Új hídfő, 1985 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

XXXVIII. évfolyam, 1. szám A MAGYARSÁG SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI LAP 1985. JANUÁR Néhány szó a Horthy-fasizmusról -------------------------------------------- FIALA FERENC -----------------------------------------------­ III. A harmincas évek elején megindult szociálterjedési folya­mat minden mai hazai beállítottság ellenére is — a magyar jobboldalról indult el. Az illegalitásban levő kommunista pártnak a magyar közéletre kifejtett hatása egyenlő volt a nullával. A szociáldemokrata párt a közismert Peyer—Beth­len paktum alapján állott (1923), minek értelmében csupán látszat­ellenzékiséget­­töltött be a magyar politikai életben. Vezetőik ott ültek a súlyos pénzekkel dotált fővárosi és vidéki közvállalatok igazgatóságában és lapjuk, a Népszava éppen úgy megkapta a miniszterelnökség által kiutalt szájkosár juttatásokat, mint — az egyetlen nyilas összetar­tás c. hetilap kivételével — az összes magyarországi sajtó­termék. Szakasits Árpád a Népszava szerkesztője még 1944 januárjában is felvette a miniszterelnökség sajtókasszájából a lap számára kiutalt 40 ezer pengőt. Peyer Károlynak , a szocdempárt főtitkárának szépen gyarapodtak pesti bér­házai, mely tény egyébként az egész szocdem vezetőségre jellemző volt. A munkásság zöme ilyen körülmények között lassan eltávolodott pártjától, amit legjobban bizo­nyít, hogy az 1939. évi országos választásokon az ún. vörös Csepel mindössze két szociáldemokrata képviselőt küldött a Parlamentbe a Nyilaskeresztes párt négy képviselőjével szemben. Olasz és német hatásra nálunk is megtörtént az ún. olvadás és az ország lakossága ha nem is egymásba tömörül­ve, de mégis totális rendszerváltozást követelt. Az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus nem csak katonai téren és antiszemitizmusában éreztette hatását — hanem elsősorban annak szociális vonatkozásában. Az addig harmadik rendként kezelt munkás—paraszt osztály­teret követelt magának és nem utolsó sorban beleszólási jogot az ország vezetésébe. Igaz, hogy választások előtt a kormány­­párti jelöltek fűt-fát ígérgettek a szavazatot adó polgá­roknak, de a választások után minden maradt a régiben. Maradt a nagybirtok, maradtak az őszi esőben új alkalma­zást kereső egy ló vontatta béresszekerek és megmaradt Oláh György három millió koldusa is. Budapest környékén megmaradtak a Mária Valéria telep nyomorkunyhói, és ha valamelyik elkeseredett proletár kinyitotta a száját, akkor vagy lekommunistázták, vagy később a zöld-kommunista jelzőt akasztották nyakába. Tény és való, hogy a huszas évek végén megszületett Lex-Vass az egész világon először iktatta törvénybe az általános munkás és betegbiztosítást, de ez csak azokat védelmezte, akiknek állásuk volt és anyagilag is megfoghatók voltak. Az állásnélküli munká­sokra és a tanyáról tanyára vándorló zsellérekre, alkalmi munkát végző kubikusokra már nem terjedt ki a törvény. Azok továbbra is a magyar élet árnyékos oldalán ma­radtak ... Az akkori Magyarország klasszikus pártjai nem óhajtot­ták a gyepkéregig lenyúló rendszerváltozást. A maradandó­­ság és a bemohosodott múlt őrzése volt a feladatuk, beleértve akár a parlamenti többséget jelentő kormánypártot éppen úgy, mint az ellenzéki padokban ülő kisgazda és szociálde­mokrata pártot is. Aki egyszer a fedélzetre került, az már nem sokat törődött a hajó gyomrában összegyűlt sanyarú sorsú tömeggel. Hiába írta meg Szekfű Gyula a Három nemzedék és a Három nemzedék és ami utána következik című könyveit, a napos fedélzeten ülők nem vettek tudo­mást arról, ami a mélyben történik. Elfelejtették — vagy talán soha nem is olvasták — a párizsi emigrációban meg­halt nagy magyar vátesz, Grünwald Béla volt zólyomi alis­pán két könyvét (A régi Magyarország és az Új Magyaror­szág), melyekben korát megelőzve mutat rá a magyar élet nagy hibáira és előre megjósolta a magyar katasztrófát, ami a második világháború elvesztése nélkül is bekövetkezett volna abban az esetben, ha addig nem száb­juk fel az Ady-féle “Égig érő giz-gazokkal” teli magyar ugart. A szociális Magyarország felé vezető út első hírnöke Gömbös Gyula volt, aki ellenzéki képviselő korában sok olyan dolgot ígért — amit később mint miniszterelnök nem valósított meg — azaz inkább nem valósíthatott meg. Be­mutatkozó beszédében nyíltan is revideálta régebbi állás­pontját, minden bizonnyal a Horthyt is körülvevő, a nagy­­birtokosokkal társult bankfejedelmek tanácsára. Minden maradt tehát a régiben: a múltat őrző latifundiumok és az egész gazdasági életet markába tartó nemzetközi nagytőke magyarországi helytartóinak az uralma. A híres “körúti sajtó” Miklós Andor lapkonszernjével egyetemben első oldalon közölte a képet, ami Gömbös Gyulát, a hajdani Fajvédő Párt elnökét a nagy zsidó bankárok társaságában mutatja be, ekképpen bizonyítván, hogy a nagy mumus kemény derekát is sikerült megtörniük a magyar maradan­­dóság öreg csáklyásainak. 1936-ban bekövetkezett halála még azon terveit is megsemmisítette, amelyeket a 95 pontban lefektetett “Sofőrtprogram”-jában ígért az or­szágnak. Még Gömbös honvédelmi minisztersége alatt történt, hogy egy Szálasi Ferenc nevű, fiatal vezérkari őrnagy jelent­kezett kihallgatásra. A fiatal tiszt kész tervekkel jött. Elő­adta elgondolásait az akkori magyar viszonyok megjavítása céljából — melyeket Gömbös nagy figyelemmel meghallga­

Next