Dunántúl, 1912. augusztus (2. évfolyam, 172-196. szám)

1912-08-01 / 172. szám

II. évfolyam. 172. szám. Csütörtök Pécs, 1912. augusztus 1. Szerkesztőség: Lyceum­ utca 4. sz. Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY ISTVÁN dr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetési év: Egész évre . . . 24.— Félévre.....................12.— Negyedévre . . . ft— Egy hóra .... 2.— Egy szám áfa 8 fillér. Kiadóhivatal Lyceum­ utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Mitgjelenilt naponkint reggel. Hirdetések díjszabás szerint. Az ifjú MM bukása. Vihar zug a Dardanellák partjain. A hajók ágyúinak bömböléseibe belevegyül a polgári elem zaja. Az ifjú Törökország szenved, kültámadás és belső zavar egy­aránt nehézzé teszi az életét. Az a lehetet­len helyzet, melyben eddig élt, most kide­rül és kénytelen helyet adni a romboló igazságnak. Mennyi csalódott remény! Mennyi hangzatos frázis meghatutolva! Abdul Hamid kormányát sem lehe­tett védelmezni. Kimutatták annak hibáit és gyengeségeit. Ha jobb lett volna, vagy legalább egy kicsit kevésbbé rossz, mégis megélt volna. Egy érdeme legalább volt: a hagyományon alapult. Törökország Európában egy idegen test, épen ezért nem lehet azt azzal a rend­szerrel kormányozni, mely másutt alkal­mas. Törökország idegen területen tábo­rozó hódító. Ebben gyökerezik két nagy erénye, lenézésből türelmes mások iránt, büszkeségből meg energikus. Ezeknek a hódítóknak egy főnökre v­an szükségük, olyan főnökre, kit két szempontból is tisz­telnek, úgy katonai, mint vallási, szem­pontból: Szultán-Kalifa, uralkodója, pa­rancsolja a hívőknek. Ez az uralkodó a legyőzötteknek opportunitásból annyi sza­badságot engedhet, amennyit veszély nél­kül jónak lát. Elismerheti csupa politikából azoknak jogait, megadhatja nekik a szabad vallásgyakorlatot, nyelvüknek szabad használatát, a szabad rendelkezést iskoláik fölött. Többet nem tehet. Össze nem ve­gyülhet velük, az ember nem alkuszik alattvalóival. Ekkor jött létre az alkotmány, egy­­ épület, melynek nem volt alapja. Alkot­mány, egyenlőség, szabadság, testvériség, s mind üres szavak ebben az országban. Testvériség? De hiszen az ott lakó népek tegnap még üldözték egymást. Szabadság? De hisz nem a fegyelem-e a legfőbb ereje a hódítónak? Egyenlőség? De hiszen a fegyveres hódítás nem egyenlőtlenséget idéz-e elő? Alkotmány? De egy betörő banda feje kötelezheti-e magát arra, hogy tiszteletben fog tartani egy változhatlan egyezséget? Ha az ottomán rendszer ve­zérelveit összehasonlítjuk azokkal, amelye­ket az ifjú törökök hangoztatnak, a kettő között át nem hidalható ellentét van. Törökországot talán lehet kormá­nyozni abszolutizmussal. De nem lehet parlamentarizmussal. Most is három év óta csak névleg parlamentáris itt a kormány­­forma. Az 1948-assi­effei Vaestom a hadse­reg műve volt. A hadsereg volt a lelke mindazon eseményeknek is, amely azóta történt. A hadsereg most azt akarja lerom­bolni, amit ő maga teremtett. A török szabadelvűség katonai eredetű. Annak bu­kását is a katonaság fogja előidézni. A ka­tonaság forradalmat csinált, mert nem fizették. A tisztek most elpártolnak a for­radalomtól, mert az nem akar nekik enge­delmeskedni. És amint ők hozták létre a szabadelvűséget és az alkotmányt, úgy azt fognak azzal tenni holnap, ami nekik tetszik. Az ifjú törökök elsajátítottak néhány nyugateurópai jelszót, azzal megbuktatták a régi kormányformát, melynek kétségen kívül sok bűne volt, de önállólag alkotni nem tudtak semmit. Mikor Abdul Hamid hívei 1909-ben meg akarták buktatni az új alkotmányt és szultánt, ismét a hadsereg mentette meg azt. Ámde a hadseregnek az ereje csak háborúban és győzelemben szilárdul meg. Törökország pedig négy év óta csak ve­reséget szenvedett. Alig hogy létrehozták az új alkotmányt, megkezdődött Török­ország feldarabolása. Abdul Hamid, a ra­vasz despota, még csak tehetett némi en­gedményeket, elnézhette azt is, hogy Tö­rökország egyes keresztény tartományait idegenek kormányozták. Amint az alkot­mány megalakult, ilyen tü­relmességnek többé nem volt helye: a bosnyákok és ru­’ meliaiak szintén szavaztak, mint török polgárok, képviselőket választottak, ezzel tevőleges tagjaivá lettek a török biroda­lomnak és szabadulni akartak tényleges uraiktól. Ausztria-Magyarországtól és Bulgáriától. Revanche. Irta: Hegyháti. Könyves Kálmán tanító dühösen csap­ta le kalapját a társaskör asztalára. — Na hát, még ilyet se értem. De meg­állj nótárius, ezt visszafizetem. — Mi az? mi lett? — tudakolják a ren­des asztaltársak. — Huh, előbb kifújom magamat! — Hát tegnap hol voltál? — Hol? Azt a gyönyörűségit annak a... — De hát mi történt veled, szólj? — Mi? hallatlan ... képzeljétek ... nyolctól délig, kettőtől négyig szakadatlanul az iskolában lenni... még ebédelni sem igen értem rá. — Ahá, tegnap volt az a bizonyos egy nap, ugy­e? — tréfálkoztak. — Egy nap? Valóságos örökkévaló­ság. De megkapja kamatostul. — A nótárius? — Az! — Hát mi köze a nótáriusnak ahhoz, hogy te nyolctól délig, kettőtől négyig az is­kolában légy? — Mi köze? Hát majd nem lesz többé köze, jól tudom! — Hát hogy történt, beszélj? . — Képzeljétek, tegnapelőtt kapok hiva­talos értesítést a kir. tanfelügyelőtől, hogy a személyi pótlék adományozása tárgyában teendő javaslatának megtétele előtt meg akarja ismerni iskolámban a tanítás eredmé­nyét. Megérkezését pedig 8—12, esetleg 2—4 óra közé jelezte. Reggel nyolckor már fonormrinkáztam. Aztán fejszámolás. Kilenc órakor kopognak. A gyerekek felállanak, én az ajtóhoz sietek, hát a nótárius volt. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz át a körbe? — kérdi. — Jaj, nem lehet barátom, — feleltem, — minden percben várom a tanfelügyelőt. — Baj, baj, — mondja s elsietett. Aztán olvastatok, számoltatok. — Este? — kérdezik az asztaltársak. — Nagyszerű, olvasgattam az újságo­mat. — Ne is ám, hogy megerőltesd magad. — Csak bízzátok rám. Tíz órakor újra kopognak. Ahá, gon­doltam, most jön az öreg. Kikukkantok az ajtón, hát ott a — nó­tárius. — Szervusz. — Szervusz.­­ — Nem jösz át egy pohár sörre? — Nem lehet, barátom, — feleltem kedvetlenül, — minden pillanatban várom a tanfelügyelőt. — Hát még nem volt itt? — Még nem. — Ejnye, ejnye, — csóválja a fejét s elmegy. Azután a szülőföldisme, rajz, egy kis pálcabeli korrektúrával ment minden, mint a karikacsapás. Tizenegykor mogyorófapálcám hajlé­konyságát próbáltam ki éppen az egyik ne­bulón, kopognak. Na, szervusz pedagógia. A gyereket gyorsan neiyére b­allom, míg én az ajtóhoz sietek. A jegyző volt. — Szervusz. — Szervusz. — Még mindig nem volt itt?­­— Dehogy volt! — Át akartalak hívni a Körbe. Friss csapolás. — Hiszen... de minden percben jöhet, nem mozdulhatok. Nem szeretném, ha már első ízben is a Körben találna. — És ha? — kérdezte. — Tudod, — feleltem, — személyi pót­lék ügyében jön. — Ja, vagy úgy? Az más. Hát csak várd, — azzal átment a körbe. Délben még az ebéd sem ízlett. Rettene­tesen bántott, hogy egész délelőttömet így hiába pocsékoltam el. Két órakor már újult erővel abrakol­­tam. Fél háromkor, na végre. Halk kopogta­tás után kinyillik az ajtó, a gyerekek felálla­nak. Dicsér... A nótárius volt. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz át egy tarokk pártira? — Barátom, még mindig várom a tan­­felügyelőt. — Még mindig? — kérdezte nevetve. — Azon örülj, — feleltem, — hiszen, ha már itt lett volna, már rég­ rég elfogtam volna huszonegyesedet. —Meddig várod még? — Négyig. — Sok türelmet, — mondta s elment.

Next