Független Magyarország, 1965 (15. évfolyam, 1-10. szám)

1965-03-01 / 1. szám

műveltségében elsatnyuló kor­társi nevelés szempontjából. A műveltség bizonyos konfekció­átlaga ma olcsó és könnyen hozzáférhető; az összbenyomás, melyet a kortárs műveltségnek érez, elmosódik Greta Garbo és Pétain marsall, Sztálin és Che­valier, vagy Hitler és Churchill nevével kapcsolatban felüleze­­tesen asszociált értesültségek tö­megében. A kortárs mindenről „értesül” ma, tehát egyre keve­sebbet tud. Száz év előtt a jel-­ lem is, a műveltség is megfeszí­tett önképzés következménye­ volt; mindenki egyéni erőfeszí­téssel szerezte meg ismereteit a­ világról. Pálffy emlékezéseinek­ hősei egytől-egyig érdekes, né­ha különc, néha aljas, néha hő­sies és nemes, de mindig egyé­niségek. Ma egyre több az em­ber, aki hallott a világ anyagá­nak emberi, földrajzi, művészi, irodalmi vagy tudományos cím­szavairól, s egyre kevesebb, aki­nek e címszavakkal kapcsolat­ban önálló véleménye van. Mert a véleményhez nemcsak ismeret­ kell, hanem jellem is. Pálffy még könnyen irt, mikor szemlét tartott; volt kiben és miben vár­ lógatnia. Könnyen irt és könnyen téve­dett; tévedéseit most már fel­tárta az idő. A megfigyelő, aki Széchenyi lángeszét, Kossuth tehetségét pontosan érzékelte, Jókait például a következő so­rokkal intézi el: „Jókai Mór a, forradalom alatt Debrecenben az Esti Lapok szerkesztője volt, mely lap a Martius 15.-ike le­küzdésére alapittatott a béke­párt által, ennek orgánumul szolgálván. Jókai mint szer­­kesztő is úgy tűnt fel, mint nag­­gyon eszes, humorisztikus, te­­hetségdús ember. Most meg nép­szerűbb s legtalentumosabb, s egyszersmind legmunkásabb re­gényírónk. Irálya kissé pongyola, s némely regényén megtetszik, hogy nagyon sebesen dolgozik”. Pont. Korának egyik legélesebb­­szemű megfigyelője így látta és ennyit látott meg Jókaiból. „Tehetséges ember”-nek látta, mintha Napóleonról azt monda­ná valaki, amit a százéves el­­szászi paraszt mondott: „Igen, ismertem Napóleont. Milyen volt? . . . Buta ember volt, de nagyon jószívű”. A kortárs íté­lete mindig meglepő. Pálffy, mikor kortársairól emlékezik, egészen közel hozza a történel­mi távlatba állított jellemeket és szellemeket. S közelről min­denki más. Jókai „tehetségdús” és Bem „mindig pénzt kért” — „envoyez moi de l’argent” — írta kis, piszkos papírszelete­i ken mindegyre a kormánynak. Az utókor többet tud, a kortárs közvetlenebbet. A könyv hasznos olvasmány, mert önismeretre és óvatosság­ra nevel. Pálffy jóhiszemű volt, de kérlelhetetlen, mikor a haza iránti hűség tűzpróbájának ve­tette alá kortársait. Valószínű­­leg ma sem látják tisztán egy­mást a magyar glóbuszon az emberek; nagy a zűrzavar és a lárma, sok a hangos vád, a szemfényvesztő hírverés. Egy okkal több, hogy a kortárs íté­letében óvatos legyen. Bizonyo­san készülnek ma is naplók a hazában az utókor számára, naplók és tanúságtételek, mert a szenvedélyek förgetegében élünk, mindenki vádló és vád­lott egyszerre. De egy napon el­számol az idő, váddal és ítélet­tel is. Erre kell gondolnom, mi­kor Pálffy emlékeit olvasom. Igen, ítéljünk óvatosabban. Nagy vizsga ez, melyen átesünk, a kortárs szemével nézve nem tudhatjuk, kit ment fel száz év múlva az idő? „Ítéletemben té­vedhetek, de nem szándékom­ban. Isten és emberek ítélnek fölöttem is” — írja Pálffy szép előszavában. S ezt a megrendí­tő mondatot írja még: „A je­lennek, főleg a közelebb múlt idők eseményei s történelmi embereiről csak szolgalélek ir­hat most bértollal hazugságot... Én a jövőnek írok azon rendü­letlen hitben, mely nélkül egy óráig sem akarnék írni, hogy nemzetemnek van jövője.” Így kell ma is írni és olvasni, lát­ni a személyeket, élesen, s túl­­nézni fölöttük, a jövő felé. VETÉLKEDŐ ÓRIÁSOK Az ENSZ közeledő huszadik születésnapja előtt kérdés, hogy a világszervezet, mely létezése pillanatától a Tízparancsolat­ szellemében írt alapítóbullára hivatkozhatott, de Machiavelli, A fejedelem című művében megírt leplezetlen érdekpolitika amerikai—orosz színpada volt a gyakorlatban, — él-e még és érdemes-e erről az „izéről” — amint De Gaulle szereti nevezni — beszélni?! Ha az ENSZ működését a nagyhatalmak vétójoga minden lényeges ügyben meg is akadá­lyozta (mint pl. 1956-ban), az ENSZ nagyszerű iskolája volt és marad a nemzetközi együttmű­ködésnek. Ha nem felejtjük el, hogy az emberiségnek legalább a fele még bizonyára sokáig az állati ösztönök indítása szerint üt és védekezik kollektíve is, bosszút áll és nem csak gazda­sági érdekből vezetve, boldogan forgatja a fegyvert, jelentősnek kell minősítenünk, hogy kultu­rális, egészségügyi, tudományos és még két tucat ENSZ ügynök­ség vagy Szervezet a lehetősé­gek határán belül közelebb hoz­za a Föld népeit. Kivéve Indonéziát, Szukarno elnök 300 szigetből álló orszá­gát, mely ez év elején nemcsak a politikai, de a szúnyogirtást szolgáló nemzetközi szervezet­ből is kilépett. Az ENSZ-nek és a világnak sémi baja sem tör­tént, de­­ Indonéziának sem. Minden lényeges kérdést úgyis a világszervezet közgyűlésén kí­­vül tárgyalnak, vagy intéznek. Azok a hírek, hogy Dzsakarta és Peking külön egyesletet szándé­kozik alapítani, az ENSZ húsz éves történetének ismeretében teljesen érdeketlen. Legfeljebb lesz még egy világszervezet. Az egyik a fehéreké, és a másik a színeseké. A befejezett tények előtt és után majd ez a két tes­tület ül össze hosszú tárgyalá­sokra. Ami már sokkal érdekesebb és fontosabb kérdés: hol lennének ebben az esetben az oroszok? ... Hol állnak ma? Következtetni lehet arra, hogy egy új szervezet létesítése esetében az oroszok mindkettőn kívül maradnának, vagy bent fognak maradni a New York­ban működő „fehérben”. Más szavakkal: együtt maradnak az Egyesült Államokkal és Európá­val. A múltévi moszkvai kormány­ 2 • F. M. 1965. III.

Next