Dunántúl, 1911. június (1. évfolyam, 54-76. szám)
1911-06-01 / 54. szám
Az n. l. évfolyam. 54. szám. Előfizetési ári Egész évre . . . 24.— Félévre....................12.— Negyedévre . . . 6.— Egy hónapra . . . 2.— Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal: Lyceum utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Megjelenik naponkint reggel. Pécs, 1911. junius 1. Szerkesztőség: Lyceum-utca 4. sz. Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY ISTVÁN dr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések díjszabás szerint. Egyszer azt kérdezték egy szellemes francia írótól, hogy melyik műfajt szabad kultiválni a modern irodalomban? Bármelyiket, volt a válasz, kivéve az unalmasat. Ezt mondhatnók mi is a liberális sajtónak, midőn lépten-nyomon felteszik maguknak azt a kérdést, hogy miért nem megy előre ez a szerencsétlen ország s mindig csak azt felelik rá: a kongregációk az okai. Nem gondolják, hogy az olvasóközönség szintén unalmasnak találja ezt a refrént , vagy azt gondolja felőlük, hogy azért unalmasak, mert ostobák, vagy azért színlelik az unalmasat, hogy a saját alattomos terveikről eltereljék a figyelmet. Mi azt hiszszük, ez az utóbbi az, melynek érdekében hajandók még azt is eltűrni, hogy unalmasoknak nevezzék őket, kik mindig szenzációban utaznak. De hiába, cél szentesíti az eszközt. Ez az ő jelszavuk! Kérus vitát és észszeríség. Két héttel ezelőtt sik álomra hunyta le szemeit Padovában Olaszország egyik legnagyobb keresztény bölcsésze, Francesco Bonatelli. Ez a világhírű tudós remekül értett hozzá, hogy mint kell a szabadgondolkodók üres frázisokkal dolgozó nagyképű támadásait visszaverni. Mikor egyszer azt vetették szemére, hogy munkáiban a hitet mindig összhangban tartja kutatásai eredményével, már pedig tudósnak minden köteléktől menten kell dolgoznia, a következőkép válaszolt: „Elismerem, hogy mi katholikusok a hitnek rabjai vagyunk, de csak úgy, amint a kikötő felé közeledő hajós is rabja a világító torony felől kisugárzó fénynek! Amennyivel szorgosabban követi a kormányos e fénysávot, annál könnyebben és hamarább jut el a kikötőbe, de egyszersmind annál több időt nyer és annál több tévedéstől kíméli meg magát." És ez a lángész, kiről az olasz sajtó azt írja, hogy a legelső volt a jelenkor pszichológusai között, végrendeletében ezeket írja: „Legfőbb kívánságom az, ha halálom után valaki megtalál rólam emlékezni, hogy kiemelje életemből: mindig róm. kath. voltam és minden nehézség közt ebben találtam segítségre, keserűségeimben vigasztalásra és kétségeimben megoldásra." Így nyilatkozik egy mélyen szántó, világhírű tudós, kinek munkái valóságos könyvtárt alkotnak és aki a legelvontabb kérdések fejtegetése közben is csodálatos könnyűséggel tudta megoldani a felmerült nehézségeket. Nekünk katholikusoknak valóban végtelen előnyünk van a más vallásunk felett, ha tudományos it.Vitásokba,kezdünk, mert ott világít előttünk a hit szövétneke, mely apodiktikus biztonsággal mondja meg, hogy helyes nyomon járunk-e vagy nem ? Ha ugyanis oly eredményekre jutunk, melyek a dogmákkal ellenkeznek, tudnunk kell, hogy tévedtünk s okoskodásaink közé valahol hiba csúszott be. És ez a világ egyetlen más vallásánál sincs meg: teljesen kiválóvá avatta és aki a hercegkisasszonynak hízelegni akart, az a cicának kedvezett és igy megnyerte a fenségnek kegyét. A hercegnő udvarában zavartalan boldogságban folyt az élet; mindenütt jó kedv, vidámság uralkodott, édes kacaj hallatszott; — a hercegkisasszony csak úgy sugárzott a szépség és boldogságtól, mikor Azureával végig hancúrozta a termeket és mindketten, mint pajkos gyermekek, lihegve, kimerülten végignyultak a virágos szőnyegen. No de, — minthogy a boldogság, — fájdalom, sem az életben, de még a mesében sem tart örö'é, a hercegkisasszony örömét is csakhayar nagy szomorúság váltotta fel. Azurea, a hamis macska, — mert hiszen a macska mind hamis, legyen az fehér, fekete, tarka, vagy épen kék, — megunta a nagy kényelmet, a sok lustálkodást — és egy szép holdvilágos éjjelen, midőn a palota egyik ablakát nyitva felejtették, — álmából felébredve, nagyot nyújtózott és észrevette a szobába beözönlő ezüstös fénysugarat. Felugrott az ablakra, kinézett a holdvilágos és csillagoktól ragyogó éjszakába. Valami furcsa gondolat támadhatott a fejében, — mert hátát meggörbítve, ugyancsak összerázkódott. Bizonyosan igy okoskodott: miért legyek én itt elzárva,*miért ne élvezzem a természet gyönyöreit, — melyek bizonyára sokkal szebbek és többet érnek, mint e hiú fény és hideg pompa. Ahogy igy okoskodott a kis Azurea,— egyre távolodott az ablaktól és azon vette észre magát, ha egyet ugrik, — fent van a Maga Harnack is, a német protestánsok újabb időben gyakran emlegetett nagy tekintélye, kit a modernisták oly előszeretettel idézgetnek, elismeri, hogy a kath. egyházban, a történelem legterjedelmesebb, leghatalmasabb, legbonyolultabb és mégis legegységesebb alakulatában, élnek azok a keresztények, kik olyanok, minekké az embert csak az igazi evangélium teszi, mert öntudatosak és szeretetteljesek, telve isteni örömmel és békességgel. Mégis mit látunk ? Mindig ezt az öntudatos és a dogmákhoz a végletekig ragaszkodó katholicizmusunkat támadják és azt szeretnék elérni, hogy valamelyik hitigazság keretén tágítsunk és vakmerően kövessünk minden utat, hová csapongó képzeletünk gondolatára ragad. Nevetségesnek és a tudomány mai álláspontjával összeférhetetlennek tartják azt, ha az Egyház parancsának vakon engedelmeskedünk. Azzal vádolnak: nem gondolkozunk. Mert nem -»ismerik a hivő katholikus felfogását, mely mélységesen meg van győződve róla, hogy nincs olyan egyházi parancs, melyet a legöntudatosabb célszerűség és a tudomány összes érvei ne támogatnának. Kigúnyolják például a böjtöt s ime a tudomány bebizonyította, mennyire szükséges az a test jó erőben való fenntartásához. Ha az Egyház nem rendelte volna el a böjtöt, most bizonyára a modernisták követelnék legjobban a szabad kutatás nevében, palota tetején és akkor szabad a vásár! — Még talán, —oh micsoda boldogság! — talán egy másik cicával is találkozhatik. Úgy is történt. Párjára lelt a kis hamis — és mindent elfelejtett. — Nem gondolt többé a hercegnőre, a jómódra, kényeztetésre. Úgy elrejtőzött a párjával, hogy soha senki sem talált többé reájuk. Félt az emberektől, kerülte a világosságot és csak éjjel, mikor már minden pihent, akkor jöttek elő, hogy elvándoroljanak messze földre, ahol senki sem keresi őket. Ezalatt a palotában nagy volt a felfordulás! Amint észrevették Azurea eltűnését, nagy lett a látás-futás, keresgélés összevisza, — hiába volt minden. — Hol van Azurea?! Cicus! cicus! cicus hol vagy?! Semmi, — semmi. — A drága macska nincs sehol. Mi Isz most?! — A szolgák néma rémülettel néztek egymásra. Ki mondja meg a hercegnőnek a rettentő eseményt? Lesz most nekik! — Elkergetik, vagy talán börtönre, halálra is ítélik őket? — Dehát mi történhetett vele? Ellopták, megmérgezték, — talán elszökött, vagy ki tudná megmondani, hová lett a kedvenc, a kis kék macska?! A hercegnő is meghallotta ezt a szokatlan, izgalmas zűrzavart, — rosszat sejtve jelent meg a még mindig halálra rémült szolgák előtt. Mit csináltok? — Mi történt? — Talán valami baja van Azureának, az én drága kis cicámnak? — Hol van? — Nem látom! — Ne szóljatok! Miért bámultok úgy a levegőbe?! Rettenetes népség, mi történt veletek?! Oh fenséges hercegnő, szólt remegő / 31 kék macska. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hecegkisasszony, annak pedig egy csodaszép kék macskája. Hetedhét országban nem volt ennek párja, mivel hogy kék macskának, még a hírét sem hallotta senki, nemhogy ilyet bárki is látott volna. Csupán csak a tündérszép hercegkisasszony gyönyörködhetett e drága kincsben. Szerette is mindenekfölött ezt a ritka kis állatot; úgy vigyázott reá, mint a szemefényére; napokon keresztül játszadozott vele és mindenről, ami körülre történik, megfeledkezve, csak az ő drága kincsének élt, csak annak örvendezett. A kis Azurea, — mert igy hivták a macskát, — ugyancsak el volt ám kényeztetve. Külön kis palotája volt neki, fényesen berendezett szobákkal, selyempárnákon heverészett, nyújtózkodott; perzsaszőnyegen nagy kényesen és méltóságteljesen lépkedett; mikor a reggelijét ezüst tálcán, kristály csészikében behozták, rózsaszínű nyelvecskéjét félve, óvatosan mártogatta bele és lassan, kéjesen élvezte a cukros tejecskéjét. Majd az ő külön komornája jött és hozzáfogott a reggeli toaletthez, — amit bizony a kis Azurea szívesen elengedett volna és inkább pici piros nyelvével és ügyes talpacskájával ő maga végez el, — de hiába! Azurea igen előkelő cicának született; csodás szépsége, égszínkék színe mindenkit bámulatra ragadott és meghódított; tehát gondolni sem lehetett arra, hogy a többi, közönséges macskák módján éljen. Azután az a végtelen nagy kegy, amelyben a hercegkisasszony részesítette.