Független Magyarország, 1960 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-01 / 1. szám

1960. január 1. Megjegyzések egy lényegtelen évfordulón “Amikor én születtem nem jeleztek nagyot “Messiás-mutató különös csillagok. “Csak az anyám tudta, hogy ki­rályfi vagyok . . (Mécs László: “A Királyfi Három Bánata.”)__________________ Az első percekben minden rendkívül lehangolónak tűnt. A piszkos, repedezett kikötői fapadló, a háttérben várakozó vonatszerelvény és az idegesen sürgő­forgó bevándorlási hivatalnokok. Va­lahonnan, a tűzfalak mögül látszottak Sydney fényei, odahallatszott a város távoli zaja, érezni lehetett szagát, mely keveredett a kikötő jellegzetes fanyar illatával is. Aztán bepréselődtünk az ósdi kupékba, nagyokat sóhajtozva és káromkodva vagy tíz nyelven és úgy éjféltájt elindultunk. A tábor már nem lehangoló volt: le­sújtó, szívbemarkolóan kietlen, a kilá­­tástalanság, remény­vesztettség jelképe. Ez volt az út vége és úgy is látszott, mintha ezzel tapintatosan jelezni akar­ták volna: ez nem csak az út vége, de egyben a világé is, ezen túl nincs semmi, csak legföljebb víz és levegő és atmosz­féra. A beláthatatlan barakktábor, a köröt­te elterülő hatalmas burjánzó bozót és a ténfergő, rémült szemű, sápadt, be­esettképp hevenyészetten öltözött be­vándorlók cifra serege hozzátartozott a képhez. , Ez volt Bathurst, ide vittek Ausztrá­liába való megérkezésünkkor, éppen tíz évvel ezelőtt. Napokon belül elkezdtek foglalkozni velünk. Megállás nélkül szólt a mega­fon, kiabálta, hogy “uwaga”, “Ach­tung”, “figyelem”. Zbigniew Poderewski és Hans Happelmann és Jiry Kocerka és Nagy Péter azonnal kéretik az iro­dába. A felkértek feltápászkodtak tá­bori ágyukról, meghúzták a nadrág­szíjakat és elügettek az irodába. Néhány óra múlva sorra is kerültek. Tolmács útján vagy anélkül közölték velük, hogy másnap reggeltől kezdve dolgoznak, állásuk van, hasznos tag­jai lesznek az ausztrál társadalomnak. A sors egészen különös kegye révén be­bocsátást nyernek egy newcastlei kohó­ba mint lapátolók, felvételhez jutnak az északi Gordonvale-ben mint cukor­nád-vágók, kenyérkeresetben részesülnek Broken Val mögött mint vasútépítők. Mindezt úgy közölték velük, mintha azt mondták volna: kineveztük perui főkonzulnak, vagy érdemeire való te­kintet nélkül most két évet tölthet a nancia Riviérán. Nekem ablaktisztítás jutott egy fegy­vergyárban, majd szorgalmas munkám gyümölcseként hamarosan előléptem, elértem álmaim vágyát, vécépucoló let­tem ugyanott. Mikor hadiüzemmé lettünk, aláírtam egy nyilatkozatot, meg­fogadva, hogy a gyáron kívül senkivel nem beszélek munkám természetéről. Ezt könnyű szívvel meg is fogadtam, így kezdődött. Szétszóródtunk, ellep­tük a bércés ausztrál tájakat, felvertük az álmos kisvárosok csöndjét. Sok helyen még nem láttak előttünk idegent és úgy néztek ránk, mint ahogy Pesten szok­tak a négerekre bámulni. Megkérdez­ték, hogy Európában dohányoznak-e az emberek, van-e villanyvilágítás és varrógép, valamint Mosonmagyaróváron mi oknál fogva nem ünneplik a Brit Birodalmi Napot. Néhányan közülünk, az előrelátók, a gondoskodók, fecnikkel jöttünk Ausztrá­liába. Ezekre az agyongyűrött, szét­­molott, pecsétes kis papírdarabokra rendszerint fel volt írva egy vagy két cím, amit az aggódó szülők küldtek el egy levél kíséretében. “Amint megérkeztél, keresd fel a bácsiékat”, írták otthonról. “Tíz éve ott élnek, jól megy nekik, szívesen segíte­nek. Hivatkozz Duci nénire, aki együtt járt iskolába X bácsi feleségének a nővérével, ők is ceglédiek . . .” Az ember elment X bácsiékhoz, hi­vatkozott Duci nénire és kapott egy ebédet, mint otthon a drótoszótop mi­után munkájukat befejezték. Az ebéd fagyos, tartózkodó, de barátságtalan lég­körben zajlott le, az embert megcsapta a jólét, bimbózó gazdagság aromája és elszédült tőle. A sültnél a bácsi közöl­te, hogy micsoda emberfeletti nehézsé­gekkel kellett megküzdenie míg megala­pította gombgyárát és mire elkezdte fi­zetni a bankkölcsönt. A sajt együtt érke­zett a háborús évekkel, mikor is ki­tűnt, hogy soha nem tapasztalt nélkülö­zéseken ment át a család; voltak például napok, mikor három üzletbe is el kellett menni borjúszegyért. No és a pusztító háború. Mert több­ször is megszólaltak a szirénák, sőt egy­szer — ez volt a rémségek éjszakája — egy elcsatangolt japán tengeralattjáró be­osont Rose Bay-be és ott vaktában kilőtt egy aknát. Ez, jellemző módon, szegény Hirsch bácsi szerény villájának a falán vágott egy dinnye nagyságú rést és bár nem robbant, leverte a faliórát, ami rá­esett a bácsi lábára és eltörte. Már Syd­neyben sem volt többé biztonság. Ezeket hallva az ember rostett volna előjönni a saját apró-cseprő, bagatell ba­jaival. Mert valóban, mi volt mindehhez képest néhány röpke, száguldó év a hon­talan táborokban, mi a határon való mókás szökdécselés, a Bahnhofdienste­­ken való ragyogó villásreggelik, a jó­kedvű, ötletes, hangulatos és hosszan­tartó éhezés? Vagy mi az európai há­ború, légitámadásokkal, utcai harcok­kal, bableves diétával, megszállással és miegymással? Hallgattunk. A kávét egyszerre szol­gálták fel a jótanáccsal. Hogy Auszt­rália a korlátlan lehetőségek hazája, itt mindenkiből minden lehet, csak akarni kell, a bátraké a siker, nem kell csüggedni, mind­en­ki lehet még gombgyáros. Napokkal később az ember megírta haza az aggódó szülőknek, hogy “. . . voltam a bácsiéknál, nagyon kedvesek voltak, a kacsasült remek volt . . . sok hasznosat hallottam . . . majd igyekez­nek valamit mielőbb . . . ismeretlenül is üdvözölnek . . .” Aztán többet nem láttuk X bácsit és Y nénit. Ma már meg se ismernénk. Nagyjából ez volt a kapocs, amiben ideérkezésünk előtt reménykedtünk és mely az első érintésre elszakadt, mint a hadicérna. Később beszivárogtunk a városokba, egyre többen voltunk Sydneyben­­és Melbourneben és Brisbaneber­ és Ade­­laideben. Mindez nem ment könnyen. A kétéves szerződés kijátszásához, a mun­kahivatal szigorú szabályainak a meg­kerüléséhez már “tudni” kellett. Jöt­tek a kilincselések, sorbanállások, kö­nyörgések, jelenetek, fenyegetőzések, deportálással való könnyed dobálózások az összes fellelhető munkahivatalban. Mindez persze nem egy tiszta irodai állásért vagy az önállóság kivívásáért, nem. Csupán azért az alapvető emberi jogért, hogy az ember átmehessen abból a gyárból abba a gyárba, ahol van éjszakai “shift” és túlóra és szombat. Vagy, hogy engedélyt szerezzen egy nyo­morult ahhoz a lélek­et elállító kivált­sághoz, hogy ezentúl ne Lithgowban, hanem mondjuk Orangeban, ötven mér­földdel odébb, építse az új vasútvona­lat. Akinek sikerült, büszkébb és öntel­­tebb lett, mint egy Nobel-díjas atomfizi­kus vagy sikeres pesti kijáró ügyvéd, ő már elért valamit az életben, megindult felfelé. Rést vágott az ausztrál bürokrá­cia vértezetén és ép bőrrel megúszta a kalandot. Jöhet a többi. Persze, mentségül szolgáljon, hogy mindez csak két évig tartott, nem pe­dig tízig vagy ötvenig. S végül is mi két év az ember életében, vagy az emberi­ség, esetleg földünk messze visszanyú­ló, rejtelmes évmillióihoz képest? Ez a gondolat azonnal megvigasztalta a csüggedőket. Akinek már kezdetben is saját, kü­­lönbejáratú szobája volt, magasabb tár­sadalmi kasztba tartozott. Legtöbben megosztoztak egy nagyobbacska szobán, ami egy vidéki rendőrőrszoba hatását keltette. Teljes, több szobából álló főbér­leti lakásról nem esett szó. Néhány évvel később megindult a lassú tollasodás folyamata. Valaki vett egy használt motorbiciklit és éjjel nappal ápolta, mint egy koraszülött cse­csemőt szokás. A biztos siker jele az volt, ha az illető megmutogatta gipszbe rakott lábát és mankóját, amit is egy motorszerencsétlenség során szedett ösz­­sze a saját motorján. Ilyenkor irigy­séggel vizsgálgattuk a gipszkötést, mint aki számára ez teljesen elérhetetlen álom. Aztán bekövetkezett az elkerülhe­tetlen: valaki autót is vett. Rozoga tra­gacs volt, épp, hogy megvolt a négy kereke, berregett, sikongott, füstölt, kö­högött mint egy haldokló, de ment utat tett meg két­ pont között és merő létével bizonyította a bácsi korábbi lát-Gyermekeit beíratta jobb iskolákba, a jégszekrényt két év helyett 17 hónap alatt lefizette, nyáron elment a kies Gos­­fordba két hétre és szilveszterkor megi­vott két üveg hárslevelűt.* Beérkezett. Mindezt pedig abból az alkalomból mondom el, hogy most volt kerek 10 éve ideérkezésemnek. S velem együtt jött a korábbi vagy későbbi hónapokban, az a kis magyar kolónia, akiket mint “negy­venkilenceseket” könyvelnek el az “új­magyarok”. Azok, akik ezer és tízezer bizarr és elképesztő változatban hallot­ták, hogy mi volt itt 10 éve, de nem hi­szik el. Akik akkor jöttek, amikor pén­zért már lehetett rendes inget és cipőt és esőkabátot is kapni és nemcsak egyféle sajtot. Akiket őszinte szeretettel vártunk és fogadtunk a repülőtereken, hajóállomá­sokon és első botladozásaikban erőnkhöz képest segítettünk. S akik soha nem fogják tudni, milyen is volt Ausztrália Anno 1950. Mint ahogy mi sem fogjuk tudni, hogy milyen volt Budapest Anno 1956. S ezt mind­ketten szívből sajnálhatjuk. Dettre András FÜGGETLEN MA­GYAR­ORSZÁG KÜLDJÖN VÁMMENTES IKK A CSOMAGOT vagy VÁSÁRLÁSI UTALVÁNYT! Gyors! Pontos! Megbízható! Élelmiszer Cipő Textil KÉRJE ÁRJEGYZÉKÜNKET! AZ IKK A HIVATALOS MEGBÍZOTTJA: Z. P. CSÉTI Box 5270, G.P.O., Sydney. Telefon: XM4231 KÉPVISELETEK: MELBOURNE: _______________ OPTO 109 Swanston St., Melbourne PERTH: H. L. SANNA 96 York Street, Subiaco, W.A. ADELAIDE: JOHN MARTIN & Co. Ltd. 1M Rundle St., Adelaide, S.A. BRISBANE: REX PHARMACY ISO Vickham St., Valley, Brisbane Gyógyszereket a világ minden tájára szállíttatk­­­nokságát: Ausztrália valóban a korlát­lan lehetőségek hazája. Hangyaszorgalommal dolgozó csalá­dok, garast garasra rakva vettek házat kis kerttel és zöld zsaluval, 25 évi lefizetés­re. Másnap odaálltak mellé és lefény­képezték magukat, örök időkre megörö­­kítve ezt a páratlan földi sikert, melyen túl talán nincs is miért harcolni. Néhányan, az élelmesebbek, talprae­­settebbek, fogékonyabbak, üzletbe fog­tak. A kerti kamrában csokoládéciga­rettát gyártottak, apró kis ezüstös henge­reket, női blúzokat, kovászos uborkát, hasznit, nyakkendőtűt, hajolajat, Herz­­szalámit, vagy bajonet­tokot. Rendsze­rint olyasmit amihez nem értettek, de amitől az anyagi jólétüket remélték. Volt aki tüstént, meglepő gyorsasággal és lelkesedéssel azonnal tönkrement és mehetett vissza ablakot pucolni. De sokaknak beütött és gyárrá nőtték ki ma­gukat. Ezek ma is láthatók, szerény díjért életnagyságban. A többség pedig polgárosodott. Négy­­hat-nyolc év alatt kiruházkodott, bútoro­kat vett, életbiztosítást kötött és nyug­díjas állásra tett szert. 1­. BOKOR INSURANCE BROKER Telefon: Iroda: BW1534, BW 6412 órák után: EX 2797 Több évtizedes nemzetközi biztosítási tapasztalatát készséggel állítja ügyfelei szolgálatába. 155 King Street SYDNEY Karambolozott autójával? BIZTOSÍTÓJÁNÁL MINDENT ELINTÉZEK KÖLTSÉGMENTESEN ÚJJÁÉPÍTENI AUTÓJÁT GARANCIÁVAL! Motorjavítás modern mechanikai felszereléssel. Kedvező fizetési feltételek. POPULAR GARAGE Tulajdonos: BORBÁS IMRE 198 ALLISON ROAD, RANDWICK FX 5100 Este: FW 2160 CSAK TÍZ OLDALON jelent meg jan­uár 1 .-i, tehát mai számunk, tekintettel a karácsonyi-újévi nyomdai üzemszünetre és a szerkesztőség évi 16 napos pihenésére. TÍZ ÉVE SYDNEYBEN KÉZZEL VARROTT, BUDAPESTI STÍLUSÚ CIPŐIMET MINDENKI ISMERI! Raktárról is nagy választékban! AMOR SHOES 2 Flinders St., Taylor Square SYDNEY 3. »Ida) C­HELSEA ESPRESSO-ÉTTEREM a M A N L Y - i úton 294 SYDNEY ROAD, BALGOWLAH Nyitva 6 napon át d.e. 11-től éjfélig, vasárnap d.u. 2-től éjfélig. Finom magyar és francia koszt. — Saját készítésű friss sütemények — espresso kávé. — Szolid családi árak. Zavartalan parkolás! ÜNNEPEKRE ASZTALFOGLALÁS: XJ 5145 Sydney egyetlen magyar • kávészaküzlete A zöldkávé importálásától az eladásig mindent magunk végzünk! Ez biztosítja márkánk elsőrendű minőségét Naponta friss pörkölés! A VÁROS NÉGY KÖZPONTI HELYÉN! KINGS CROSS: 36 DARLINGHURST RD. CITY: STRAND ARCADE WYNYARD: THE CONCOURSE 3 CITY: 129 KING STREET King Street-i üzletünkben éjfélig espresso és étterem! Mind a négy helyen elsőrendű olasz fagylalt, espresso kávé és kitűnő ennivaló, olasz espressogépek, darálók, minden méretű háztartásnak nagy válasz­tékban! & m­a .

Next