Dél Keresztje, 1954 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

IV. évf. 1.-2. sz. SYDNEY, 1954. JAN. 15. A világbékét biztosítja, hogy sem Washington, sem Moszk­va nem akar háború­t vise­lés árán győzni, de e béke szi­lárdságához és tartósságához az is szükséges volna, hogy Washington elhiggye ezt Mo­szkvának, Moszkva pedig Wa­shingtonnak. Angol és francia oldalról ezért néznek remény­kedve a január 25.-én kezdődő berlini négyhatalmi találkozó elé. E küszöbön álló dátummal kapcsolatban azonban nagyo­­n is időszerű megvizsgálni, mi­lyen kézzelfogható alapja van annak a reménynek, hogy Ber­lin eloszlathatja a Szovjet és Amerika közt fennálló kölcsö­nös gyanút és ellenségességet. A találkozó eseményei röviden ezek: A Sztálin halála és Beria bukása közti időszak meglepő irányváltozásai Churchill sze­mével nézve soha nem látott al­kalmat jelentettek a szovjet külpolitikai izoláltság áttörésé­re, a Kelet és Nyugat közti kapcsolatok új, nyugalmasabb alapokra való helyezésére. En­nek előfeltétele a szovjet ve­zetők bizalmatlanságának legy­őzése, módja pedig az érde­kelt államfők, Malenkov, Chur­chill és lehetőleg Eisenhower személyes találkozása lett vol­na. A többi nyugati vezető (beleértve Churchill saját kor­mányának nagy illúziókra ke­­vésbbé hajlamos tagjait, élük­ön Lord Salisburyvel, egy ta­lálkozót súlyos taktikai hibá­nak ítélt meg, s előbb valami jelét szerette volna látni an­nak, hogy a Szovjet valóban óhajt valamiféle megegyezést. Innen a luganoi meghívás és a két, válasz nélkül hagyott, nyugati jegyzék. » • A berlini konferenciát létre­hívó november 5.-i szovjet je­gyzék azonban egyrészt úgy tett, mintha a tárgyalások gon­dolata szovjet, nem pedig nyu­gati oldalról eredne, másrészt leszögezte, hogy “a német kérdést lehetetlen elválasztani az idegen államok területén létesített és egyre bővülő ame­rikai katonai támaszpontok há­lózatától ... “a német kérdés megoldása szerves része e tá­maszpontok feloszlatásának”... és “a bonni egyezmények is az Európai Védelmi Közösség tervének keresztülvitele értel­metlenné tenne minden megbe­szélést a német kérdéssel kap­csolatban”. A konferencia te­hát elsősorban nem a német kérdéssel, hanem “a nemzetkö­zi feszültség csökkentésének általános módozataival kell, hogy foglalkozzék”. Moszkva tehát vádlottból vádlóvá vált. Amerikára hárította a felelős­séget Németország kettéosztot­­tságáért, s egyben lehetetlen­né tette, hogy Berlinben majd kézzelfogható kérdésekben sa­rokba szoríthassák.­­ A Négy Nagy találkozóján­ak előjátékaként most Zarubin orosz nagykövet és Dulles kü­lügyminiszter eszmecseréket folytatnak az atomerő ellenőr­zésének kérdéséről. A jelet er­re tudvalevőleg Eisenhower el­nök dicséretes szándékokkal teli beszéde adta meg, mely­nek gyakorlati tartalma az volt, hogy ha már nem is le­het az atomerő katonai alkal­mazását lehetetlenné vagy meg nem történtté tenni, hát lega­lább a békés célokra való fel­­használásban uralkodjék békés és igazságos együttműködés a nemzetek közt; ennek módja az atomerő nyersanyagainak az Egyesült Nemzetek közös kezelésébe való adása s a szük­séges technikai tudás közkinc­csé tétele. A Szovjet túlnagy tekintettel van a világ közvé­leményére ahhoz, hogy ezt a szép, de nem e világra való tervet vállvonogatással intézze el. A Pravda ehelyett nagy ko­­molyan azt vitatta, hogy a terv voltaképpen kétszínű, mert nem foglalkozik az atombomba ellenőrzésének kérdésével is! A Szovjet, mint a béke igazi őre, inkább az atomfegyverek gyártásának nemzetközi eltilt­ását javasolja. A közvélemény emlékezőtehetsége rövid, s az atombomba nyomasz­tó árnyé­ka alatt élő népek talán nem veszik észre, hogy ezt Ameri- BERLINBEN ma már 1947-ben, az úgynevez­ett Baruch-tervben felvetette A Baruch-terv már akkor is megbukott azon, hogy a Szov­jet hajlandó lett volna ugyan a katonai atomkutatás eltiltá­sához hozzájárulni, de a tilalom betartásának nemzetközi meg­figyelők általi ellenőrzését a szovjet belügyekbe való beav­atkozásnak bélyegezte és vis­szautasította. Semmi jel nincs arra, hogy Moszkva ma vendé­gszeretőbb lenne svéd, svájci vagy brazil ellenőrökkel szem­ben, kik a sziléziai urániumbá­nyákat vagy az Ural mögött sejtett ‘‘atomvárosokat” szer­etnék megtekinteni. Egy tilal­om pedig, mely Los Alamos-ra vagy Harwell-re vonatkozik, de Szverdlovszkra nem, aligha elfogadható a Nyugat számára. Csodák történnek néha, de józan ésszel aligha lehet tehát várni, hogy a berlini konferen­cia bármilyen gyakorlati ere­dményt hozzon akár az atom­fegyverek, akár a kelet-nyuga­ti ellentét egyéb függő kérdé­sei terén. Más, mint az adott helyzet folytatódásának akar­va- akaratlan való szentesítése alig képzelhető el. ★ Mint a szeptemberi német választások óta mindig, úgy most méginkább Európa köze­pére kell, hogy irányuljon azo­knak figyelme, akik a mai hol­tponton túlmenő fejlődés és ki­bontakozás lehetőségét kere­sni.. Befejezett tény, hogy hála hallatlan gazdasági életerejé­nek és politikai tanulékonysá­gának, Németország már ma is Nyugateurópa legerősebb országa. A német feléledésre a francia nemzet és politikusai aggodalommal és viszállyal, határozatlansággal és szembe­­hunyással válaszolnak, tovább gyengítve Franciaországot; a német-francia erőkülönbég így folyton növekszik, mert önma­gát fokozza. Hosszú távon ez­ért szinte elkerülhetetlennek­­ látszik Nyugateurópa végzete; német vezetés, német befolyás alá kell kerülnie. Az ezzel já­ró veszélyeket, Hitlerre emlé­kezve, Adenauer és követői na­­gyon is jól látják, ezért erősz­akolják, nem minden politikai önmegtagadás nélkül, a szuve­rén német állam feloldását a nyugateurópai egység különfé­le formáiban, a Szén-és Acél­közösségben, a Védelmi Közös­ségben s végül az önálló nem­zeti kormányokat felváltó euró­pai minisztériumban. Páris vi­szont úgy érzi, hogy ma még legalább egy országhatár vála­sztja el a német életerő étvá­gyától,­­ ha az országhatár eltűnik, ha Franciaország ön­ként hozzájárul nemzeti szuv­­erenitásának a különböző kö­zös európai intézményekben való feloldásához, akkor maga dobja el önvédelmének utolsó eszközét. Másrészt viszont, ha megakadályozza az európai egység létrejöttét, ezzel még nem állítja meg a német erő­södést , csak európai helyett nemzeti, esetleg hitleri formák közé szorítja. Ez a dilemma bo­mlasztja a francia politikát. A hivatalos francia álláspo­nt jelenleg az, hogy az európai katonai és gazdasági egyesül­és ügye nem kerülhet napiren­dre addig, amíg Franciaország így vagy úgy nem mentesül az indokinai háború terhétől, amig a francia gyarmatbiro­dalom és az európai államszö­vetségbe beépülő anyaország közti viszonyra nem sikerül új formát találni s amig Németor­­ország nem mond le a Saar-vi­­dékre formált esetleges igény­eiről. Lehet, hogy amint e kér­dések megoldódnak, Páris kén­ytelen lesz újabb feltételeket szabni, hiszen a francia nép alapjában éppoly kevéssé haj­landó az európai egységre, mint az amerikai nép a mege­lőző világháborúra. De e vona­kodás nem sokat változtat a francia-német erőkülönbségen és azon a hideg tényen, hogy amikor Amerika és Poroszorsz­­ág egymásnak szegzett tétlen ereje egymást egyensúlyozza ki, Nyugateurópa sorsát a mérleg­ nyelve, Németország dönti el. Akarva-akaratlan, 0S 7) KONGRESSZUS SOUTHERN CROSS Registered at the G.P.O. Sydney, for transmission by post as a newspaper. Ara: 1/6

Next