Divatcsarnok, 1858 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1858-01-05 / 1. szám
*1+ ___________________ »H Hí münk előtt! És engemet, midőn a múlandóságot különösen jelelő ez órákban azon évekre igy visszapillantok : megdöbbent a gondolat, hogy az enyészet minket is meglephetne ! Oh, ha nem enyésztek volna el nagy és hatalmas népek és országok , e gondolat még nem hatna, nem döbbentene meg bennünket annyira, mert bizton hihetnék, hogy nemzet, melyben — ezredév tanúsága szerint — annyi életerő van, mint a magyarban : elpusztíthatatlan a földről — az ősök acélával szerzett e kedves hon földéről ! De mást mutat a számos nagy koporsó, melyekben népek és nemzetek elporhadt hullái nyugosznak — örökre ! És dicsők-e, vagy dicstelenek e koporsók ? végre is egyre megyen. Az emlékezet, mely azokat az anyagi, s méginkább a szellemi nagyság képeiben körüllengi, lehet dicssugáros ; de azért mégis a halál sátra, az enyészet hazája azok, hol hatni, cselekedni többé nem lehet ! Fém azzal akarom tehát vigasztalni min magunkat, hogy, ha nemzetünk egykor e hon drága földéről eltűnnék is , koporsóját a történetébe följegyzett nagy és fényes tettek — a bajnokok és hősök diadalemlékei, a tudósok és művészek örökbecsű művei fogják körülragyogni ! Nekem e vigasztalás csak olyannak látszik, mint ama gyermeké vagy szerelmes leányé, ki abban talál megnyugvást haldoklása közben, hogy ékes temetésénél nem fognak hiányozni a fáklyák, a koszorúk, a hosszú gyászmenet, és sírjánál a fejfá, szomorúfűz, rózsa vagy egyéb virágok! — s túl ezeken fölleli majd a fényes angyalokat, föl szíve kedvesét, s egyesülend vele — elválaszthatatlanúl ! Nekünk élet kell — hosszú, munkás élet! Élet, hogy a többi élő népcsaládok folyvást tisztelettel emlitsék nevünket, becsüléssel tekintsenek reánk, s az enyésző nemzedék büszke öntudattal szólhasson a helyébe lépőnek : „Itt van az ősök szent földe ; itt van e földön nemzetünk legdrágább kincse — az ősök szűzien szép nyelve : buzgalmunk, fáradságunk édes gyümölcse, életünk legszentebb záloga !“ Régóta halljuk a nagy igazságot, hogy csak „nyelvében és nyelve által él a nemzet.“ Azért nem is fűzöm odább annak vitatását, meg lévén győződve, hogy mindnyájunk szívébe égő betűkkel van bevésve ez igazságnak minden igéje. Csak arra kívántam. olvasóim figyelmét ezúttal is felhíni, hogy a honfoglalás ideje óta alig élt nemzetünk e részben válságos pillanatokat a maiaknál , mert napjainkban már nem annyira a kard, régi dicsőségünk e történeti emléke, dönti el a nemzetek sorsát , hanem a közpolgáriasodással való férfias lépéstartás mellett, nemzetiségének és nyelvének hű megőrzésével, fejlesztésével és megszilárdításával írja be magát az ezt tevő nemzet az örök élet könyvébe. S ide, e csöndes munkás K BuDáPIST vd8' H*