében, hosszában elter­jedt már Szentesen, hogy a hivatalos felszólítások elle­nére sem mozdul a város központjából a Mezőgazda­­sági és a Vas- és Fémipari Ktsz, és ezzel megakadá­lyozzák a helyi tanács vá­rosfejlesztési törekvéseit. Rá­adásul a „vasasok” az utcán tárolják a nyersanyagot, a készterméket, és zajos mun­kájukkal zavarják a kör­nyékbeli lakók nyugalmát. A mezőgazdasági btsz épü­letei beleesnek a főutca ter­vezett új nyomvonalába, és egyébként is rontják a vá­rosképet. Mind a két szö­vetkezet megérett tehát a kitelepítésre és az új ipari területen nemcsak a terme­lés, hanem a munka- és a szociális körülmények kor­szerűsítésére is nyílik lehe­tőség.­­ Táti, hogy immár húsz Ibii­, éve működő két szövetkezet kitelepítése ter­melési és városképi szem­pontból egyaránt indokolt. Köztudott, hogy ebben a régóta húzódó kérdésben már napokat értekeztek, több száz kilométert utaz­tak, és kisebb mérlegre nem is lehetne rárakni a meg­született ügyiratokat Azon is lehetne vitatkozni, hogy milyen alkalmakat mulasz­tott el a két szövetkezet és a város a teljes rekonstruk­cióval kapcsolatban és so­rolhatnánk pro és kontra a vélt, vagy valódi hibákat és megállapításokat. Ami meg­történt és elmúlt, az esetleg jó az indulatok fokozására, de használhatatlan a kitele­pítés időszerű megoldása céljából. Csak a valós fel­tételekből lehet kiindulni, csak abba tudunk kapasz­kodni, amit a jelenlegi hely­zet nyújt számunkra, mert más a kívánság és megint más annak a járható útja. Különféle bírságolásokkal — közegészségügyi, terület­felhasználási szabálysértése­ket véve alapul — kevés eredmény várható a szövet­kezetekben a kiköltözés meggyorsítására. Ebben csak egy dolog segít igazán. Az anyagi fedezet. A közhiedelemmel ellen­tétben a két szövetkezet ve­zetői és dolgozói nem gátol­ják a városfejlesztési elgon­dolásokat és külső segítség­hez párosítva a saját erőfe­szítéseiket, hajlandók kitele­pülni a kijelölt ipari terü­letre. A Vas- és Fémipari Ktsz tavaly egymillió forint­tal megpótolta a felsőbb fó­rumoktól kapott összeget a műszaki fejlesztésre, és je­lenleg nincs saját pénzügyi alapja. Ha megtartja mosta­ni eredményességét, akkor 1972-től tud akkumulálni, de ez még messze van a ki­költözéshez szükséges 14 millió forinttól, az új telep­hely kialakításához elenged­hetetlen költségektől. Mivel öt éven belül nem várható nagyobb városképi változás a József Attila utcában — ahol a Vas- és Fémipari Ktsz egzisztál —, ezért en­nek a szövetkezetnek a kite­lepítése több türelmi időt igényel. Ez befolyásolta a szövetkezet döntését, amikor az OKISZ által felajánlott 2,6 millió forint megosztásá­ról lemondott, hogy inkább hamarább boldoguljon ke­rek összeggel, a kisebb és sürgősebben kitelepítendő Mezőgazdasági Ktsz. Ilaét a Mezőgazdasági ITIOSZ Ktsz az OKISZ forintjaival és a városi ta­nács megértő anyagi támo­gatásával együtt körülbelül 4 millió forinttal rendelke­zik. A kiköltözés 8 millióba kerül, ezért még nagyon sok igyekezetre és előrelát­hatólag központi, megyei se­gítségre is szükség van, hogy a hiányzó forintok egy­begyűljenek. A bank a ki­költözéshez nem ad hosszú lejáratú hitelt. A szövetke­zet a Kantakta volt telepé­nek egy részét már megvá­sárolta, és elindult a kitele­pülés fáradtságos útján. Kü­lön megjegyzendő: sajnos, a városi tanácsnak sincs lehe­tősége — megannyi kom­munális és egyéb feladat is követeli a pénzt —, hogy a szövetkezetek kitelepülését komolyabban előmozdítsa az urbanizációs követelmények részeként. A szentesi közvélemény­nek pedig azt is tudomásul kell venni, hogy a szövet­kezetek kitelepítése nem egyszerű séta a város köze­péből, a kijelölt ipari terü­letre. A két szövetkezet mintegy 200 szakmunkásnak biztosít kenyeret és éves viszonylatban közel 30 mil­lió forint a termelési érté­kük, gyártmányaikat orszá­gos vállalatok vásárolják és keresik. Az sem mindegy, mit veszít vagy nyer a termelés azzal együtt, hogy teljesülnek a kitelepüléssel összefüggő kívánságok? * Mindebből világos a válasz arra a kérdésre, hogy az érde­kelt szentesi szövetkezetek nem akarnak, vagy nem tudnak költözködni? SZABÓ RÓBERT Nem tudnak, vagy nem akarnak kitelepülni? fi nagylaki barakklakások végnapjai I// utcák, kertes kislakások A múlt örökségéből még mindig van emlékeztető a modern gyárépület tövében Nagylakon. Pedig sokat tett már a falu azért, hogy a régi nyomortanyákra emlé­keztető barakklakások egy­­szintbe kerüljenek a földdel; hírmondója se maradjon an­nak, milyen körülmények között tengették életüket a régi kendergyári munkások. Két barakk még áll. Laknak benne, a tetőkön televíziós antennák jelzik, hogy nem nyomorognak a bentlakók, csupán a külsőség a megté­vesztő. A vasút mellett há­rom utca hirdeti viszont az emberről való gondosko­dást, az összefogást, a segí­teni akarást. 52 ház épült már fel, mindmegannyi ker­tes családi ház a Pacsirta, a Szegfű, az Akácfa és az Or­gona utcákban. Újak az ut­canevek, ugyanúgy, mint a házak. Hogy nem gyorsabb a fejlődés, annak az építő­ipari kapacitás az oka. Évek óta tsz-építőbrigád dolgozik itt. Tavaly 5 egy­­szoba-konyhás, kertes család­­i házat épített fel a ma­­gyarcsanádi Úttörő Tsz bri­gádja. Az idén újabb öt la­kás építését vállalták, az építőanyag szállítása már megkezdődött. További hat ház sorsa is eldőlt. Kisiparos és egyéb építőmester közre­működésével tető alá kerül. A régi barakklakásban alig­­alig maradnak már, hiszen az építtetők mindegyike on­nan kerül ki. Még 1947-ben kijelölték az új település helyét, hatvan 200 négy­szögöles portát mértek ki a házaknak. Az idén mindmegannyi betelik, új portákra lesz szükség. Csontos János, a községi tanács vb-elnöke szerint nincs akadálya a ki­mérésnek. Állami tartalék terület van az új település mellett, így az bővíthető. Használója, a magyarcsanádi Úttörő Tsz. már tavaly hoz­zájárult a felparcellázáshoz. Az idén 28 porta létesül. A telekár kedvező. A réstkiké­szítő vállalat barakklaká­saiban lakók örökhasználatra ingyen kapják a telket. Azok viszont, akik nem ott lak­nak, négyszögölenként 15 forintot fizetnek. A közel­múltban tartott közvéle­ménykutatás szerint 16—20- an akarnak építkezni. A rész­­kikészítő vállalat ugyanitt három ikerházat építtet — ezek kétszobásak lesznek. A házárak 90—110 ezer forint között mozognak. A még ba­rakklakásokban lakóknak mindössze 10 ezer forintot kell előre befizetni, a többit az állam kamatmentes köl­csönként adja 30 évi törlesz­tésre. Három év eltelte után, akik rendesen fizetik a tör­lesztéseket — mondhatni úgy is, törzsgárdatagokká válnak az üzemben —, to­vábbi 5—8 és 10 ezer forin­tos engedményben részesül­nek. Nagy ez a kedvezmény, de kell is. Fura, hogy ma is arról kell beszélnünk, végre megszűnik a nemrég épített modern üzem tövében a ba­­rakklakás. Két képet közlünk. Mind­kettő beszél önmagáért. Egy kicsit emlékeztető azok ré­szére, akik elfeledkeztek ar­ról, milyen volt régen az üzemi munkások élete, egy kicsit biztató azoknak, akik hittek és hisznek a jövőben. Kép és szöveg: FÖRGETEG SZILVESZTER ­A paraszti régiségek — és a divat A minap mondta egy falusi asszony: leányánál járt Pesten, és meglepődve lát­ta egy üzlet kirakatában, hogy azt a régi rézmozsárt, amit nemrégiben egy gyűjtő­nek ingyen odaadott, 180 forintért árulják. Annyiért ám, meg többért is. Lehet, hogy nem ugyanarról a rézmozsárról van ugyan szó, de kétségtelen, hogy divatba jöttek a modern lakásokban a régi pa­raszti élet rekvizitumai. Ezeknek jó része falun már nem szolgál praktikus célokat, felkerült a padlásra, onnan szedték elő őket, amikor megjelentek a „műgyűjtők”. A jobbik eset, hogyha adtak érte néhány forintot — a majolika kancsókért, régi órákért, a rokkáért, a csíkmákszfkréért — meg a mozsárért, vasalóért. Már régebb idő óta tapasztaljuk Csong­rád megyében, hogy elegáns autókkal jár­ják a falvakat bizonyos ,,műgyűjtők”, s aztán régiségekkel megrakodva utaznak vissza a fővárosba. Tehát: zugkereskedők. A múltkor említette valaki, hogy Apát­­falváról öt láda régi anyagot vasúton ad­tak fel. De nem a néprajzi múzeum szá­mára ! Persze, a spekuláció mindenütt virít. Most ide is betört. Nem árt, ha az állam­polgárokat figyelmeztetjük: jobban néz­zék meg a személyi igazolványát annak, aki „műgyűjtő”-ként házuk táját felkeresi. S csak annak adjanak régiséget, aki ez­zel nem kereskedni akar, hanem a régi élet emlékeit meg akarja őrizni. (—) KEDD, 1971. FEBRUÁR 23. Évi 500 millió megtakarítás Számítások szerint évente 500 millió forint megtakarítást ered­ményez a Keszthelyi Agrártudo­mányi Egyetem Term­elésfej­le­sztési Intézete és a Növény­olaj­ipari Országos Vállalat ko­operációja. A keszthelyi szak­emberek új eljárást dolgoztak ki a takarmány zsír felhasználá­sának gazdaságosabbá tételére. A mosószappan gyártás csökke­nése következtében ugyanis egy­re több növényi és állati zsi­radék szabadul fel. Ennek takar­mányozási célokra való felhasz­nálása hagyományos módszerrel gazdaságtalan, hiszen a 10 fo­rintos alapanyag árát a feldol­gozás költségei 22 forintra nö­velték. A keszthelyi kutatóknak sike­rült olyan eljárást kidolgozniuk, amelynek segítségével közvetle­nül az alapanyagot keverik a takarmányba. 40 mezőgazdasági üzemben kiváló eredménnyel vizsgázott a zsírral dúsított ta­karmány. (MTI) Fiatal műszakiak a HÓDI KÖ­T-be A Hódmezővásárhelyi Divat Kötöttárugyár termékei nemcsak hazánkban, hanem a világpiacon is méltán vív­tak ki rangot és elismerést maguknak és készítőiknek. Arra kerestünk választ, hogy az itt dolgozó fiatal mű­szakiak körében, hogy munkakörük, beosztásuk mennyi­ben elégíti ki képzettségükhöz fűzött reményüket egyéni ambícióiknak milyen perspektívát ígér az országos hírű nagyüzem? Aki befutott Általában ezt szokták mondani arra a fiatal értelmi­ségire, aki 30 éves korára rutinos osztályvezető havi négyezer forintos fizetéssel, a lakásgondokon is túl van, és autóra sem kell már gyűjtenie. Villányi László valóban nem panaszkodhat, hiszen a műszaki fejlesztési osztály élén az izgalmas alkotó mun­ka örömeinek élhet. Ezt az eszmefuttatást neki is felve­tettem, beszélgetésünk elején. Ennyit fűzött csak hozzá: — Azért nem volt könnyű, és ma sem olyan könnyű, mint ahogy ezt a kívülállók gondolják. Amikor a fiatal gépészmérnök a diplomát kézhez kapta, itt helyezkedett el. Választását valószínűleg meg­könnyítette az a tény, hogy bennszülött vásárhelyi. Bár nagyon sok mérnöknél ez egyáltalán nem szempont. — Mit jelent vidéken dolgozni? Miért idegenkednek fiatal mérnökök a vidéki élettől? — kérdeztem tőle. — Én a vidéket így fogom fel: több munka, nagyobb felelősség, gyorsabb előrejutás. Olyan óriási különbségeket azonban nem látok a főváros és a vidék kö­zött. Legfeljeb több tudományos előadást lehet Pes­ten látogatni, önképzésre, fejlődésre azonban itt is van lehetőség. A munkahely megválasztásában tehát — hogy tudniillik vidék vagy Pest — ezek nem lehetnek döntő szempontok. Sokkal inkább a felelősség vállalása, az önálló munkára való hajlandóság. — Könnyű irányítani? — Egyedül a vezetésre nem készítenek fel az egye­temen. Nem is tudom, hogy miért nincs a tananyagban benne, hiszen ma már a vezetés is: tudomány. Vélemé­nyem szerint vezetőnek lenni nem könnyű, de azért nem is nagyon nehéz feladat. Ha meg kell fogalmazni azokat az ismérveket, melyek feltétlenül szükségesek a korszerű vezetéshez, akkor ezek a következők: politikai képzettség, megfelelő szakmai ismeretek, és legalább egy nyelvet be­szélni. Villányi Lászlónak volt alkalma, hogy nemzetközi méretekben is tapasztalatokat gyűjtsön, hiszen a Szovjet­unióban, NDK-ban, Romániában, Csehszlovákiában és Ausztriában személyesen ismerkedhetett meg ennek az iparágnak legkülönfélébb vonásaival, problémáival. Lépést tartani a divattal Egy technológiai osztály vezetőjének a legfontosabb jelszava csak ez lehet: Nem elmaradni! Különösen, ha egy olyan gyárról van szó, amelynek termékeinél nagyon is lényeges a kikészítés minősége. — Nem lehet a divat nyomában kullogni — mondja Soós Sándor osztályvezető. — Az én feladatom a különböző gyártmányok tech­nológiájának kimunkálása. Ebben segítségemre van a 96 tagú kollektíva. — Kik jelzik a divatot? — Elsősorban a kereskedő partnerek információira támaszkodunk. A HUNGAROTEX-et mindenképpen meg kell említeni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem né­zünk szét a nagyvilágban, természetesen nemcsak isme­retszerzési, de eladási céllal is. Termékeink elsősorban a skandináv államokban keresettek. — Meddig divat a divat? — Ezt a legnehezebb tudni. Amikor egy-egy ter­mék a kezembe kerül és gyárthatóságáról véleményt mondok, sokszor gondolok arra, hogy meddig tudjuk majd ezt forgalmazni megfelelő áron. Állandóan bújom a külföldi szaklapokat — angolul elég jól tudok —, de az utazások is hozzásegítenek a jobb tájékozódáshoz. Él­vezetes és izgalmas munka ez. Közgazdászszemmel — Iskolai végzettsége? — Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem. — Diplomaszerzés ideje? — Budapest, 1966. — Havi jövedelme? — Háromezer-hatszáz forint. — Munkaideje? — Kötetlen, vagyis reggeltől estig. — Munkaköre? — Egy mondatban így jellemezném. Előkészíteni dön­tésre — mindent figyelembe véve — a legjobb megoldást. Ez az összes közgazdasági témákra vonatkozik. — Mi a véleménye a fiatal diplomások helyzetéről? — Emberek és munkahelyek szerint változik. Mivel csak ezt a gyárat ismerem, ezért általánosítani nem tu­dok. Úgy érzem itt erkölcsileg és anyagilag kellőképpen meg vannak elégedve, miként én a gyárral. — Továbbképzésre nyílik-e lehetőség? — Nemcsak­ lehet, hanem muszáj is A reform ál­landóan új ismeretanyagot követel. Bár itt rendkívüli elméleti dolgokkal nem foglalkozunk, folyamatos tovább­képzés nélkül nem lehet eredményesen dolgozni. Béres Erzsébet már négy éve dolgozik közgazdász­ként. Beszélgetésünk során a menedzsertípusú vezetés is szóba került. Véleménye szerint a piacközpontú gazdál­kodást elképzelni sem lehet jól képzett, nagy információs hálózattal rendelkező menedzser vezetők nélkül. Hozzá­tette azonban azt is, hogy meglátása szerint talán éppen ezen a téren­ van még sok pótolni valónk. Azonosságot mutatnak Három portré — három vallomás. Bár különböző te­rületen dolgoznak, mégis több vonatkozásban az életsor­sok azonosságot mutatnak. Munkakörükkel, beosztásuk­kal, megbecsülésükkel elégedettek. A­ beérkezés küszö­bét már fiatalon elhagyták. A kérdés csak az, hogy az ilyen optimális helyzet mennyire tipikus, mennyiben rep­rezentálja ennek a generációnak reális körülményeit?­­ HALÁSZ MIKLÓS 5

Next