Hídfő, 1964 (17. évfolyam, 416-439. szám)

1964-01-10 / 416. szám

Újév küszöbén A Hídfőt — ha erre szükség lenne — úgy keresztelnénk át: Utóvéd. Ezeken a sok gonddal, bajjal, szegénységgel előállított hasábokon a magyar jobboldal hátrahagyott utóvéd csapata harcol, úgy, mint Muhi után azok a kevesek, akik a király menekülését kardjukkal, pajzsukkal, testükkel fedezték. Utóvéd vagyunk a nagy támadás elhárításában, de hisszük, hogy — előőrs is — a nagy szellemi roham élvonalában. Utóvéd vagyunk, mert hiszen a mi kis csapatunknak naponta védekeznie kell a bolsevista világpropaganda győzelmesnek látszó tatárjaival és a nyugati Thyka urak, Szerencsés Imrék arany-teli zacskóival szemben. És előőrs vagyunk — vagy legalább is lehetnénk abban a nyugati arcvonalban, amelyben bizottmányos árulók, tarháló „szabadságharcosok” excellenciás tekintélyek, titoista emigránsok és frifurópás bérharcosok álmodnak a nagy hatalomátvételről. Mi nem álmodunk! Mi nem akarunk semmit sem átvenni, meghódítani, kiárusítani. Mi egyet akarunk: ha leomlik a kőfal, vasfüggöny és börtönrács: szolgálni! Szolgálni, nem a hatalmat, a méltóságot, hanem a szenvedő népet, a még elnyomott magyar nemzetet, amely bizonyosan szabad lesz nemsokára. Tizenhat év óta vagyunk harcoló utóvéd. Mindig a tűzvonalban, mindig a keresztény, nemzeti és szocialista gondolat pergőtűz alatt tartott lövészárkaiban. Sokszor úgy érezzük, hogy csupán szegény, ázott verebek vagyunk, akikre a Jewish Chronicle és a világhódítók nagy lapjainak ágyúi lőnek. De éppen ezek a mázsás golyóbisok adják meg nekünk a bizonyosságot, hogy szükség van miránk, hogy kellemetlenek a mi igazságaink a világot fojtogató hatalomnak, és ugyanez adja meg számunkra a reményt, hogy az utóvéd harcában is előőrsei vagyunk annak a jobb magyar kornak, amely jönni fog. Nem mindegy az otthoni magyarság számára sem, hogy várjon egy megrágalmazott, befeketített nemzet és emigráció lép majd e jobb jövő küszöbére, vagy azzal a tudattal nézhetünk a megnyitott sírunkba: megtettük a kötelességünket! Védtük a nemzetet, míg életünkből telt és mécses hordozói voltunk az elkövetkező hajnal világosságának. Ez a kis utóvéd sereg nem kér mást az újév kezdetén, attól a nagy családtól, amelynek szolgálatában állunk: még egy barátot, még egy előfizetőt, még egy kis kitartást! A magyar ügy nem veszett ügy, ha magunk is akarjuk. Egykor Gömbös Gyula idézte az indiai bölcset, aki azt mondotta: ha tizenhárman egy csillagra néznek, egyet gondolnak, egyet akarnak, az a gondolat teljesedik. Ez a gondolat: Magyarország újra megfényesedő csillaga, a zsarnok bukása, az otthoni nemzet szabadsága. Ennek szolgálatában nem elég a szó, hanem szükséges hozzá a gerinc, az elvhűség, a kitartás, a lélek, de az áldozat is. Quo vadis, Domine? Írta: Marschalkó Lajos VI. Pál pápa tehát elzarándokolt Jordániába és Izraelbe, ahol háromezer izraeli rendőr őrizte a keresztény egyház fejedelmét. A cionista irányítású világlapok írják, hogy VI. Pál pápa felzarándokolt a Sión hegyére, ahol Mózes az ősz Führer véste a tízparancsolat kőtábláit, melyeket végül is össze kellett törnie, miután meglátta az Aranyborjú előtt imádkozó népét. És mint olvassuk, VI. Pál pápa végig ment a Jeruzsálemen át vezető golgotai úton, amelyen elődje vitte a keresztet. Az utcasarkokon ezúttal daliás izraeli rendőrök álltak. Azonban Zajthy Ferenc a „Zsidó volt-e Krisztus?” című könyvének tanúságtétele szerint kétezer év előtt ugyanezeken az utcasarkokon nem állottak ott a „közbeszólók”, a mentő tanúk. Ha vérségi zsidót vittek kivégzésre, a nép minden fiának joga volt demokratikusan tiltakozni, kegyelmet kérni, átkozódni a bírói ítélet ellen. Jézus Krisztusnak a Golgota felé vezető útján azonban nem állottak ilyen tanúk. Az ok egyszerű: ez a megtiszteltetés csak vérségi zsidónak járt. Jézus Krisztust, a galileai szelíd skytha-pásztorok leszármazottja — vagy még inkább, mint az Isten egyszülött fia — csupán „a törvény alatt állott”. Prozelita volt, másodosztályú állampolgár, mint annyi követői ma az elzsidósodott világban. Huston Stewart Chamberlaine, az előző évszázad egyik legnagyobb tudósa, a „Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhundertes” című alapvető művében írta: .Annak valószínűsége, hogy Krisztus nem volt zsidó és hogy ereiben nem folyt egyetlen csöpp zsidóvér sem, olyan nagy, hogy egyenlő a bizonyossággal.” (H. S. Camberlaine: „Das Erbe der alten Welts, 250. o.) A skytha pásztorok települési helyéről, Galileából származott az emberiség Megváltója, aki a zsidó törzsi nacionalizmus, a Templomban kufárkodó pénzváltók, a farizeus nagytanács ellen emelte fel korbácsát, midőn nagycsütörtökön minden kufárokat kivert a Templomból, az emberiség tiszteletéből és úttörője lett a szociális igazságnak. Van valami különös és megdöbbentő abban, hogy — például — az izraeli zsidó állampolgárok többsége még ma is annak a talmudi orthodoxiának fanatikusa, amely felváltotta a régi Izrael erkölcsi világát és a száműzetésben átalakult a világ minden népe ellen gyűlölködő rabbinizmussá. VI. Pál pápa, ha elzarándokolt a Szentföldre, amelyet a középkorban nem csupán imádsággal, hanem Európa keresztény harcosainak kardjával Tankréd lovagoknak, Szent Lászlóknak és Árpádházi magyar királyok áldozatával akartak visszahódítani, bizonyára beletekint a zsidó szent könyvekbe. Nemcsak a Tórába, amelyben a legnagyobb Fürher megjósolta, hogy: „úrrá lesztek nálatoknál nagyobb és hatalmasabb nemzeteken is”. Bizonyosan megtekintette a többi szent könyveket is, amelyekben írva vagynak olyan alapvető igazságok is, hogy a keresztények barmok, hogy az állattal egyenlőknek tekintendők és vagyonuk, tulajdonuk szabad préda. Ha vízbeesnek nem szabad rajtuk segíteni és a keresztények bíróságai előtt nem szabad vallomást tenni. És V. Pál pápa, aki elődének segédletével törölte az egyházi liturgiából még a kétezer éven át imádkozott nagypénteki könyörgést a „perfidus judaisért” a legnagyobb valószínűség szerint elolvasta a jeruzsálemi múzeumokban azokat az írásokat, amelyeket tiszteletreméltó rabbinusok foglaltak rendszerbe és amelyek meghatározták az egész világzsidóság állásfoglalását a kereszténységgel szemben. Például: „a dánuka ünnepére rendelt imádságok egyikében — írja Hubert Lipót — a nagy keresztény teológus és hebrológus, így imádkoznak: "Emlékezzél meg ivadékukról, (a zsidók ivadékairól) hogy megváltasd őket és hirdesd ki nekik a jubiláris esztendőt. Helyezd őket atyáiknak helyére, hogy uralkodjanak az egész földkerekségen és a vadásznak, Ézsaunak, (akivel a kereszténységet jelzik) kezéről lehúzzák a gyűrűt (azaz, hogy a keresztények kezéből kivegyék a kormányzást és az uralmat). És a római pápa, aki most Izrael földjére lépett, bizonyára megtalálta Izrael könyvtáraiban, zsinagógáiban az engesztelő nap előestéjén mondandó HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ItS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ ír.inuiг*тле poi UTTVAi iта о 416. SZÁM XVII. ÉVFOLYAM LONDON, 1964 JANUÁR 10.