Hadak Útján, 1978 (30. évfolyam, 336-341. szám)

1978-01-01 / 336. szám

I. A Kud-Keled nemzetség vérét hozta ma­gával száz évvel ezelőtt és egykor rangos csa­ládja a legidősebbek egyike volt Szilágy vármegyében. A gimnázium első négy osztályát a nagy­­károlyi piaristáknál végezte és ott kaphatta istenkereső misztikumának hajlamát. Nagy­károlyból a zilahi református Wesselényi kol­légiumba került, ahol már ötödik gimnazis­ta korában sikeres versekkel szerepelt. Évek múltán, miként vallja: „Életem egy csúnya fokon, pap akartam lenni Kalocsán.” Mi volt az a „csúnya fok”? Talán egy könnyelmű éjszaka, amelyen gyógyíthatatlan betegségét szerezte és szenvedte testileg, lelkileg utolsó leheletéig? Végzetszerű, hogy a magyar élet megúj­hodásáért lázongó kálvinista Ady legnagyobb ellenfelét, a vérében ugyancsak ősmagyar és kálvinista Tisza Istvánt, az őszirózsás forra­dalom terítette le és néhány hónap múlva, a forradalmi reményeiben csalódott Ady kö­vette a halálba. Kevéssel előbb — és már hüdötten — el­hurcolták a Vörösmarty Akadémia alakulá­sán elnökölni, még elvánszorgott a lakáshoz közeli Új Nemzedék hetilap szerkesztőségé­be is eldagolgni: „Ez a forradalom nem az én forradalmam.” 1919 január 27-én eljött érte az, akit sok­szor hívogatott, s akiről így írt „A Halál lovai” című, megrendítő versében: S aki előtt megállanak, Elsápad és nyeregbe száll S fehér úton nyargal vele Holdvilágos éjjeleken Új utasokért a Halál. Olthatatlan láng volt, hibáival is magyar próféta, aki gyűlölködőkkel viaskodva „rok­kantan ért el az éjszakáig, mert magyar föl­dön nagy sorsra vágyott”. Szenvedésektől gyűrött arca megszépülten simult ki úgy, a­­h­ogyan Csorba Géza szobrászművészünk ö­­rökítette meg, oly plasztikusan, mintha nem fekete krétával, hanem vésővel rajzolta volna a halott arcát. A koporsót követő százezrek, akiket nem lehetett menetoszlopokban fegyelmezni, úgy hömpölyögtek Nemzeti Múzeumtól a Kere­pesi úti temetőig, mint medréből kiáradt fo­lyam. Ravatalánál Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Schöipflán Aladár, Biró Lajos és a nemz­etrontás ügynökeinek egyik legveszé­lyesebbje, ICánfi búcsúztatta. A temetési pompával beteljesült az, amit Ady előre lá­tott: „Volt, amíg élt, az országot üldözött vadja, de ha az erő elfut inából, a hazafias árok fogadja.” A forradalom viharmadarának nevezte el valaki. Az volt, de ez a viharmadár nem az őszirózsás forradalomért bontotta szárnyait s halála előtt megtagadta azokat, akik nevével bomlasztották és mindmáig bomlasztják a nemzetet. Nem ezért a forradalomért kiáltotta el a „harci Jézus­ Máriát!” Megremegtette a szel­lemi őrhelyeket, felkorbácsolta azokat, akik vele éreztek volna, de nem értették költé­szete újszerűségét, és azokat is, akik egyet­len sorát sem olvasták, hanem azokról készült paródiákkal azonosították verseit s amit írt, a megújuló világ hirdetése, vihart támasztott a magyar társadalom porhadó vizeiben. A történelmi jogainkról lemondó forrada­lom, amely a nemzettől idegen elemekre ru­házta a kormányhatalmat s a kommunizmus rémuralmát tette lehetővé, nem annak az Adynak volt a forradalma, aki büszkén val­lotta magát Gőg és Magóg fiának. Akiket szi­dalmazott, azokat szerette is megyebeli múlt­hoz fűződő érzelmeivel. Gátlásoktól szabadí­tó mámorában nemegyszer lökte el magától az idegen dörgölődzőket, Laczkó Géza szem­tanú előadása szerint is. Lelke mélyén ugyanő ősmagyar bánat és vád sötét lett, mint amelyet Hunyadi László siratásáról készült remekével, Madarász Vik­tor csodás ecsetje örökített meg. Boldog világot akart svábnak, oláhnak, tóinak, rácnak egyaránt a népek vándorlásá­tól véres földön, „ahol sose éltek boldog, erős, kacagó népek” a vén Ister mentén, de lá­zadást szító magyar hűséggel tiltakozott vol­na az ellen, hogy oláhoké legyen Érmind­­szenttel, Zilahhal egész Erdély, s a trianoni mészárszéken kiárusítsák ezer éves országunk h­áromnegy­edét. Nem sejthette, hogy — a Nyugatban róla közölt tanulmányért — barátjává fogadott Goga Oktavian a trójai faló szerepét tölti be, és román miniszterként Boncza Miklós mór stílusban, bazári ízlésű s a csucsaiak által várnak nevezett építményben uralkodik majd. És legkevésbé sejthette azt, hogy az őt kö­­rülhemzsegők helyeslésével találkozik majd, hogy Szamuelli véres kaszája irtja a magyar falvak népét. Végestelen harcok történelmi útján vezek­lő sorsunk jobbra fordulásának harcosa volt Ady. Annak a reménynek hirdetője, amellyel Vajda Jánosról emlékezett: Fáradt irigyen, búsan megidézünk S megejt bennünket a magyar remény. Ha tikkadt,, porladt koponyádra nézünk. Hitte, hogy „a veszteglő bús akaratból lesz A viharmadár Emlékezés Ady Endrére 1977. nov. 22-én volt a költő születésének századik évfordulója. ”

Next