Független Magyarország, 1963 (13. évfolyam, 8-15. szám)

1963-05-15 / 8-9. szám

i K 2. oldal /1 u A/q FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG Ausztrál lettem Afrikában Johannesburg látképéhez éppen úgy hozzátartoznak a messziről fe- Ijiérlő aranybányák, mint Párizséhoz az Eifíel-torony, vagy Sydneyóhez a Harbour Bridge. Csak a sorrend fordított: az utóbbi kettő a fejlő­dő városok egy-egy teljesítménye, míg Johannesburgot az első arany­bánya megnyitása után, 1886-ban kezdték építeni a bánya közelében. Negyven évvel később nyilvánították várossá. Ma Délafrika Sydneyje: gazdasági fővárosa, egymillió lakos­sal, amerikai stílusú felhőkarcolók­kal és európai életmóddal. Az arany: szimbóluma és fedezete ennek a gazdag, szép városnak. Az arany, amiért 3 kilométeres mély­ségbe szállnak le a bányászok. Ke­mény munka árán hozzák fel a felszínre, hogy azután eladják (el­sősorban az Egyesült Államoknak) es a SZlttäfahy rudakat ismét gondos san és mélyen “elássák a föld alá. ” Johannesburgnak más nevet is adtak: “Délafrika Csikágója”. Nem tudom, vájjon miért? Az első he­tekben sehol még rendőrt sem lát­tam. A kereszteződéseknél mindenütt villanyrendőr, mellyel sem gyalogo­sok, sem járművek nem törődnek, de a kitűnő utakra és kifogástala­nul karbantartott jelzésekre joggal büszkék! Közbiztonság? Nem mondom, hogy jó, vagy rossz. Nincs. Minek? A megoldás igen egyszerű. Sötéte­dés után nem szokás az utcán egye­dül járni (mint ahogy sehol másutt sem Délafrikában); sötétedés előtt pedig minél kevesebbet tanácsos a kézben vinni és azt is gondosan K O R L KÖL K A T L A N SÜNT HAT lehetőleg elismert ügynökségeken keresztül, ha ESPRESSÓT, SÜTEMÉNYES BOLTOT, CSEMEGE­ÜZLETET, FŰSZERÜZLETET, PANZIÓT, MAGÁN­ÜDÜLŐT AKAR VENNI . . . VAGY HÁZTARTÁSI BÚTORRA, HÁZJAVÍTÁSRA, ÁTALAKÍTÁSRA, SZEMÉLYES KÖLCSÖNRE VAN SZÜKSÉGE. Felvilágosítás személyesen, írásban vagy telefonon: DEPOSIT & INVESTMENT COMPANY LIMITID 74 Castlereagh St., Sydney. Tel.: BW 4521-2-3 IRODÁK: Bankstown, Hurstville, Parramatta, Wollongong, Canberra, Goulburn, Newcastle, Cessnock, Dee Why, Chatswood, Broken Hill. sm .-•megmarkolva. Kocsiban semmit nem ajánlatos hagyni, ha igen, akkor bezárva. Aki ezeket a szabályokat megtartja, azzal már semmi sem történhet. Legfeljebb a lakását ra­bolják ki. A biztosítók azonban o- lyan példás gyorsasággal és nagy­lelkűséggel fizetnek, hogy ez sem okoz különösebb tragédiát. Mindez, hat év Ausztrália után, kezdetben meghökkentett. Valószí­nű, hogyha egyenesen Európából jövök, fel sem tűnik. És idővel meg lehet szokni. A jólét akkora, hogy annak ára van. De a jólétet megszokni na­gyon könnyű és legtöbben szívesen fizetik az árat. Elvben, először meg­lepő, hogy egy milliós nagyváros utcáin este nem lehet egyedül jár­kálni, de a gyakorlatban itt is min­denkinek van kocsija, tehát nem jár gyalog. Hogy a táskámat meg kell markolni? Amióta második nap az itteni Pitt Stree'ten délután két órakor valakinek majdnem sikerült kitépnie a kezemből, azóta automa­tikusan markolom és ma már nem is terhes. Van, amit nehezebb megszokni hat év Ausztrália után — de ez va­lami egészen más. A legjobb figyel­meztetés arra, hogy aki egyszer iga­zi szabadságba kóstolt, annak nincs visszaút, sehová, sem teljes, sem részleges diktatúrába. Itt is szabad kritizálni, csak nem tanácsos. Még privátim sem. Az em­berek érzékenyek. Féltik a kényel­müket, gazdagságukat, jövőjüket. “Afrika oz afrikaiaké”?! De kik az “afrikaiak”? Akik szerint csak a feketebőrű- ek, azok semmivel sem különbek a- zoknál, akik szolgasorban szeretnék tartani őket. Körülbelül akkor jöttek ide a fehérek, amikor Ausztráliába. Sok­kal többet dolgoztak, szenvedtek, harcoltak, kínlódtak, építettek és fejlesztettek, állandó életveszéllyel dacolva, mint az ausztrál úttörők. Ha most unokáiknak és déduno­káiknak, akik itt nőttek fel, soha másutt nem voltak, azt mondjuk: “Menjetek haza” — meg sem fog­nak érteni. Találkoztam egy kongói menekült családdal: itt akarnak le­telepedni. Tíz gyerekkel jöttek át, egy szál ruhában, akárcsak mi hat évvel ezelőtt, őket megkérdeztem: miért jönnek ide? Miért nem mennek haza? “Hova haza?” — I néztek rám értetlenül. “Belgiumba ...” — mondtam bizonytalanul. Fe­jüket rázták. Semmi keresnivaló­juk ott! Soha még Európában nem voltak, senkijük és semmijük ott .nincs. Afrika a hazá­juk — és ha a Kongóba nem en­gedik majd vissza őket, legalább itt maradnak délen. Megértettem őket. Ha nem mehe­tek haza: Európába vágyom, ők Afrikába. “Délafrikára mindenki pikkel” — mondták nekem. Az emberek foko­zottabban kedvesek, előzékenyek, ud­variasak az idegenekhez: be akar­ják bizonyítani, hogy a világ igaz­ságtalan. Visznek mindenhová, mu­tatnak, magyaráznak mindent. Amíg figyelem és hangtalan csodálat a válasz, .addig a legjobb barátok. De az első ellentmondás ellenségekké 1963. majus 15. te'szi őket. önvédelemből, igaz, de könyörtelenül kitörik a nyakát an­nak, aki kritizál. Nem vita közben, nem szimbolikusan, hanem valóban. Egy megjegyzés és azon veszed ész­re magad, hogy toloncolnak kifelé az országból. Emberi jogok, színek—fajok sze­rinti megkülönböztetés képtelensé­ge — ezek a témák: tabu! Ezt én ösztönösen be is tartottam. Csak honfitársaimról feledkeztem meg. Délafrikában összesen ezerötszáz magyar él, ebből körülbelül ezer Jo­hannesburgban. .Legnagyobb részük 1956 után jött ide és ha az ausztrá­liai magyarokkal összehasonlítom őket, a legszembetűnőbb különbség, hogy valamennyien nagyon jól ér­zik magukat. Vagy lehet, hogy csak nekem mondják? Ugyanis Ausztráliában magyar voltam. Itt ausztrállá lettem. Természetesen magyar társaság­ban az ember az első öt percben a legkínosabb témába ugrik fejest és nem az időjárásról társalog. — No, hogy tetszik Délafrika? — Nagyon szép — mondom óva­tosan. — De mi a véleménye minden­ről? Szeretne itt élni? — Nem. — MIÉRT? Megmondom. És félórán belül a hat éve itt élő magyarok darabokra szednek szét, mintha őseik nem a kurucokkal vagy labancokkal, hanem .a zulu hordlkkal vívtak volna élet­halál harcot. —i Mi is szerettük a fe­ketéket, amikor idejöttünk. De aztán rájöttünk, hogy milyen primitívek, hogy lopnak-rabolnak, ahol lehet... — Ez nem érzelmi kérdés! Aki nem tanul, az tudatlan és akinek nincs, az lop ... — Hol lennének a feketék, ha mi nem jövünk ide'? (ők!?) — Persze maguknak, Ausztráliá­ban, könnyű. Maguknak nincs prob­lémájuk: a bennszülötteket ered­ményesen kiirtották ... (Mi?!) Így lettem ausztrállá. — Hogy lehet o t t élni?! Gür­cölnek, semmit sem kérésnek, ma­guk festik még a házaikat is, ha u- gyan van házuk. Nézze meg az itte­ni éle'tszínvonalat, hol van a magu­ké emögött? — Az életszínvonal statisztika. Megállapításánál nem lehet a la­kosság legnagyobb részét egyszerű­en nem venni figyelembe ... És így neveztek ki “ausztrál kom­munistává”. Ez ellen nincs apppellá- ta. Különösen, miután nem a sze­membe' mondják, és senkisem mond­ja. Mindenki csak hallotta. Mindenki kommunista, aki mér­sékelt, liberális, vagy csak nem ért egyet az Aparthéid-del. Afrika ma forrong és “felszaba­dul” és megszületett a paradox: a tegnap gyűlölt Délafrika pillanat­nyilag az egyetlen nyugodt hely, a- hová mindenhonnan jönnek a fe­keték dolgozni és pénzt keresni. Mert csak szabadsággal sem lehet egyedül jóllakni. Talán egyszer majd az egész vi­lágon mindenkinek jut mindenből és egyszerre: jog és kenyér emberi élethez. Talán még Európában, is ... KOVÁCS MARIA

Next

/
Thumbnails
Contents