Délamerikai Magyarság, 1932. január-március (4. évfolyam, 195-269. szám)
1932-01-01 / 195. szám
2 Nelky követ levele Nelky Jenő követ, meghatalmazott miniszter újévi üdvözlése alkalmából a következő levelet intézte Faragó Rezsőhöz, a Délamerikai “Magyarság" főszerkesztőjéhez: Igen tisztelt Főszerkesztő Úr! Amidőn szíves újévi üdvözleteit köszönettel viszonozom, kifejezést óhajtok adni afelett érzett örömömnek, hogy bátor elhatározással megindított napilapja a legszebb kilátás ,sokkal lépi át az új év küszöbét. Délamerika első napilapjának, amelyet Ön 27 éves újságírói munkájának értékes tapasztalataival és széleskörű tudásával vezet, őszintén kívánom, hogy a jövő évben is teljes siker koronázza hazafias tevékenységét, melyet a magyar kultúrának Délamerikában való terjesztése és az itteni magyarság hazánkkal való kapcsolatának változatlan fenntartása érdekében oly engedetlen buzgalommal fejt ki. Hazafias üdvözlettel: Nelky Jenő m. kir. minister residenis Nelky követ meleghangú levelét jól eső örömmel hozzuk nyilvánosságra, mert három év után ez az első hivatalos elismerése azoknak a fáradhatatlan, küzdelmes és lelkes törekvéseknek, amelyekkel mi a magyar újságírás tövises útját járjuk Délamerikában. Ez az újság nem kereste a hatalom kegyeit, egyetlen szent szempontot ismert és ismer ma is: az összmagyarság nagy érdekeit és ezekért bátran, becsületesen küzdött és küzdeni fog ezentúl is. Ha most mégis a magyar haza itteni “első magyar embere" elismerésre méltatta a mi szerény munkásságunkat, úgy ez megerősít bennünket abban a hitünkben, hogy helyes úton haladtunk eddig és ezentúl sem kell, hogy más legyünk, mint ami voltunk és vagyunk: bátor, becsületes és magyar újság! Az utolsó randevú irta: Bónyi Adorján I. A fekete balkonon egy fekete ember állott, mozdulatlanul nézte az éjszakát. Esett az eső, meleg, nagy nyári szél üvöltözött fedetlen feje körül. A fekete ember szemei irtózva meredtek előre. Mögötte, bent a lakásban mosolyogva feküdt a halott. A fekete ember utálattal és gyűlölettel gondolt önmagára, az életre, szerelmeire és féktelen vágyakozásaira, mik most ebben a kétségbeejtő helyzetbe sodorták. S utálattal és gyűlölettel gondolt a halottra, aki a karjai közt, mosolyogva, csók után, váratlanul és szó nélkül ájult ki a halálba. A szivének egyetlen görcsös rándulata, ölte, fiteg és sohasem szólt kéthónapos viszonyuk alatt arról, hogy a szive nincs lenyén. Ott fekszik most sárgán, és utoljára a feltér- ágyban hidegen és itt hagyta őt ebben a szörnyűséges helyzetben. Mit fog csinálni? Míg élt, addig is bujkálva és óvatosan elkerülték a gyanúnak legkisebb árnyékát is, ő mindig szerette a szerelem viszonyait a leggondosabb leplek alatt tartani. Vigyázott, hogy soha se legyen kellemetlensége. Soha életében nem is volt gyötrő, biztos perce egyetlen asszonyért sem; és most... ezért, aki már meghalt... Ezért vegye magára a kellemetlenségek és harcok, párbaj, halál és még kitudja mi bajoknak verejtékes terhét? Agya ólom lett, szive béna, erei megállották, mellére felhők terpeszkedtek, amint állott az éjben fent s a tornyosuló bajokkal verekedett... — aztán el kell oda menni, ahhoz az emberhez, akit nem is ismer s megmondani neki ...Mit mondani neki? Mit... tndani... Bent a halott nyugodtan feküdt és mosolygott. II. Megállót sápadtan az idegen ember előtt, aki férje volt az asszonynak és azt mondta neki— Uram, egy rettenetes hírt kell önnel közölnöm. Ezért is zavarom fel lakása csöndjét ily későn. Ma este lakásom előtt egy hölgy rosszul lett. Véletlenül akkor tértem haza és az elalélt nőt azonnal lakásomba segítettem. Cselédem segítségével gondoltam magához téríteni, az ilyesmi a legelemibb emberi kötelesség ugyebár. De őnagyságán sajnos, iparkodásunk már mitsem segiten. — A gyászeset ott következett be szobámban és én mélyen megrendülten siettem önhöz, akinek címét — önagysaga rétikelijében sikerült megtalálni, hogy közöljem önnel..., közöl-jem azt, hogy... közöljek önnel mindent. Az idegen ember sokáig mereven bámult rá. A szemei azt mondták, hogy egy szót sem ért az egészből. Elfehéredett, megfakult az arca, még az ajka is belefakult ebben a döbbenetes pillanatban. Azután visszaült a székébe, eltakarta, tenyerébe hajtotta az arcát és percekig nem szólott egy szőt sem. A másiknak elszorult a szíve, míg nézte a lesújtott, hallgatag férjet. Ijedelmek űzték egymást a lelkében. — Most, most gondolkozik az egész fölött... Most végigüzi magát a mesén újból és újból és rá fog jönni, hogy hazugság az egész... Most... az első gyötrelmek után fel fog szabadulni benne a gyanakvó vadállat és neki fog rontani... Mingyárt... mingyárt felemeli a fejét és akkor... Mi lesz akkor? Dühöngő szavak, felemelt öklök, égő szemek, vér... III. A magába rogyott férfi azután levette kezét az arcáról, felegyenesedett, szembe nézett vele: — Végzetes Isten — mondta, — ez ■ a te lesújtó öklöd, megismerem ... Mielőtt elindulnánk, uram, hozzá, hadd mondhassam el önnek, hogy ebben a rendkívüli halálban engem akart az igazságos sors szívén ütni. Engem,— nyomorult, bűnös embert. — Tudja meg uram, hiszen a véletlen folytán ön is részese lett az én tragédiámnak. Tudja meg, hogy Isten igazságos és én, ezt, ami történt,megérdemeltem. A legtisztább asszony,aki valaha élt a világon, ott csukta le szemét az ön idegen lakásán, mert én szennyes és bűnös és utálatos vagyok... és nem érdemeltem meg őt. — Most látom ezt, amikor a halál ilyen barbár után jött el érte. Uram, ön nem ismerte őt, de én mondom, ő volt a világ legtisztább, legjobb, legigazibb asszony és én... Felcsuklott benne az irtózat és kétségbeesés: — S én hónapok óta csaltam őt! A leggaládabb és leghitványabb módon, hónapok óta, őt, aki fehér volt, mint az oltárok temntője és soha, én jól tudom ezt, soha, egyetlen gondolattal se tudott volna rossz lenni hozzám. Aljas és gyalázatos vagyok, meg kellett, hogy büntessenek, én ma délután is... Uram Isten... uram Isten... Felállt, hobolyogva sétált végig a szobán. — Legyen tiszta emlékének engesztelődése az is — mondta tompán —, hogy ezt önmagamat lealázva elmondom önnek. — Sülyedjek, vesszek, kínlódjak és alázkodjak meg, az én bünhődésem csekély marad akkor is. Megállt indulásra készen. — Magamra veszem a bűnhődők minden terhét. Induljunk uram. — Szembe akarok nézni rettenetes büntetésemmel, IV. Szótlanul mentek az óceán. A fekete ember néha lopva ránézett a férjre. S egyszer sóhajtott, aztán felemelte a fejét és az élet melegsége viszszahurcolkodott lassan a szívébe. Délamerikai “Magyarság” 1932. január hó 1. A 48-as szabadságharcról beszél a belgranai „Onkei Franzl" aki 70 év előtt vándorolt ki Magyarországból és látta Damjanichot, Bem apót és Petőfit. Buenos Aires, december 31. Egy évszázad... Mikor még ez a ma nagy város, Buenos Aires alig hogy falucipőjét kinőtte tán, mikor a mai Plaza Mayo körül még hepe-hupás mezők terültek el és a Casa Rosada dombját a nagy folyó hullámai nyaldosták... Egy évszázad... Mikor a francia forradalom lángja Magyarországra is átcsapott és Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári és a többi márciusi ifjak, a Nemzet történetének legszentebb emlékű napjait teremtették... Egy évszázad... Három emberöltő lepergett ideje. A történelem lapjain, regények elbeszéléseiben megelevenedett kor. Hát lehetséges, hogy van még ma is, aki annak az időnek is embere volt?... Annak az időnek, mely már a történelemé, melyre ifjúságunk lelkesedésével úgy gondoltunk mint egy szép, nagyon szép mesére... Calle Pinedo 4236 Csupa kis földszintes ház között ez is egy. Falai zöld futónövényekkel befuttatva és előtte a kis kertben sok sok színes virág. Kis szőke leányka szaladt elénk a kapuim és mikor magyarázni kezdjük hogy azt a százesztendős bácsit jöttünk meglátogatni, aki talán a dédnagypapája néki, kedvesen bevezet egy belső szoljába, majd elszalad, hogy megnézze, hol is van az ,,Onkel Franzl”. Onkel Franzl... Ott ül egy puha süppedésű fotelben és hófehér szakáséval, kis fekete sapkával a fején, mintha a mesék nagyapója lenne... Hosszú pipáját, bár régen kialudt már, ott tartja még ajkai között s csak akkor veszi ki szájából, ha éppen beszél. Az évszázados kor iránti elfogódottságai megkérjük Onkel Franzlt, hogy mesélje el nekünk, amire a magyar szabadságharcból még visszaemlékezik. Mert Onkel Franzl átélte a szabadságharcot. .. Versecenszületett) az apja csizmadia volt. Hogy pontosan mikor látta meg a nap világát az öreg nem tudja megmondani. Mint „jünglink’’ beszél erről a koráról. Szívesen felelget kérdéseinkre és mikor megmondjuk, hogy közbe le is fogjuk rajzolni a „Magyarság” részére, előbb szépen végigsimítja hófehér szakásét, a kis sipkát megigazítja a fején, és csak akkor kezd beszélni. Ahogy emlékeiből frissen clökol o Ttizza”V nígéh-régen múlt eseményeket, mintha nem is kilenc évtized előtti históriákatmesélne. ... Akkor Versecen már napok óta suttogták, hogy készül valami. Jöttek Pestről hírek, hogy a magyarok ki akarják kergetni a rácokat Magyarországból. „Mein Papa” — úgy mondja Önkel Franzl — nagyon örült ennek, mert nem szerette a rácokat. Azt mondta: sind wilde Lente. De azért csendbe kellett maradni, mert Versecen több volt a rác, mint a sváb. Egyszer este aztán, a verseci marha vásárterén nagy lármával összegyűltek az összes rácok és elhatározták, hogy a magyarok ellen mennek a csatába... Aztán elmeséli Onkel Franzl, hogy milyen borzasztó volt, mikor egy nap a verseci templom előtt két magyartfelakasztottak azok a „verfluehte Tiere” De derűsebb napokra is visszaemlékezik az öreg. Mikor pár napi puskaropogás után kiszaladtak a rácok Versecről és bevonultak „die Honvéds”. Egész Versee virággal fogadta őket.. Elöl jött, szép fehér lovon Damjanich az egyik keze felkötve... Minden házban lakott egy-két honvéd. Nálunk is volt egy „ein junger Pester Bursch. . . Aztán reszkető hangon meséli Onkel Franzl, hogy később megtudták, hogy ez a fiatal „pester Bursch” Versec alatt elesett... Most elhallgat egy rövid időre Onkel Franzl. Látjuk rajta, hogy határozottan felizgatta saját elbeszélése de aztán magától kezd el újra beszélni és újabb fejezeteket mesél... Egyszer Bem apó seregei is keresztül vonultak Versecen. És egészen jól emlékszik, ő az udvaron játszott, mikor anyja,,, bekiáltott, az,, utcáról, hogy gyere gyorsan Franzi itt jön „dér Petőfi”... . Boldog öreg Onkel Franzol! Milyen