Független Magyarország, 1959 (9. évfolyam, 1-27. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Registered at the C.P.O., Sydney, lor transmission by post as a newspaper. Független Magyarország 1. 1959. — Vol. IX. No. X. "FREE HUNGARY" 1959. I. 1. — IX. évf. 1. szám. Látóhatár 1959 A most lezárult 1958-as esztendő nagyban és egészben nem hozott döntő változást a nemzetközi helyzetben, sőt talán még olyan eseményt sem, melyben lényeges változás csírázó magját láthatná a megfigyelő. A nagy frontok merevek voltak azelőtt is, a magyar forradalom lökése után újra megmerevedtek és 1958 folyamán sem lazultak meg. Ideológiai téren egyik fél sem tudott teret hódítani a másiktól, legfeljebb annyi történt, hogy mindkét fél gondolatrendszere és erkölcsi felfogása csak még elfogadatatlanabb lett a másik számára. A marxizmus-leninizmus elmélete, mely gyakorlati síkon olyan émelyítő tetteket tesz szükségessé, mint Nagy Imre kivégzése, mindinkább nyilvánvaló erkölcsi csődbe került. Ugyanakkor a nyugati gazdasági fejlődés megtorpanása rossz fényt vetett arra az erkölcsileg inkább elfogadható rendszerre, mely viszont az egyén szabadságjogait nem tudja összeegyeztetni az összpontosított nemzeti erőfeszítéssel a gazdaság és honvédelem terén. Az év mérlege mozdulatlanság, tétlenség, csalódás és fokozódó elidegenülés. A mérleg egyes tételei is ezeket tartalmazzák, de egészen különböző arányokban és különböző okokból. Ami talán fontosabb, egyes tételek arra mutatnak, hogy az egész mérleg sem marad meg a jövőben olyannak, amilyen ma. OROSZORSZÁG Szovjet oldalon a mérleg gyors és határozott keletre billenését várják és olvassák ki 1958 eseményeiből. A “szovjet oldal” ma gyakorlatban az orosz nemzeti becsvágy és önbizalom sikertől részeg képviselőit jelenti, meg azokat a nem-orosz megalkuvókat, akik Magyarországon, Csehországban és távolabb Nyugaton is okosnak, tudományosnak, a “történelmi szükségszerűség” előtt való meghajlásnak tekintik a vélt nyerőhöz való csatlakozást. Az orosz becsvágyók és nem-orosz társutasaik a 21. szovjet pártkongresszus bejelentését, s az azzal kapcsolatos szovjet gazdasági tervek nyilvánosságra hozatalát látják az év legjelentősebb eseményeinek. Az 1959-65 időszakra készített és a 21. kongresszus elé tárandó szovjet terveknek két, egymásnak látszólag ellentmondó fő vonása van. Az egyik (melyről odaát nem esik említés) az ipari termelés emelkedésének fokozatos lelassulása. A korábbi ötéves tervekhez képest az új hétéves terv alacsonyabb évi százalékos emelkedésekkel számol az ipar egészére és a nemzeti jövedelemre nézve, noha egyes területeken, például a vegyiparban és a mezőgazdaságban, a múltnál gyorsabb és meredekebb emelkedést ír elő. A másik, és ezzel látszólag ellentétes, fő jellegzetessége az, hogy csaknem kézzelfoghatónak és rövidesen elérhetőnek tünteti fel a múltban oly nevetséges hencegésnek számító célpontot, “Amerika utolérését és elhagyását”. A tervnek e vonásáról annál több említés esik szovjet oldalon. Hruscsov diadalmas dicsekvő beszédeitől le egészen Mesterházi megadó és alattomosan megadásra bíztató cikkeiig a szovjet propagandatülök jóformán egyebet sem fúj. Nemcsak vasról, szénről meg cementről beszélnek már, mint az ötéves tervek hőskorában, hanem elektronikus számológépekről, plasztik anyagokról, szintetikus fonalakról, önműködő munkagépekről és sok más olyan dologról, melynek említése annakelőtte rögtön Amerikát, az amerikai ipari haladottságot és gazdagságot idézte fel a hallgatókban. A szovjet ipar atermelés módjait illetően valóban közeledik Amerikához, s közeledik a termelés mennyiségét illetően is. Más szóval a szovjet gazdaság bonyolultabbá válik, s a jó marxistának ebből azt kell következtetnie, hogy bonyolultabbá válik a szovjet társadalom is. Hogy utoléri és elhagyja-e gazdasági téren Amerikát, az nyílt kérdés. Ahogy egy ország gazdasági élete érettebb és bonyolultabb lesz, úgy lassul le fejlődésének tempója, s már a hétéves terv is mutat bizonyos lassulást. Még mindig gyorsabb azonban a tempó, mnt az érett nyugati országokra jellemző évi 2—3 százalékos termelésnövekedés; ha a Szovjetunió képes fenntartani a saját 7 százalékos tempóját, valóban utolérheti Amerikát. De aligha ez a döntő kérdés. Minél magasabbra emelkedik gazdaságilag, annál nehezebb lesz a fejletté és bonyolulttá váló társadalom felett a pártdiktatúra egyszerű formáinak fenntartása, s annál nagyobb az igény a szabadabb, demokratikusabb kormányzásra. Éppen a marxistáknak kellene ezért a legjobban aggódniok amiatt, aminek most harsonázva örvendeznek: minden egyes lépés (s “a Szovjetunió hétmérföldes csizmákkal halad”) az amerikai életnívó felé egyben közelebb hozza a pártdiktatúra felszámolásának veszélyét is. SZEROV Talán túl korai Szerov “tábornagy”, a szovjet állambiztonsági szervek hírhedt parancsnoka bukását valami ilyesfajta fejlődés előszelének tekinteni. Lehet, hogy az ügynek egyszerűbb, személyi magyarázata van. Hruscsov szereti az adósságait ilymódon kifizetni, így fizette ki Zsukov marsallnak is a Molotov-Kaganovics féle “pártellenes csoport” legyűréséhez nyújtott segítség árát. De éppúgy lehetséges, hogy a spiclirendszer, terror és deportálás szimbólumának számító Szerov elejtése jó pont a közvélemény előtt, melynek jóindulatát Hruscsov mind szükségesebbnek érzi ahhoz, hogy fent tudjon maradni. KÍNA Hruscsov és körének fennmaradását az 1958-as év másik nagy külpolitikai fejleménye is bizonytalanná teszi: ez a kínai “nagy ugrás”, mely a maga módján sikerrel zajlott le a hatszázmilliós sárga birodalom nagyobbik részében. A “nagy ugrást” 1957 folyamán keserű viták előzték meg mind a kínai párton belül, mind a kína és szovjet oldal közt. Az óvatosak (s ezúttal Hruscsov köre az óvatosakhoz tartozott) a magyar forradalom tapasztalatain is okulva a kolhoszosítás és az elején erőltetett gyors iparfejlesztés ellen voltak. Mao Cse-tung azonban nem engedett a negyvennyolcból, sőt egyszerű kolhoszok helyett egyenesen a madáchi falansztert kezdte bevezetni, kaszárnya-szellemű “kommunákat”, ahol parancsszóra élnek, esznek és dolgoznak a “család ósdi kötelékeiből felszabadított” emberhangyák. S a társadalom átszervezésének e kínai lázálma nemcsak hogy nem váltott ki párttitkárölést és forradalmat, hanem úgy látszik, a gazdasági “ugrást” sem tette lehetetlenné. Fejlett, tőkeigényes gépek, nagy befektetések nélkül, pusztán kézierőre támaszkodva Kína valóban ijesztő sebességgel kezdi fejleszteni ipari termelését. A “nagy ugrás” azt látszik bizonyítani, hogy elegendő terrorral és erőszakkal úgyszólván mindent el lehet érni egy országban. Ez természetesen lovat ad Hruscsov “újsztalinista” ellenfelei alá a Szovjetunióban és az európai szovjet gyarmatokon egyaránt, s Hruscsovot is “újsztalinista” irányba tolja el. De ami “kínai példa” a kommunistáknak, az “sárga veszedelem” a szovjet nagyhatalmi helyzettől megrészegült orosz nacionalistáknak, s e két meghatározás, a kommunista és az orosz nacionalista, ma nagyjából ugyanazt a társaságot takarja. Akinek szeme van a látásra, az látja, mit jelent a hatszázmilliós, túlnépesedett és korlátlan önbizalmú kínai nagyhatalom a Szovjetunió keleti határain. Keletszibéria kínaiakkal való betelepítése egyenes folytatása volna annak a történelmi folyamatnak, mely az utolsó száz évben kínaiakkal töltötte meg a két ország közt fekvő Mancsurát. Az orosz-kínai érdekellentét könnyen elhomályosíthat minden “világnézeti” rokonságot s egy napon arra kényszerítheti a Szovjetuniót, hogy Kína ellen nemkommunista országok szövetségét keresse. LEFEGYVERZÉS Ha valaha talán eljön is ez a nap, egyelőre még igen messze van. Egyelőre még nem szovjetnyugat szövetségről folyik a szó, hanem arról, hogy miként lehetne a szovjet-nyugati ellenségesség puskaporos hordóját öngyulladás ellen szigetelni. Genfben három hónapja folynak a háromhatalmi tárgyalások az atombomba-kísérletek felfüggesztéséről, az ehhez szükséges ellenőrzőrendszerről és a meglepetésszerű támadások lehetetlenné tételéről. Az atomkísérletek felfüggesztését mindkét oldal kívánja, a nehézség csak ott van, hogy a szovjet oldal nem bírja elfogadni a szovjet területen működő nemzetközi megfigyelők gondolatát. Hogy ebben mennyi a kiszámított csalárdság s mennyi az idegen szemektől való ösztönös viszolygás, azt nehéz eldönteni olyan rezsimnél, melynek mind a szándékok, mind a tények terén sok a rejtegetnivalója. U.S.A. Annál kevesebbet rejteget ezzel szemben az Egyesült Államok, ahol az 1958-as kongresszusi választások egyik fő vitás kérdése az Eisenhower-kormány honvédelmi és gazdasági téren tanúsított tétlensége és balkezessége, s az ebből eredő erkölcsi vereségek sorozata volt.Túl sok amerikai rakéta pukkant szét az esztendő során, túl sok volt a munkanélküli és túl sok katonai és gazdasági vonatkozásban kezdett úgy tűnni, hogy a Szovjet valóban “utolérheti és elhagyhatja” Amerikát. Mikor az Eisenhower adminisztráció habozó ügyetlenkedése munkanélküliséget és a termelés ellanyhulását hozza magával, hinduk és arabok, burmaiak és négerek a fejüket vakarják és a “szovjet példa” (sőt esetleg már a “kínai példa”) irányába kacsingatnak. Ez pedig nemcsak valódi vereség az amerikai külpolitikának, hanem az amerikai polgár önbizalmát, életformájába, országába vetett hitét is megrázza. Több más ok mellett ez is érthetővé teszi a választások eredményét, a súlyos republikánus vereséget és a kiábrándulást az Eisenhower-Dulles-Nixon vezetésből. DE GAULLE Míg Amerika elfordult a tavaly még bálványozott tábornokelnöktől, Franciaország a saját bálvány-szükségletét tábornok-elnökkel elégítette ki. De Gaulle tekintélye ma szinte határtalan s a francia nemzet, az egység és egyetértés szokatlan hangulatától fellelkesülve kész őt követni. De merre vezet, vagy vezet-e igazában, de Gaulle? Az új választójogi törvény alapján lefolytatott novemberi választások során a kommunista párt képviselőinek kilenctizedrészét elvesztette s mint parlamenti erő egyelőre kiszenvedett. De ez inkább csak tetszhalál, s a választókerületek megvonásának köszönhető; a kommunista szavazatok száma nem sokat esett. Ugyanakkor a magát gaullistának nevező új többségi párt zavaros hajlandóságaitól sem lehet sok jót várni. Főleg nem várható tőlük az algíri fekély kioperálása. Az algíri választásoktól de Gaulle valami “tárgyalóképes” és legális arab ellenzék kialakulását remélte, mely élvezi az algíri lakosság bizalmát és el tudja azt téríteni a földalatti felkelő mozgalomtól. Ehelyett Algíról hetven olyan “gaullista” képviselő jön Párizsba, akik éppannyira képviselik Algírt, mint Kádár és társai Magyarországot. De Gaulle-t végső fokon az algíri kérdés megoldatlansága, s az abból folyó sokéves vér- és pénzáldozat, politikai és katonai megaláztatás sodorta hatalomra. Ha hamarosan nem tudja Algír ügyét nyugvópontra hozni (s ez az egész közelkeleti “arab probléma” szempontjából sem közömbös), akkor a csalódás még erősebb lesz, mint a Harmadik Köztársaság politikusaival szemben volt, s nehéz elgondolni, mi jöhet ott, ahol sem a parlamenti demokrácia, sem a tábornoki tekintélyuralom nem bírja betölteni a feladatát. BERLIN A világot kettéválasztó politikai ellentétek igazi gyújtópontja előreláthatólag 1959-ben sem a kültelkeken, Egyiptomban, Irakban vagy Formuzában lesz, hanem változatlanul Középeurópában, s különösen Berlinben. Mindenki előtt világos, hogy a nyugati hatalmak nem mehetnek és nem mennek ki Berlinből s nem bízzák azt az ENSZ ájtatos gondjaira mindaddig, míg köröskörül ott leselkednek Ulbricht terrorlegényei és mögöttük az orosz páncélosok. Ezen túl azonban semmi sem teljesen világos: nyitva áll a keletnémet rezsim elismerésének kérdése, szóba kerülhet Adenauer alkonya, sőt kísérlet történhetik arra, hogy a nyugati hatalmak Hruscsovot szaván fogva összekapcsolják a Rapacki-tervet a német újraegyesítés kérdésével. Ahogy minden út Rómába vezet, úgy minden külpolitikai áttekintés a német kérdéshez, az európai orosz gyarmatok és köztük Magyarország ügyéhez; az 1959-es év aligha oldja ugyan meg ezt az ügyet, de egyben alighanem lehetetlenné teszi a hruscsovi “megoldást” is, miszerint ilyen ügy pedig nincsen. (j-y) ÚJÉVI KÍVÁNSÁGUNK ... István király fordítsd szemeidet régi országodra . .., hogy a hó alatt is megmaradjon a szabadság csírája ... és Isten áldja meg a magyart . . .