Dél Keresztje, 1952 (2. évfolyam, 8-23. szám)

1952-05-15 / 8-9. szám

SOUTHERN CROSS Registered at the G.P.O. Sydney, for transmission by post as a newspaper. II. ÉVFOLYAM, 8.-9. SZÁM. SYDNEY, 1952. MÁJUS 15. ARA: 21. A BIZTOS SAROK Az angol haditengerészet két kü­lönleges hajójából és néhány ausz­trál segédhajóból összeállított flo­tilla, a kiszivárgott hírek szerint, megérkezett a Monte Bello szigetek­hez, Nyugatausztrália északnyuga­ti sarkában, hogy az első brit atombomba-robbantás színhelyét előkészítse. Ez a hír, s a másik, mely Ausztrália csendesoceáni vé­delmi problémáit megbeszélendő egy Churchill-Menzies találkozóról ad hírt, gondolkodóba kell, hogy ejtsen mindenkit, aki azért jött ide hogy egy biztos sarkot találjon a bizonytalan és zavaros világban. Gondolkodni — és kételkedni — nem a „biztos“, hanem a „sarok" szó körül kell. Mai tudásunk sze­rint Ausztrália éppoly biztos hely, mint bármely másik, ahova a Vö­rös Hadsereg nem tud száraz láb­bal eljutni. A probléma inkább o­tt van, hogy Ausztrália nem egy félreeső sziget többé a térkép jobb alsó sarkában. A Föld, amint azt újra meg újra kényszerülünk tudo­másul venni, gömbölyű, s félreeső sarkai csak a térképen vannak. Ausztrália, ha úgy tetszik, egy óriási tó déli partján fekszik, melynek többi partján a két Ame­rika, a szovjet Távol-Kelet, Japán, Kína és Hátsó-India képezik. A tő a Csendes Óceán melynek partjain, egyes vélemények szerint, a világ­­történelem következő 100 évének sora el fog dőlni. A nyugati part mentén, Vladivo­­sztoktól Saigonig és Batáviáig, túl­nyomórészt elmaradott népek él­nek, elmaradottak, legalábbis a szó ipari, technikai értelmében; mand­­zuk és kínaiak, annamiták és ma­lájok, kik az utóbbi években kivé­tel nélkül elérkeztek a „nemzeti ébredés" valamilyen formájáig. Ez a hosszú ázsiai part, hála a nyári monszunnak, a világ legsűrűbben lakott része. Milliók élnek a köz­mondásos marék rizsből és szapo­rodásukat, csak az időnként vissza­­visszatérő éhhalál, járvány és árvíz tartja féken. A nyugati szemmel nézve elviselhetetlen nyomor ipa­rosodásra kényszerít, s valóban, az 50 évvel ezelőtti Japán példáját követve, az elmaradott Távolkelet gyárakat épít, gépészetet és vegyé­szetet tanul. Ez azonban, ahogy ugyancsak Japánnak, az előfutár­nak szomorú példája mutatja, meghatványozza a népszaporodást. Egy, a nyugati technikával fegy­verzett államban nem lehet éhín­ség (csak éhség), a járványt leküz­­dik védőoltással, utcasepréssel meg csatornázással, az árvizek ellen ,ma­gasabb gátakat emelnek; s az ered­mény, ha a múlt példán okulni lehet, hogy semmiféle iparosítás sem képes lépést tartani a magu­kat megsokszorozó milliók egyre nyomasztóbb éhségével. Ez a folyamat, ha a jelek nem csalnak, most kezdődik el nagyban Keletázsiában, olyan nagyban, ami­hez képest az akkor joggal rette­gett japán népszaporodás gyerek­játék volt. A szegénységgel, az éh­séggel együtt nő a politikai feszült­ség és a támadókedv. Ez az a vi­­lápolitikai színpad, ahol Ausztrá­liának akarva-akaratlan valamilyen szerepet el kell játszania. BARÁTOK NÉLKÜL... A második világháború után Ausztrália csendesóceáni helyzete jelentősen romlott. Akkor Ausz­tráliának egy ellensége volt:* Japán. Ma azonban nincsenek barátai. Akkor Holland-India, Brit Mala­ya, Indokína és Csangkaisek Kíná­ja szilárdan állt Ausztráliával együtt a nyugati oldalon mind­addig, míg az ellenség meg nem döntötte állami létüket. Ma ezzel szemben a Holland-India helyét el­foglaló Indonéziával való őzsinte jóviszonyt lehetetlenné teszi az Irian (nyugati Új Guinea) miatti indonéz-holland ellentétben elfo­glalt, talán túlságosan szókimondó ausztrál álláspont. Malaya, ahe­lyett, hogy támaszt, előretolt bás­tyát jelentene Ausztrália számára, 1948 óta leköti a Brit Birodalom­nak a Távolkeletre jutó összes energiáját; sőt, alapos ok van azt hinni, hogy Churchill a májusi ta­­lákozón Ausztrália komolyabb rész­vételét fogja kérni a malayai háborúban, melyben brit részről már mintegy 120.000 főnyi hadse­reg és rendőrség harcol. Indo­kínában a fehér­ gyűlölet mély gyö­kereket vert s a francia uralom enyhén szólva ingatag alapokon áll. Kina, mellyel Csangkajsek idején Ausztráliának oly elsőrangú és szoros kapcsolatai voltak, ma az ellentábor központja. S végül Ja­pán, az egyetlen nemzet a világ­nak ezen a részén, mely közvetve (Amerikán keresztül) szövetségben van Ausztráliával, az egyetlen, mely­­lyel a 10 évvel ezelőtti helyzethez képest nem romlottak, hanem ja­vultak a kapcsolatok, talán szövet­séges ugyan, de semmiképp sem barát. Hogy baráttá váljék, ah­hoz az ausztrál (és angol) politi­kának el kellene felejtenie nem­csak a Tiencsintől Hiroshimáig ter­jedő éveket, hanem a védvámrend­­szert és a Fehér Ausztrália politi­kát is. Az egyikre éppoly kevés a remény, mint a másikra. A Fehér Ausztrália — elv, az (Folyt, a 2. oldalon) HŐSÖK NAPJÁN Május utolsó vasárnapját a Hazáért hősi halált emléknapjává avatta a kegyelet. De az utolsó háborúig főleg csak azokról elmékezett a nemzet, akik a háborúkban, mint katonák adták oda drága életüket a haza védelmében. A „modern" világ legkorszerűbb „totális“ hábo­rújának kellett elkövetkeznie, hogy ma, a Hősök Napján nemcsak harc­ban elesett hőseinkről, de a nem kevésbbé hős ártatlanul és védtelenül legyilkolt polgárokéi, becsületükben meggyalázott magyar asszonyokról és leányokról is megemlékezzünk. Mindazokról, akik a vesztes háború után életüket adták. Mert magyarok voltak. S azóta, még ma is, naponta és tömegével, minden nemű és rangú újabb és újabb magyar hősök érkeznek kivégzés, vagy elevenen halálra ítélés útján a magyar mártiromság glóriájába! Gyermekek, nők, földm­űvesek, iparosok, tisztviselők, papok, katonák . . . fiatalok és öregek . . . mind a hősi halottak. Életüket a nemzetre kényszerített háború, vagy után a győztesek közé befurakodott ma már a győztes társak létét is fenyegető ellenség kegyetlenkedései következté­ben veszítették el. A kerrllhetetlen magyar sors vértanúi, de szószólói és védelmezői a magyar jövőnek Isten előtt. Nem veszhet el az a nemzet, melynek vértanii vannak! Mártírjaink megtették a magukét. De a nemzet életéhez ez még nem elég. A nemzetnek a hazában élő része érzi legjobban közel a mártírokat és az ő életük példájából merít erőt a nemzet életének fenntartására. De mit teszünk mi, kivülv maradt vagy kimenekült magyarok? Képe­sek vagyunk-e a kegyeletet, az emlékezést felkelteni elfásult lelkünkben? Képesek vagyunk-e és­­ akarunk-e hozzájárulni hazánk szabadaságá­­hoz és majdani újjáépítéséhez? Vagy az új élet megalapozása láncra vert-e és nem hagy időt az emlékezésre sem . . . ? Hiába haltak volna meg tízezrek és százezrek? Mi, akik életben maradtunk, nem tennénk meg kötelességünket? Nem hiszem! Vagy — mégis . . . ? Emlékezzünk Reájuk! Példájuk legyen a fáklya, mely bevilágítja ma reménytelennek látszó sötét utunkat. S ezektől a fáklyáktól kap­jon lángra a magyar szivekben itt-ott már csak pislákoló parázs . . . Emlékezzünk mindazokra, akik férfias bátorsággal önként adták oda az életüket és azokra, akik már hét éve a bolsevizmus bányáiban, kín­­zókamráiban, kivégzőterein vesztették el életüket. Emlékezzünk és emléküket ültessük el, véssük bele gyermekeink lel­kébe. A magyar gyermekszívekben mentsük át, tartsuk fent az ősök és hősök tiszteletét, legszentebb hagyományunkat, mely nélkül nemzet nem élhet! Mert a Hősök Napja a magyar sors foglalata. Múltúnk korhadt fakeresztek, jeltelen tömegsírok, temetőárkok hant­ja alatt örök álmukat alvó hősi halottak . . . Jelenünk? Otthon pusztulás és szenvedés, a hazán kívül a fejetlen tévelygés, idegenség, meg nem értő légkör . . . Jövőnk is reménytelen tévelyg­s maradna, ha hősi halottaink szelle­mét nem követnénk, ha az ő megbékélt szellemükben egymásra nem találunk! Éljen valaki akár száz évig is, teljesítse minden kötelességét a leg­hűségesebben, adja bár áldozatul minden vagyonát, minden verejték­­cseppjét a hazának és nemzetének — mindez csak parányi porszem hősi halottaink áldozata mellett, akik a legtöbbet, legnagyobbat: drága éle­tüket áldozták Magyarországért! id. Goór György

Next