Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-05 / 1. szám

»H H» *1+ műnk előtt! És engemet, midőn a múlandóságot különösen jelelő ez órákban azon évekre igy visszapillantok : megdöbbent a gondo­lat, hogy az enyészet minket is meglephetne ! Oh, ha nem enyésztek volna el nagy és hatalmas népek és or­szágok : e gondolat még nem hatna, nem döbbentene meg bennün­ket annyira; mert bizton hihetnék, hogy nemzet, melyben — ezred­év tanúsága szerint — annyi életerő van, mint a magyarban : el­pusztíthatatlan a földről — az ősök acélával szerzett e kedves hon földéről ! De mást mutat a számos nagy koporsó, melyekben népek és nemzetek elporhadt hullái nyugosznak — örökre ! És dicsők-e, vagy dicstelenek e koporsók ? végre is egyre me­gyen. Az emlékezet, mely azokat az anyagi, s méginkább a szellemi nagyság képeiben körűllengi, lehet dicssugáros ; de azért mégis a halál sátra, az enyészet hazája azok, hol hatni, cselekedni többé nem lehet ! Fém azzal akarom tehát vigasztalni minmagunkat, hogy, ha nemzetünk egykor e hon drága földéről eltűnnék is : koporsóját a történetébe följegyzett nagy és fényes tettek — a bajnokok és hő­sök diadalemlékei, a tudósok és művészek örökbecsű művei fogják körülragyogni ! Nekem e vigasztalás csak olyannak látszik, mint ama gyermeké vagy szerelmes leányé, ki abban talál megnyugvást haldoklása közben, hogy ékes temetésénél nem fognak hiányozni a fáklyák, a koszorúk, a hosszú gyászmenet, és sírjánál a fejíá, szo­morúfűz, rózsa vagy egyéb virágok! —- s túl ezeken fölleli majd a fényes angyalokat, föl szíve kedvesét, s egyesülend vele — elvá- laszthatatlanúl ! Nekünk élet kell — hosszú, munkás élet! Élet, hogyatöbbi élő népcsaládok folyvást tisztelettel emlitsék nevünket, becsüléssel tekintsenek reánk, s az enyésző nemzedék büszke öntudattal szólhasson a helyébe lépőnek : „Itt van az ősök szent földe ; itt van e földön nemzetünk leg­drágább kincse — az ősök szűzien szép nyelve : buzgalmunk, fárad­ságunk édes gyümölcse, életünk legszentebb záloga !“ Régóta halljuk a nagy igazságot, hogy csak „nyelvében és nyelve által él a nemzet.“ Azért nem is fűzöm odább annak vitatá­sát: meg lévén győződve, hogy mindnyájunk szivébe égő betűkkel van bevésve ez igazságnak minden igéje. Csak arra kívántam t. ol­vasóim figyelmét ezúttal is folhíni, hogy a honfoglalás ideje óta alig élt nemzetünk e részben válságosb pillanatokat a maiaknál : mert napjainkban már nem annyira a kard, régi dicsőségünk e tör­téneti emléke, dönti el a nemzetek sorsát ; hanem a köz polgáriaso- dással való férfias lépéstartás mellett, nemzetiségének és nyelvének hű megőrzésével, fejlesztésével és megszilárdításával írja be magát az ezt tevő nemzet az örök élet könyvébe. S ide, e csöndes munkás­___________________ H * BüDáPfST Kvd8'

Next

/
Thumbnails
Contents