Hadak Útján, 1984 (36. évfolyam, 372-377. szám)
1984-01-01 / 372. szám
lami biztató politika ez, de az is bizonyos, hogy alternatívája a háború. Esetleg az atomháború. Ezt pedig senki nem akarja. Nézzük hát, miért hívták egybe a stockholmi konferenciát valójában? A valóság az, hogy nemcsak két szuperhatalom áll egymással szemben, hanem két merőben különböző világ. Ha mindkettő el akarja kerülni a számára is végzetes konfrontációt, úgy nincsen más hátra, mint tárgyalni. Kis lépésekkel és még kisebb eredményekkel úgy fellazítani a túlfeszült helyzetet, hogy végül is valamilyen tartós megegyezés jöhessen létre, valamilyen átfogó kompromisszum, vagy a kisebb kompromisszumok sorozata révén. Az idők nagyot változtak. Az idősebbik Cato a pún háborúk előtt a római szenátusban, bármiről szólt is, minden beszédét így fejezte be: „Ceterum censeo, Carthaginem esse delenadam!“ (Egyébként úgy vélem, Kartágót el kell pusztítani!) És kétezer évvel később Clausewitz is azt írta nagyszerű könyvében: „Der Feind, muss vernichtet werden“. (Az ellenség megsemmisítendő.) Az óriási technikai és technológiai haladás következtében ma már egyikről sem lehet szó. Tehát konferenciázunk! Az egyik nyugatnémet napilap a konferencia megnyitása után azt írta: „Schach und Poker“. Az oroszok kétségkívül nagyszerű sakkozók, az amerikaiak remekül tudnak pókerezni. Nemzetközi sakkversenyek vannak és azokon az orosz sakkozók szinte verhetetlenek. De pókerversenyek nincsenek és így nincsenek amerikai pókervilágbajnokok sem. De azért mindkét fél tud sakkozni, illetve pókerezni is., Mindegy tehát, hogy Stockholmban sakkfigurákat, vagy kártyát osztanak. A lényeg a pozícióharc. És ez komoly lényeg. Miután a Szovjetunió otthagyta a genfi leszerelési tanácskozásokat és duzzogva vonult vissza Amerikára hárítva vissza a felelősséget a konferencia csődjéért, a két világhatalom között fagypontra süllyedt a hőmérséklet. A nagy játszmát azonban mégsem lehetett végleg feladni. A „háborús“ Reagan elnök a konferencia megnyitását megelőzően konciliáns beszédet mondott, azzal a szándékkal, hogy meginduljanak újra a tárgyalások, mégpedig Amerika részéről a megerősödött pozícióból. A szovjet hírközlő szervek tüzet okádtak és Gromikó külügyminiszter megnyitó nyilatkozatában valóságos pergőtűz alá vette Amerikát, mint „imperialista agresszort“. Az amerikai válasz erre megfelelő, de diplomatikusabb volt. A tárgyalások egyelőre folynak tovább. Nem kevés üres szócsépléssel és sok elfogultsággal. De folynak. Ha a valódi pozíciókat vesszük figyelembe, úgy megállapíthatjuk, hogy ezidőszerint az ellenfelek parin állanak. De csak a vitában. Kijelentés-kijelentéssel áll szemben. Nyilatkozat-nyilatkozattal, támadás-támadással, engedmény-engedménynyel, szóvirág-szóvirággal, szándéknyilatkozat-szándéknyilatkozattal. De ha a dolgok mélyére tekintünk, más a helyzet. A Szovjetunió kétségkívül atomfölényre tett szert néhány esztendő leforgása alatt. Aliig fegyverkezett konvencionális téren is. Amerika két év leforgása alatt úgy-ahogy, de helyreállította ezen a téren az egyensúlyt. Ez bázis a kongresszusi tárgyalásokra. A tárgyalások mögött azonban két világhatalom áll. Az egyik az Amerikai Egyesült Államok, aránytalanul magasabb életszínvonalával, mérhetetlen ipari (hadiipari) és gazdasági potenciáljával és hozzá kigyógyulva a vietnámi sokkból, önmagára és hatalmára ébredve! Hogy ez együttvéve mit jelent, azt tudjuk a két világháborúból. Az elsőt az Entente Hatalmak nem tudták volna megnyerni amerikai segítség nélkül, és ennek híjján Hitler kétségkívül szétverte volna a Szovjetuniót. Sztálin nem indíthatta volna meg „nagy honvédő háborúját“ a németek ellen, ha nem kapja meg az óriási segítséget Amerikától, mind fegyverkezési, mind élelmezési téren. Bár az ellenkezőjét mondják, ezt Moszkvában is jól tudják. Tudjuk, bajok vannak a demokráciákban is. Nem is kicsinyek. De a demokrácia rugékony és változásokra, változtatásokra képes. Nincsen kötve dogmákhoz, melyek önfeladás nélkül áthághatatlanok. A Szovjetunió merev. És rendszere életfontosságú területeken is csődöt mondott. Nem szuperál sehol a központosított tervgazdálkodás. Elsősorban az ifjúság mit sem akar már tudni az ideológiáról. A nemzetiségi kérdés izzik a mélyben, a birodalom polgárai többségükben nem oroszok. Akár sakk, akár póker, a játszma arra megy ki, hogy ki forrja tovább... szusszal! 2