Hadak Útján, 1978 (30. évfolyam, 336-341. szám)
1978-01-01 / 336. szám
I. A Kud-Keled nemzetség vérét hozta magával száz évvel ezelőtt és egykor rangos családja a legidősebbek egyike volt Szilágy vármegyében. A gimnázium első négy osztályát a nagykárolyi piaristáknál végezte és ott kaphatta istenkereső misztikumának hajlamát. Nagykárolyból a zilahi református Wesselényi kollégiumba került, ahol már ötödik gimnazista korában sikeres versekkel szerepelt. Évek múltán, miként vallja: „Életem egy csúnya fokon, pap akartam lenni Kalocsán.” Mi volt az a „csúnya fok”? Talán egy könnyelmű éjszaka, amelyen gyógyíthatatlan betegségét szerezte és szenvedte testileg, lelkileg utolsó leheletéig? Végzetszerű, hogy a magyar élet megújhodásáért lázongó kálvinista Ady legnagyobb ellenfelét, a vérében ugyancsak ősmagyar és kálvinista Tisza Istvánt, az őszirózsás forradalom terítette le és néhány hónap múlva, a forradalmi reményeiben csalódott Ady követte a halálba. Kevéssel előbb — és már hüdötten — elhurcolták a Vörösmarty Akadémia alakulásán elnökölni, még elvánszorgott a lakáshoz közeli Új Nemzedék hetilap szerkesztőségébe is eldagolgni: „Ez a forradalom nem az én forradalmam.” 1919 január 27-én eljött érte az, akit sokszor hívogatott, s akiről így írt „A Halál lovai” című, megrendítő versében: S aki előtt megállanak, Elsápad és nyeregbe száll S fehér úton nyargal vele Holdvilágos éjjeleken Új utasokért a Halál. Olthatatlan láng volt, hibáival is magyar próféta, aki gyűlölködőkkel viaskodva „rokkantan ért el az éjszakáig, mert magyar földön nagy sorsra vágyott”. Szenvedésektől gyűrött arca megszépülten simult ki úgy, ahogyan Csorba Géza szobrászművészünk örökítette meg, oly plasztikusan, mintha nem fekete krétával, hanem vésővel rajzolta volna a halott arcát. A koporsót követő százezrek, akiket nem lehetett menetoszlopokban fegyelmezni, úgy hömpölyögtek Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi úti temetőig, mint medréből kiáradt folyam. Ravatalánál Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Schöipflán Aladár, Biró Lajos és a nemzetrontás ügynökeinek egyik legveszélyesebbje, ICánfi búcsúztatta. A temetési pompával beteljesült az, amit Ady előre látott: „Volt, amíg élt, az országot üldözött vadja, de ha az erő elfut inából, a hazafias árok fogadja.” A forradalom viharmadarának nevezte el valaki. Az volt, de ez a viharmadár nem az őszirózsás forradalomért bontotta szárnyait s halála előtt megtagadta azokat, akik nevével bomlasztották és mindmáig bomlasztják a nemzetet. Nem ezért a forradalomért kiáltotta el a „harci Jézus Máriát!” Megremegtette a szellemi őrhelyeket, felkorbácsolta azokat, akik vele éreztek volna, de nem értették költészete újszerűségét, és azokat is, akik egyetlen sorát sem olvasták, hanem azokról készült paródiákkal azonosították verseit s amit írt, a megújuló világ hirdetése, vihart támasztott a magyar társadalom porhadó vizeiben. A történelmi jogainkról lemondó forradalom, amely a nemzettől idegen elemekre ruházta a kormányhatalmat s a kommunizmus rémuralmát tette lehetővé, nem annak az Adynak volt a forradalma, aki büszkén vallotta magát Gőg és Magóg fiának. Akiket szidalmazott, azokat szerette is megyebeli múlthoz fűződő érzelmeivel. Gátlásoktól szabadító mámorában nemegyszer lökte el magától az idegen dörgölődzőket, Laczkó Géza szemtanú előadása szerint is. Lelke mélyén ugyanő ősmagyar bánat és vád sötét lett, mint amelyet Hunyadi László siratásáról készült remekével, Madarász Viktor csodás ecsetje örökített meg. Boldog világot akart svábnak, oláhnak, tóinak, rácnak egyaránt a népek vándorlásától véres földön, „ahol sose éltek boldog, erős, kacagó népek” a vén Ister mentén, de lázadást szító magyar hűséggel tiltakozott volna az ellen, hogy oláhoké legyen Érmindszenttel, Zilahhal egész Erdély, s a trianoni mészárszéken kiárusítsák ezer éves országunk háromnegyedét. Nem sejthette, hogy — a Nyugatban róla közölt tanulmányért — barátjává fogadott Goga Oktavian a trójai faló szerepét tölti be, és román miniszterként Boncza Miklós mór stílusban, bazári ízlésű s a csucsaiak által várnak nevezett építményben uralkodik majd. És legkevésbé sejthette azt, hogy az őt körülhemzsegők helyeslésével találkozik majd, hogy Szamuelli véres kaszája irtja a magyar falvak népét. Végestelen harcok történelmi útján vezeklő sorsunk jobbra fordulásának harcosa volt Ady. Annak a reménynek hirdetője, amellyel Vajda Jánosról emlékezett: Fáradt irigyen, búsan megidézünk S megejt bennünket a magyar remény. Ha tikkadt,, porladt koponyádra nézünk. Hitte, hogy „a veszteglő bús akaratból lesz A viharmadár Emlékezés Ady Endrére 1977. nov. 22-én volt a költő születésének századik évfordulója. ”