Hadak Útján, 1984 (36. évfolyam, 372-377. szám)

1984-01-01 / 372. szám

lami biztató politika ez, de az is bizonyos, hogy alternatívája a háború. Esetleg az atomháború. Ezt pedig senki nem akarja. Nézzük hát, miért hívták egybe a stockholmi konferenciát valójában? A valóság az, hogy nemcsak két szuperhatalom áll egymással szemben, hanem két merőben különböző világ. Ha mindkettő el akarja kerülni a számára is végze­tes konfrontációt, úgy nincsen más hátra, mint tárgyalni. Kis lépésekkel és még kisebb eredményekkel úgy fellazítani a túlfeszült helyzetet, hogy végül is valami­lyen tartós megegyezés jöhessen létre, valamilyen átfogó kompromisszum, vagy a kisebb kompromisszumok sorozata révén. Az idők nagyot változtak. Az idősebbik Cato a pún háborúk előtt a római szenátusban, bármiről szólt is, minden beszé­dét így fejezte be: „Ceterum censeo, Carthaginem esse delenadam!“ (Egyébként úgy vélem, Kartágót el kell pusztítani!) És kétezer évvel később Clausewitz is azt írta nagyszerű könyvében: „Der Feind, muss vernichtet werden“. (Az ellenség meg­semmisítendő.) Az óriási technikai és technológiai haladás következtében ma már egyikről sem lehet szó. Tehát konferenciázunk! Az egyik nyugatnémet napilap a konferencia megnyitása után azt írta: „Schach und Poker“. Az oroszok kétségkívül nagyszerű sakkozók, az amerikaiak remekül tudnak pókerezni. Nemzetközi sakkversenyek vannak és azokon az orosz sakkozók szinte verhetetlenek. De pókerversenyek nincsenek és így nincsenek amerikai póker­világbajnokok sem. De azért mindkét fél tud sakkozni, illetve pókerezni is., Mindegy tehát, hogy Stockholmban sakkfigurákat, vagy kártyát osztanak. A lényeg a pozícióharc. És ez komoly lényeg. Miután a Szovjetunió otthagyta a genfi leszerelési tanácskozásokat és duzzogva vonult vissza Amerikára hárítva vissza a felelősséget a konferencia csődjéért, a két világhatalom között fagypontra süllyedt a hőmérséklet. A nagy játszmát azonban mégsem lehetett végleg feladni. A „háborús“ Reagan elnök a konferencia megnyitását megelőzően konciliáns be­szédet mondott, azzal a szándékkal, hogy meginduljanak újra a tárgyalások, még­pedig Amerika részéről a megerősödött pozícióból. A szovjet hírközlő szervek tüzet okádtak és Gromikó külügyminiszter megnyitó nyilatkozatában valóságos pergőtűz alá vette Amerikát, mint „imperialista agresszort“. Az amerikai válasz erre meg­felelő, de diplomatikusabb volt. A tárgyalások egyelőre folynak tovább. Nem kevés üres szócsépléssel és sok elfogultsággal. De folynak. Ha a valódi pozíciókat vesszük figyelembe, úgy megállapíthatjuk, hogy ezidő­­­szerint az ellenfelek parin állanak. De csak a vitában. Kijelentés-kijelentéssel áll szemben. Nyilatkozat-nyilatkozattal, támadás-támadással, engedmény-engedmény­­nyel, szóvirág-szóvirággal, szándéknyilatkozat-szándéknyilatkozattal. De ha a dolgok mélyére tekintünk, más a helyzet. A Szovjetunió kétségkívül atomfölényre tett szert néhány esztendő leforgása alatt. Aliig fegyverkezett kon­vencionális téren is. Amerika két év leforgása alatt úgy-ahogy, de helyreállította ezen a téren az egyensúlyt. Ez bázis a kongresszusi tárgyalásokra. A tárgyalások mögött azonban két világhatalom áll. Az egyik az Amerikai Egyesült­ Államok, aránytalanul magasabb életszínvonalával, mérhetetlen ipari (hadiipari) és gazda­sági potenciáljával és hozzá kigyógyulva a vietnámi sokkból, önmagára és hatal­mára ébredve! Hogy ez együttvéve mit jelent, azt tudjuk a két világháborúból. Az elsőt az Entente Hatalmak nem tudták volna megnyerni amerikai segítség nélkül, és ennek híjján Hitler kétségkívül szétverte volna a­ Szovjetuniót. Sztálin nem indíthatta volna meg „nagy honvédő háborúját“ a németek ellen, ha nem kapja meg az óriási segítséget Amerikától, mind fegyverkezési, mind élelmezési téren. Bár az ellenkezőjét mondják, ezt Moszkvában is jól tudják. Tudjuk, bajok vannak a demokráciákban is. Nem is kicsinyek. De a demo­krácia rugékony és változásokra, változtatásokra képes. Nincsen kötve dogmák­hoz, melyek önfeladás nélkül áthághatatlanok. A Szovjetunió merev. És rend­szere életfontosságú területeken is csődöt mondott. Nem szuperál sehol a köz­pontosított tervgazdálkodás. Elsősorban az ifjúság mit sem akar már tudni az ideo­lógiáról. A nemzetiségi kérdés izzik a mélyben, a birodalom polgárai többségük­ben nem oroszok. Akár sakk, akár póker, a játszma arra megy ki, hogy ki forrja tovább... szusszal! 2

Next