Hadak Útján, 1979 (31. évfolyam, 342-347. szám)

1979-01-01 / 342. szám

Mint a természet minden teremtményének, a szellemnek és így a politikának is megvan a maga környezeti törvényszerűsége, modern szakszóval a maga ökológiája. Minden térnek megvannak a maga törvényei és szigorúan előírt funkciói környezeté­ben. Büntetlenül ezektől nem lehet eltérni. Legyen az eltérés oka akár a nemzet akaratából fakadó, akár külső kényszer. Ezeknek a törvényeknek a felismerése és követése szabja meg egy tér és az őt betöltő nemzet és állam politikáját. Ez az út amelyen haladni kell. És bízvást mondhatjuk, hogy mi magyarok ezt az utat soha nem tévesztettük saját akaratunkból el. Terünk a Kárpátok Medencéje, Európa egyik legzártabb egyisége, melyet 1541-ig a magyar államiság eszméje és gyakorlata töltött be. Nemcsak a pogányság idején, hanem mindvégig idegenek maradtunk Európában. Hagyományainkban, szokásaink­ban, nyelvünkben egyaránt. De éppen ezért volt képes a Magyar Birodalom e tér­ségében a katalizátor, a bástya és a híd szerepét betölteni a négy égtáj felé. A kialakult magyar alkotmány egyedülálló és magános volt Európában, mert a szol­gaság helyett a szabadság kifejezése volt. A Magyar Birodalom összeomlott az or­szág három részre szakadása idején, de szelleme tovább élt és fejlődött még másfél évszázadon át a magyar fejedelmi Erdélyben, sőt letéteményes maradt annak a Diploma Leopoldinum után is, mert minden erőszak és elnyomás ellenére megma­radt a három nemzet és négy, vallás országa. 1541-től Magyarország a Német Birodalom részévé lett. Bécsben felölünk-nélkülünk döntöttek. 1867.-ben megtörtént a kiegyezés, helyreállt Magyarország területi integ­ritása, de nem a szuverénitása. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a külvilág Ma­gyarországot a Habsburg Ház koronatartományának látta mindvégig. Nagy nem­zetből kis nép lettünk, de ez a kis: nép nem egyszer mutatta meg a világnak, hogy tud nagy nemzet lenni. A 16. század közepe óta a magyar nemzetpolitika lényege az ellenállás volt. El­lenállás a német birodalmi rendszerrel, érdekekkel, a vallásüldözéssel a nemzeti szabadság megvonásával, a németesitéssel, majd a pángermán, pánszláv és dáko­román törekvésekkel szemben. Bethlen Gábor, a Báthoriak, Bocskai István, a Rá- kócziak, mind a szabadság és a magyar államiság helyreállításáért küzdöttek, ezért küzdött Kossuth Lajos és egy évszázaddal később egy másik világhatalommal szem­ben ezért ontották vérüket és vállalták a mártírhalált 1956 névtelen szabadsághar­cosai. Itt út tévesztés nem volt! És ha a dolgok legmélyére pillantunk, úgy téve­dés sem. Mert ezek az oly sokszor becsmérelt, lekicsinylett, irrealitásoknak vagy go­nosz rebellióknak minősített akarások, küzdelmek és tervek tökéletesen egybevá­góak a mai európai reformtörekvésekkel. Mintha európaszerte és az Egyesült Euró­pa érdekében a régi magyar és erdélyi államiság szelleme és gyakorlata éledne fel, amikor a különböző nemzetekhez tartozó kiművelt emberfők sokasága a mai rend reformjának lehetőségén fáradozik és az egységes nemzetállam utópiája és maga az állam mindenekfelettisége helyébe a regionalizmust, a területi és ethnikai ön- kormányzatokat, az önrendelkezést, a íederációt akarja helyezni az Emberi Jo­gok érvényének teljességével, azaz a régi magyar .állam lényegét: az egyforma és egyenlő szabadságot. Ezek a kiváló férfiak sajnos alig ismerik a magyar történel­met s ezért nemzetpolitikai feladatunk őket erről tájékoztatni. De ne térjünk el a tulajdonképpeni tárgytól. Lapunk más helyén közöljük az 1863/64-es szebeni országgyűlés két nemzetiségi törvényének szövegét és megvi­lágítjuk keletkezésük háttert. A törvények a kiegyezés miatt nem léptek életbe, de lényegüket felvették az 1868-as magyar nemzetiségi törvénybe. Utat tévesztettünk-e ennek során? A kérdésből további kérdések folynak. Választ rájuk sem lehet ta­lálni. Itt csak hipotézisekről lehet szó. Így: Mi történt volna, ha Erdély megtartja önállását a magyar állam keretein belül? És a két törvényiben megadott szabadság- jogok teljességgel életbe léptek volna? Ezek maximálisak és optimálisak voltak és ma sem ismerünk sehol Európában liberálisabb nemzetiségi törvényt. A kérdés: vajon ilyen körülmények között az Erdélyi és Magyarországi Román Nemzeti Párt szembeszállt volna-e Bukarest annexiós követelésével? Útját állta volna-e a nagy­román állam megvalósulásának? Vagy legalábbis mereven kitartott volna-e az 1918 december 1-én meghirdetett híres gyulafehérvári rezoluciók mellett, melyek Er­dély népeinek egyforma szabadságot követeltek és egy legalább „ideiglenes“ au­tonómiát? Vagy szembefordultak volna-e a nagyromán egységes nemzetállam ér­dekében folytatott pusztító nemzetiségi politikával? Jele ennek nincsen. De minden bizonnyal nem mi tévesztettünk utat. 2

Next

/
Thumbnails
Contents