Dél Keresztje, 1951 (1. évfolyam, 3-10. szám)

1951-04-15 / 3. szám

2 Oldal Milyen vallásosak az Ausztráliaiak Nemrégiben “Gallup” szavazás útján hozzávetőlegesen megállapí­tották az ausztrál vallásos élet keresztmetszetét. A számítások szerint a felnőtt ausztrálok 23%-a megy hetenként templomba, 24% 3-4 hetenként 29%-a ritkán és 24%-a soha. Az összlakosság 21%át kitevő katolikusok közül 62% jár hetenként, 14% havonta és 24% soha. A kb. 39%-nyi an­glikán közül 6% megy hetenként, 28% havonként és 66% soha. ------------­ MAGYAR SZENTMISÉK RENDJE: Sydney: Minden vasárnap d.e. 11- órakor a North-Sydney-i Xaveri SZ. Ferenc templomban. Melbourne: minden második va­sárnap d.e. 11-órakor a South- Yarra-i Sz Tamás templomban. Brisbane: minden vasárnap 10- órakor a Redhill-i Sz. Brigidis egyházközség kulturházában. Adelaide: Szentmise helye St. Joseph templom, Pirié St. 187. Aprilis 22.-én 1/2 11 ó. ------o-----­ Női lelkigyakorlatok. 1951 április 29-án szombaton asszonyok és nagylányok részére egynapos lel­kigyakorlat lesz a Lavender Bay-i templomban, illetve a mellette lévő plébániai kultúrházban. A lelkigyakorlat reggel 9 órakor szentmisével kezdődik és este 6 óráig tart. Reggelire és lunchre hideg élelmet hozzunk magunk­kal. Meleg italt a plébánia bo­­csájta rendelkezésre. Minnél töb­ben igyekezzünk megjelenni a lelkigyakorlaton! ------------­ Lelkészi Fogadóórák Sydneyben Minden pénteken este 6-10-ig a CASA NAVY CLUB házban, YOUNG Street 6.sz.l.em. Ebben az időben rendesen mindkét katolikus magyar lelkész, Dr. Ritli István és P. Forro Ferenc S.J. az irodában található, ahol az állandóan szép számban baráti találkozóra is gyülekező magyar testvérek segítségére vannak; minden szombat délután este 10-ig, a st. Francis Xavier Presbitery­­ben Mackenzie street, Lavender Bay (a N­or­th-Sydney vasútállo­más mögött.) lapunk szerkesztő­ségében. Itt. P. Ferro áll mindenki szíves rendelkezésére. Egyéb napokon tanácsos a láto­gatás előzetes megbeszélése, vagy bejelentése. Az a rossz Miklós gyerek írta: Móra Ferenc. Igen, nagyon rossz gyerek volt ez a Miklóska, de azért, mikor ezt leírom róla, olyan, mintha a falon a csücsörített szájú angyalka megcsóválná a fejét: — Ó, ő, hát vannak rossz gye­rekek is a világon ? Hiszen ha mink is angyalok volnánk, bizonyosan mink is ezt tartanánk, de ez a rossz Miklós bizonyosan maga se vállalta volna a jóságot. Annyiszor hallotta, hogy ő rossz gyerek, hogy utol­jára maga is belerögzödött ebbe a hitbe, mint hernyó a gubóba. Csakhogy a gubóból utoljára aranyszárnyú pille bújik ki, rossz Miklós azonban nem hitegette ilyesmivel a világot, írni, olvasni ugyan megtanult, de a cigányhideg lelte mind a két mesterségtől. Ugyan minek is ta­lálták ezt ki? A cinegék, meg az ürgék milyen vígan elugrándoznak, pedig még a kisbetűket se ismerik az ábécéből. — Nem szégyened magad, hogy téged mindig hajtani kell az iskolába? — pörölt rá az apja, a szigorúszemű orvos, mikor a gyerek reggel vonakodva rakos­gatta a táskába a könyveit. Nem tudsz példát venni Sándorkáról? Sándorka egy esztendővel fiata­labb volt Miklóskánál, de egy osztályba jártak, mert Miklóska kétszer járta az elsőt. Ő volt az utolsó padban az utolsó, Sándorka az első padban az első. Sze­­mefénye az iskolának, irigysége minden szülőnek az utcában. Hogy az apjának mije volt, azt ki se lehet mondani. Azt látni kel­lett, hogy ragyogott a doktor szeme, mikor kézenfogva vezette az iskolából a jó gyereket! A kutyafejes botja kopogása, a cipője csikorgása, a kalapja eme­lése, ahogy az emberek köszöné­sét fogadta, mind azzal kérke­dett: — Ide nézzétek, emberek! Az én fiam ez a szép gyerek, jó gyerek, okos gyerek. Miklóska hol előttük kullogott, hol utánuk ugrándozott, de sohase látszott rajta semmi megilletődés. Egészen rendénvalónak találta, hogy min­denki az öccsét becézi. Hiszen ő kereste kedvét legjobban. Ha almát talált a polcon, ha mazsolát, mandulát csent a konyhán, min­dennek Sándorkáé lett a piro­­sabbja, a nagyobbja, az édesebbje. A kutyákkal mindig ő hadakozott érte, igaz, hogy a maga örömére is, a nagy kamasz vargainasoktól ö löltette magát a folyókába s­zegernye időben beletakargatta a maga kabátjába is. — Legalább a szive jó ennek a szegény fiúnak, — mosolygott ilyenkor bánatosan az édesanyjuk. Kevés beszédű, halkazavu, gyönge teremtés, sápadt, mint a kertben felejtett kései őszirózsa. — Hagyja el, — intett rosszked­vűen a doktor, — egyáltalán nincs szive. Ha volna, nem kese­rítené örökkön a maga életét is. S azzal utánakiáltott az össze­ölelkezett két gyereknek: — Vigyázz, Sándorka, rád ne ragadjon az a nagy jószívűség! A két gyerek közül egyiknek megrándult a válla. Melyiké? A nevetéstől-e vagy a keserűségtől? Szemre egyforma volt a két gyerek, láttatlanban még a sza­vukról se lehetett különbséget ten­ni köztük. S akármilyen sebesen taposták egymás sarkát az évek, a fiuk természete nem változott. Az egyik elsőnek­ maradt, a másik utolsónak. Sándor jutalmakat kapott az iskolában, Miklóst őérte, meg az apjáért csúsztatták át az egyik osztályból a másikba. Már ne­gyedikesek voltak, Sándor orvost játszott, Miklós nem akart lenni semmise. — Ó, fiam, fiam, neked mindig valami csapdaságon jár az eszed, — panaszkodott az anyjuk, aki egyre többet sirdogált. Az apa egyre komorabb lett. Már akkor se csillogott úgy a szeme, mint azelőtt, ha a jó fiára nézett. Egy este asztalbontás után azzal fordult Sándorkához: — Fiacskám, én reggel anyáddal fölmegyek Pestre. Valami lesi a szemem, rosszul látok. Már a te arcod is elmosódik előttem. Fulladni kezdett a hangja, de csak erőt vett magán. — Anyád csak fölkísér, de egy­két nap múlva visszajön. Addig a kulcsok nálad lesznek, te vigyázz mindenre. Én, úgy lehet, soká fönnmaradok. Mig a szemem vilá­gát helyre nem hozzák. Reggel a két gyerek a tornácon várta a szülőket. Sándorka sápadt volt és szótlan, Miklóska füzfasi-Az apa megölelte a jó fiát. Jót csinált s riogatta vele a fahegyben a sárgarigót. — Te okos gyerek vagy, lehet veled okosan beszélni. Akármi érhet engem, te megmaradsz a szemem világának. Míg odaleszek, mindennap megírod nekem, hogy vagy. A gyerek fölzokogott, az apa pedig odafordult a másik fiához. Lassan emelte föl a karját, de mégis csak vállon veregette. — Te meg ne sokat szomorítsd anyádat. Szervusz. Miklóska nem fakadt sírva, csak lesütötte a fejét és elpat­­tantotta a sípot. De csak akkor vette észre, mikor a szájához emelte. — Kell-e dió, fiú? — incsel­kedett vele a sárgarigó. Florelió, florelió! Miklóska megmérgesedett, föl­kapta az asztalról a fontkörtét és megdobta vele a csúfolódó ma­darat. A madár elröppent, a font­körte pedig ráesett a kertben egy üvegalmára és összezúzta. Az üvegcsörömpölésre visszanézett az apa a kapuból. — Ez szétveri a házat, míg maga hazajön, — mondta a fele­ségének. Egy hét múlva tért meg az anya. A házat egészben találta, mégis halálra váltan támolygott be a kapun. — Szegény apátoknak hályog van mind a két szemén, — tör­­döste a kezét. Eddig én olvastam neki a Sándorka leveleit, ezután majd idegenek olvassák. Vigyázz, lelkem, hibát ne csinálj az írás­ban. Estére, lecke utánra maradt a levélírás, de rosszul kezdődött. Sándorka ráejtette a tollat a pa­pírra. •— Nem tudom, mért esett ki a kezemből, — csodálkozott a gyerek s újra fölvette a tollat. De megint csak elejtette. Nem tudom, anyám, mi lett engem, olyan for­­róságom lett, m­, hogy reszket a kezem. Sándorkának láza volt, le kellett fektetni. Az anya aztán odaült az asztalhoz. — Jaj, hogy irjam én ezt most meg apádnak? — hajtotta a te­nyerébe a fejét. — Majd írok én, — szaladt ki a szó Miklóska száján. Te-e? — kapta föl a fejét az anya ijedten. — Mintha... izé... mintha Sán­dorka írna, — hebegte zavarodot­tan a rossz gyerek. Akkor apa nem tud meg semmit. Hiszen ő úgyse látja az írást. Még az inge dereka is csupa víz lett, mire készen lett a levél. Szokatlan tudomány volt ez neki, sose próbált még ilyent. S nem könnyebbedett meg a szive in­kább megnehezedett, mikor az aláíráshoz ért. Ahogy az anyja diktálta neki: — Csókolja a kezedet Miklóssal együtt a te cirógatásodat oly nehezen váró szerető kisfiad, Sán­dor. Es mentek, mentek a verébfejű, bukdácsoló betűk és a pesti nagy kórházban sorra csókolta őket egy szegény vak ember, aki már kezdte sejteni, hogy hiába min­den jólelkű ámítás, az ő számára nincs segítség. És ment a levél még akkor is, mikor már ravata­lon feküdt a szép, a jó, az okos gyerek. “A te cirógatásodat oly nehezen váró szerető kisfiad, Sándor.” A temetés után való nap vá­ratlan hazaszállították a doktort. Nem lehetett marasztalni a kór­házban, hajtotta az ösztön. Ahogy kinyitották neki a tor­nácajtót, egyszerre megcsapta a halottas gyertyák, a tömjén kiszellőztethetetlen nehéz szaga. S hallotta a búgó zokogást a szobá­ból, ahol átölelve tartotta egymást az anya, meg a rossz gyerek. — Mi van itt? — hördült fel a világtalan ember. — Meghalt, meghalt, — rogyott elébe az anya. Az apa tágranyitotta nem látó szemét és lihegve kérdezte: — Ki halt meg? Miklóska egyik kezével befogta az anyja száját, a más­ikkal a maga szájához emelte az apja kezét: — Miklóska... Miklóska halt meg, apám. A vak szemek is tudnak sírni. A térdre bukó gyerek szöszke fejére egymást érve pergtek a könnyek. — Miklóska. Szegény kis Mik­lóska. No, édes kicsi Sándorkám ne sírj hát. Légy az én okos, kedves jó kicsi gyerekem! S úgy ölelte a szivére a rossz gyereket, olyan forrón, olyan szorosan, hogy Miklóskának majd megszakadt a szive erre az első édespai ölelésre. S bizonyosan tudom, hogy an­gyalok szálldostak akkor a dok­torék tornáca felett, köztük volt a jó is s kicsi fehér kezükkel az Isten aranyasztaláról hozott rózsákat hintettek arra a rossz Miklós gyerekre. DEL KERESZTJE A LÉLEK VASÁRNAPJA Husvét után 2. vasárnap. A szent evangélium szakasza Szent János szerint (10.11.-16). “Az időben: Mondá Jézus a farizeusoknak: Én vagyok a Jó Pásztor. A Jó Pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és aki nem pásztor, kinek a juholl nem tulajdonai, látván a farkasta jönni, elhagyja a juhokat és elfut és a farkas elragadozza és elszéleszti azokat. A béres elfut, mert béres és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a Jó Pásztor és ismerem enyéimet és ismernek enyéim; amint ismer engem az Atya, én is ismerem az Atyát és életemet adom, a juhokért. Egyéb juhaim is vannak, melyekk nem az akolból valók; azokat is ide kell terelnem és hallgatni fogják az én szómat és egy akol leszen és egy pásztor.” A szentírás a tanitokat és a nép vezetőit nevezi pásztoroknak. Feladatuk valóban az, ami a pásztoré: együtt tartani a reájuk bízottakat és gondoskodni róluk.’ A Jó Pásztor alakja ismert volt már az ószövetségben. A próféták élénk szikekkel festik meg. “Az Isten maga jó-irja Izaias — és mint egy pásztor fogja legeltetni nyáját.”... A legjobb legelőre fogja terelni őket. Zöld pázsiton fognak ott pihenni és kövér legelőjük lesz (Ez. 3.4.) És eljött Krisztus, hogy végte­len szeretetével megvalósítsa a jó pásztor gondolatát. Pásztora lett minden népnek és időnek. Szere­­tete, mint nem hamvadó parázs, először csak szűkebb hazájában izzik és melegíti a lelkeket, de azután szétárad az egész világra. 1) Krisztus a jó Pásztor, aki az eltévedt bárányt elvezeti a sza­kadék széléről, megszabadítja a tövisek közül, vállára veszi és visszaviszi a karámba. Mi, akik már oly nagy területet bejártunk és hetekig lebegtünk a tengerek mérhetetlen mélysége felett, nagyon jól tudjuk, hogy tele van az élet­veszélyes szaka­dékokkal. Hányszor éreztük már azt a jóságos szeretetet, amely ott lebeg egyének és sorsok felett. Hányszor találkoztunk már a jó Pásztor aggódásával és éreztük azt az erős kezet, amely annyi halandót mentett meg az elbu­kástól. Mi némán hallgatunk, de lelkünk és sorsunk élő tanúja annak, hogy a jó Pásztor itt él közöttünk. Csak kevesen jutottak el közülünk arra a lelki magas­latra, amelyen egy szent Pál nem szégyenli már bevallani azt, hogy valamikor ő is az élet szakadékos partjain járt. “Én a legkisebb vagyok az apostolok között, ki, nem vagyok méltó apostolnak neveztetni, mert üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok és az ő kegyelme nem volt bennem ered­ménytelen.” Ez a kegyelem, mint egy hatalmas mágnes vonta ma­gához az embereket. A hajón a mentőöv megbecsült tárgy volt. Mindenki szemmel tar­totta. Hányszor gyakorlatoztunk vele, hogy veszély esetén már megszokott társunk legyen. Meg­becsültük-e ugyanígy a lélekmen­­tés eszközét, a krisztusi kegyel­met, amit az élet hajóján nyújt felénk a jó Pásztor? Hallgassuk csak meg szent Pált, hogy mit is mond róla: “Mikor Üdvözitő Iste­nünk jósága s emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem az igazságnak azon cseleke- May our Lord bless Him and his good work for the migrants? Ad mulbos aureos! deteiért, melyeket véghezvittünk, hanem az ő irgalmassága folytán.” De nemcsak a szakadékok szé­léről von el a jó Pásztor szere­­tete, hanem ott jár­t az élet tövi­sei között is, hogy megszabadítsa az embert a bűn és a szenve­délyek bilincseiből. Amikor kis­gyermekektől hallom — valami csiny tevés jók lesznek, mit jelent “jónak lenni” ? Éreztétek ti már azt, hogy az életnek vannak percei, órái, al­kalmai, amikor oly nehéz jónak lenni? Amikor, hogy jók tudtunk maradni, az nem a mi érdemünk, hanem, a köztünk járó jó Pásztor gondos keze emelt ki a tövisek közül. De hányszor toltuk félre ezt az aggódó kezet, mert a tövi­sek oly csalogatóak voltak és nem gondoltuk, hogy felvérzik a lél­­­­künket. De még itt sem hagyott­­magunkra bennünket, hanem ér­tünk jött avval az aggódásával, amellyel képes elhagyni a 99 iga­zat, hogy visszavigye az elveszett századikat az atyai házba.­­ A jó Pásztor nemcsak vigyáz a nyájra, hanem jó legelőről is gondoskodik. Természetes vele­­járója ez a jó Pásztor fogalmának, hiszen maga tenné ki bárányait az elkalandozás veszélyének, ha nem gondoskodnék azok életigényeiről. Már földön jártában annyi pél­dáját adta ennek a szeretetnek. A kánai menyegzőn bort ad az ünneplőknek, a pusztában kétszer megsokasítja a kenyeret, a tenge­ren a halat az apostolok háló­jában. De tudta, azt, hogy a lélek is tud éhes, nagyon éhes lenni. Azért gondoskodik a lélek táplá­lékáról is. Nem csoda, ha töme­gek hallgattak a pusztában és seregek vándoroltak a nyomában. Azóta is milliók és milliók járnak a nyomában, mert tudják és érzik, hogy szomjas lelkük csak nála találhat felüdülést. De sok küz­­ködő lélek találta már meg nála az akol csendes békéjét, akik szent Ágostonnal vallják: “Nyug­talan a mi lelkünk, míg tehetned meg nem nyugszik, én Istenem.” Ha életutamon valamikor sza­kadék szélére, vagy a tövisek közé kerülök, ne hagyj magam­ra, hanem jöjj értem a jó Pásztor szeretetével. Végy a vallódra és vigy vissza az akolba, hogy én is érezhessem az eltévedt száza­dikért aggódó szived dobogását. Migration Secretary Honored By Pope His Lordship Bishop Henscke, has received word from His Ex­cellency the Apostolic Delegate that Rev. Father G. M. Crennan Ecclesiastical Secretary of the Federal Catholic Immigration Committee, has been appointed a Domestic Prelate by His Holiness the Pope, with the title of Right Rev. Monsignor. All migrants rejoice at the good news, and take it as an honour conferred on themselves as well. Monsignor Crennan whose head­quarters are in Sydney belongs to the diocese of Wagga. He was or­dained in Rome in 1931 and re­turning to Wagga was appointed to different important jobs in his diocese. He did great work among the Italian population. For eight years Monsignor Cren­nan was Diocesan Director of the Pontifical Mission Aid Societies. In 1949 Bishop Henschke re­leased Monsignor from parish work to undertake the work of the Catholic Migration Commit­tee. There was no migrant in need, who came to see Mgr. Crennan for help and the Mgr. did not his outmost in order to help and to make start of new life more com­fortable and successful for him. Ahogy az ausztrálok rólunk vélekednek. Első számunkban közöltük O’Brien érsek úr levelét, amely őszinte és szerető nagyrabecsülés hangján emlékezik meg a magyar bevándorlókról és nagy reménynek ad kifejezést, hogy kultúrértékeink megőrzésével és átadásával igen hasznos építőpolgárai leszünk Ausztráliának. Ugyanakkor Ausztrália összes szószékeiről a következőket olvas­ták fel:... Szívélyesség megértés és nagylelkű gyakorlati segítség, ezek a krisztusi szeretet helyes kifejezései. És különösen sürget bennünket ez a krisztusi szeretet azok iránt, akik most keresnek szabadságot és megélhetést Ausz­­sztráliában. Ezek az emberek sok üldözést, nyomort és lelki szen­vedést viseltek el. Következőleg megérdemlik a mi megértésünket és segítségünket. És mikor ezt nyújtjuk nekik, ne legyünk túl erősszakosak, hogy azonnal ausztráliaiakká alakítsuk át őket. Hosszú idő telik el- ha egyáltalán sikerül — míg meg­szűnnek honvággyal gondolni régi hazájukra és ottani életükre. Esztelenség volna részünkről, ha ezt váránák el tőlük. Nem is bíz­hatnák meg bennünk, ha kedvün­kért külsőleg kérkednének, hogy mennyire ausztrálokká váltak már. Különösen azok az emberek, akik Európából jöttek, de mások is nagyon is alkalmasak, hogy értékesen gazdagítsák a mi ke­resztény és nemzeti életünket. Biztosak lehetünk, hogy nemcsak mi adunk. Kapunk is a mostani bevándorlással. A jótétemény köl­csönös — vagy méginkább, ők adnak nekünk többet!... ------------- I Magyar-latin Missale (az ere­deti, teljes kiadás) korlátolt pél­­dányszámban rövidesen megérke­zik Európából. A könyv ára előre­láthatólag 40-50 s. lesz. Előjegy­zéseket felvesz a D.K. Kiadóhiva­tala. ------------­-Gyermekes családok figyelmébe! Ötszobás lakás összes mellékhe­lységekkel azonnal kiadó. Vasúti állomástól 5, 16 munkahelytől 10 percnyi távolságra. Blackheath, Syd­­e­ytől 70 miles Távolságra a~ bathursti útvonalon. Feltételek: heti 11 shilling és egy 8 hónapos kisgyermek gondozásának válla­lása. Jelentkezés Mr. Palotásnál, tel. 26 Richmond.

Next