Dunántúl, 1913. november (3. évfolyam, 253-276. szám)

1913-11-01 / 253. szám

III. évfolyam D. 253. szám. Szombat, Pécs, 1913. November 1. Szerkesztőség: Lyceum­ utca 4. sb Felelős szerkesztő KÉS/MÁRKY ISTVÁN dr. Szerkesztőség telefonja: 650. vám. Kéziratokat nem adunk­­ vissza. — Hirdetések díjszabás szerint. Előfizetési ár: Egész évre . . . 24­— Félévre .... 12­— Negyedévre . . . 6­— Egy hóra .... 2 — Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal: lyceum­ utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Istjielenül naponkint rajtél. Az őszben. Irta: Glück István. Benne vagyunk jól a közepében az esz­tendő legszebb szakának, az ősznek. Hova­­hamar talán már nem is lesz ősz, hanem hi­deg, fagyos tél, mikor már a kandalló me­lege vonz s nem az aranyos napé. De mit gondolok én most arra, mikor itt van előttem még a ragyogás, a fény, a dermedő élet pompája; mikor még itt is ott is akad az ember szeme elé olyan, ami él, ami küzd az enyészetnek ádáz ereje ellen? Hadd élvez­zem a jelen örömeit és édes búját, hisz úgyis oly hamar elmúlik minden, ami szép, ami jó. A kellemetlen, s minden, ami fáj, úgyis meg­követeli a maga jogát, úgyis belekapaszko­dik száz karjával az emberbe, hogy csak le ne rázhassuk. Hetes vendég az, bottal se verhetjük el házunk tájékáról. Ezért amikor csak tehetem, kimegyek az én világomba, melynek szivével együtt ver az én szivem is, hogy nyáron vigadjak, ősszel vele ont­sam kényeimet, télen vele szőljem a remény­kedés képeit.* * * Amint elhagytuk az utolsó községet, legalább félórányira voltunk az erdőtől. Sze­mem nem tudott betelni a végtelennek látszó síkság barázdáival s töretlen ugarjaival, me­lyek tele voltak hálózva csillogó őszi fonállal, a vándorló pókok ezüstös szőtteseivel. Csu­pa fény, ragyogás volt mindenfelé, amerre csak néztem. Istenem, milyen szép is ez a világ! És milyen szép épen a mi híres őszi időjárásunk idején! Ahogy visszatekintek, megcsillan a bágyadt őszi napsugár egy ház­nak ablakán és napot varázsol oda, melyről el kell fordítani tekintetemet, mert még el­veszteném szemem fényét attól a tündöklő ragyogástól. De még azután is, hogy be­hunyt szemmel másfelé fordultam, csillago­kat, tüzes karikákat láttam lebegni szemeim előtt. A gyenge fuvallat, mely a meleg föld felett szálldos, viszi, hajtja a selyem hajócs­kákat, melyeknek utasa legtöbbnyire már ki­kötött valahol. Beleakad nem egy a kala­pomba is, mert érzem a vontató kötelének selymes cirógatását arcomon. Akármily szép is azonban a természet még, nem látok semmi biztatót a hosszú állandóságra. Mintha bele­ette volna magát fűbe-fába már az enyészetnek sorvasztó szelleme. A határmesgyéken magasra nőtt, fakó színű fűszálakat bólintgat a csípős fu­­valom és megzörgeti a lósóska megvörösö­­dött bokrétáját. Itt-ott áll még a töretlen tengeri táblák szélén egy-egy árva napra­forgó, feje lehajtva, búsan; azt is rázza már a szél, mely most tanulgatja a nagy teme­tésre a gyászdalokat. Már is van a hangjá­ban valami siró, bánatos dallam, melynek hallatára megrezdül szivünkben egy húrnak fájó hangja s elmúlásról regél. Még az erdő is az enyészetnek bús kön­tösét hordja magán, ahová bekocog a ko­csink. Sok fa már lehullatta levelét, legalább a feje búbjáról s a felső ágak kopaszon nyúj­togatják karjaikat az égi kék mezőbe, de azért még van elég rajtuk s bő alkalmam nyílik gyönyörködni a levélhullás kacérkodó színjátékéban. Zörög az avar, amint belemarkol a szél. Nagyot zümmög a fényes zöldszinü légy, melyet a lassan haladó kocsi elzavart a tenyérnyi foltról, hová odatűzött a ritkuló leveleken át az alkonyra hajló fényes nap­nak csekély melegségű­ sugára. Egyébként néma, temetői csend honol az erdő fái kö­zött. Nem csoda, hisz elköltöztek mind a kedves dalosok, pedig még milyen szép az erdő, sőt szebb, milliószor szebb, mint volt valaha — nekem legalább szebb. Hisz a szívhez legjobban beszél az ősz, mely lemon­dást, elmúlást daloló költészetével ránehe­zedik a szívre s könyeket facsar ki az ember szeméből. Aki nem gondolkodik, ki boldogan éli világát; kinek nem jutott mélyen érző szivó osztályrészül, azt untatná, talán bosz­­szantaná e haldoklásnak látása. Én magam sem tudom, miért szeretem annyira, csak azt érzem, hogy gyönyörrel tölt el, mint semmi más a világon; gyönyörrel, mely könnyeimben akar megfü­rödni. Szeretem nézni ezt a nyugodt haldoklást, ezt a panasz­szó nélküli megadást, mellyel a nagy termé­szet fogadja a keserű elmúlást. Eszembe jut Heinenek amily egyszerű, de ép oly fen­séges néhány sora: „A sárga lomb megrez­dül, — lehullanak a levelek. Minden, ami kedves és szép, — elhervad, aztán sírba megy.“ Befordul a kocsink erre is, arra is, de nem veszünk észre semmiféle vadat. Ha még én nem vennék észre semmit, nem cso­dálnám, hisz egész figyelmemet leköti a fen­séges természet, de úgy látszik, hogy sas­­szemű kocsisom, meg a pajtásom sem vettek 7- e­t­ is! Emlékezzünk! Írta: dr. K. Zs. Pécs, október 31. Minap a temetőben jártam. A temető egyik virágos sírja mellett szomorufűz hajtja le ágait. Valami isme­retlen madárka reppent a lombjaira és el­kacagta vidám dalát a sirok fölött. Sokáig csicsergett ott egy helyben és én sokáig hallgattam. Milyen véletlen, milyen lélek­rázó, milyen kiszélesedett gondolatokat termelő volt ez az ellenmondás. Ott lenn porlad a halál, ott fenn kacag az élet. Ismerjük ezt a madárdalt: az élet da­lolja nekünk. A modern poétáknak is min­den dalol: a muzsika, a virág, a csobogó víz, a kifeszült ezüst vitorla, a hulló hó, a susogó lélek, a gondolat, az élet, a halál, mind, mind dalol nekik, az egész nagy vi­lág egy hatalmas daloló szimfónia nekik és bele akarják ihletni az emberek csikorgó lelkébe, hogy a létezés dal. Legyen! Legyen minden dal, bárcsak minden dal volna! Dalolna nekünk az élet boldogságot fejlesztő haladásról, testi és lelki boldog­ságról. Akadna egy olyan bűvös-bájos szavú költő, mint amilyenről zeng a finn rege, aki dalával ledalolná homlokunkról a redőket, arcunkról a verítéket és szí­vünkről a nyomasztó gondokat. Mert dalolnak nekünk az élet, a hala­dás, a kultúra, az égnek emelkedő paloták, a nagyúri berendezések, a forrongó nagy­városi élet csillagos világa, a színház, a mozgó, a repülőgép, a mulatóhelyek pom­pája, ahol selyem suhanása és aranycsat­­tos topánkák tipegése között settenkedik a bűn, minden dalol nekünk, csakhogy mind­ennek a hangja mintha a lélekharangé volna. Ha ilyen rohamosan haladunk, akkor nem sokára dalolni fog nekünk a kultúra csődje, a modern élet megalapozás nélkül való dekadenciája, mert hiába titkoljuk, nagyon kevés tízezreket kivéve mindenkit őröl a gond, az élet küzdelme, a másnap félelme, amelynek reggeli peremén csak lomhán elterülő status-felhőkön tud nagy­­elkényszeredetten előtörni a világosság. Vannak ilyen korok, voltak is, mint a mienk. A századoknak ködben úszó őszi délutánja ez. Sokáig kint várnunk, míg el­fut az éjjel és nem tudjuk, hogy nem köd­ben kel-e fel a másnap reggelének napja. Sokat kellene változtatnunk modern életünk berendezésén. Maradjanak meg azok az anyagi vívmányok, amelyek éle­tünket kényelmessé teszik, csak lelket kell beléjük vinnünk. Nemcsak új politikát, nemcsak új gazdasági fordulatot, hanem magasabb és nemesebb életet is várunk. Amíg így vagyunk, ahogy vagyunk, addig a mi drága életünk olyan dalt fog dalolni nekünk, mint az a gondtalan madár a temető fáján, a sírok fölött, vidámat, kacagtatót, gondtalant, de a melódiája hideg marad, nem lesz otthonias, csak hoz­zánk tévedő, mert az emberi élet pusztu­lása fölött mégsem lehet vidám nótákat csicseregni. A madár hirtelen elrepült s vissza­maradt a némaság, meg az a sir, ahol az én kedveseim porladoznak. A többiben a másokéi, mindenkinek a magáé. Közös a földön az öröm és a köny, mindenkinek kijut belőlük, amabból szűken, emebből bővebben. És megint egy nagyszerű ellenmon­dást láttam a sírban, egy hatalmas küzdő gondolat szorult a lelkembe: megsemmisü­­lés-e vagy örök élet. E két eszme körül fordult meg mindenha az ember sorsa, ba­nálisan szólva, a világtörténelem. E két gondolat körül ütköztek az eszmék mindig és a szenvedélyek, ez az idealizmus és realizmus kiegyenlíthetetlen küzdelme, a szellemi Ormund és Ahrimán sötét harca, az anyag és szellem csatája. Lapunk mai száma 20 oldal.

Next