Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1913-07-06 / 27. szám

V. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM, 1913 JULIUS 6 A CINIKUS VÁROS Van a budapesti rendőrségnek egy kék könyve, amely minden évben megjelenik s mindig egyformán címre tévesztett irás, mert fekete könyvnek nevezném inkább, vagy fekete­­piroskönyvnek, á la Petőfi, hiszen bűnről­­vérről van benne szó. A bűnöző Budapest krónikája ez a kék könyv. Olvasni szomorú, de üdvös. Mert amilyen a kék könyv, olyan Budapest, és mikor ennek az országnak az idegrendszerét, az egész életműködését akar­juk látni, tanulmányozni, akkor mindenekelőtt a főváros lélektanát kell kitapintanunk. Ebben a kaotikus városban mutatkozik meg az ország minden latbavethető értéke és aggasztó defi­­cienciája. Az a bizonyos országszíve kifejezés megkophatott, elöregedhetett, de ebben a szegény centralizált országban a főváros nagy, jelentős dolog. Itt az ő lélektana, az ő váza­gerince országosan jelentős. S a rendőrség kék könyve az idén már egész kis társadalom­­lélektani fotográfiát ír Budapestről. Odakínál­­kozik a rendőrkapitány tolla alá, mert a Város már túlnőtt a hideg statisztikák keretén, már külön mondanivalókat ad, ami mindenesetre avanzsálás ... A mondanivalók azonban szo­morúak. Első fejezetük a gazdasági válságról beszél, amely ezerkilencszáztizenkettőben rá­szakadt Budapest üzleti életére és a korrelá­ciók törvénye alapján a bűnügyi rovatokban is nyomot hagyott. Ez még a kevésbé szo­morú dolog lenne, mert hiszen nyíltszemű emberek tisztában vannak vele, hogy a gazda­sági bajok kibillentik a lelkek egyensúlyát, s a szegénység nagy kerítő, és a tisztesség nagyon sokaknál csak a jóllakott ember lukszusa. Ez persze talmi­ tisztesség és inkább csak névre az, mintsem lélekre, s olyan is az értéke. De még mindig valami. Az erkölcsnek, hogy úgy nevezzük, létminimuma. Ilyen erkölcsön valóban nem épülhetne Róma. De a kék könyv városlélektani fotográfiájában még sötétebb színek is vannak. A rendőrség cinikusnak rajzolja Budapestet. Arról beszél, hogy itt az emberek már nem is szégyentik a becstelensé­get. Nekik a börtön, a léprekerülés csak pech. Mint rizikó, mint eshetőség, benne van a számításaikban. Egzisztenciák és karrierek arra alapítódnak, hogy az erkölcs megkerül­­tessék, hátha sikerül. Ha nem, az se olyan nagy baj. Egy kis pech az egész. — Hatszobás fényes lakásból csupaszfalú cellába, autóból tolonckocsiba : mindennapos példák ezek. Így mondja a rendőrség, amely ugyebár nem elfogult, nem klerikális, s a kék könyv­ben védekezik is az ellen, hogy ő erkölcsöt prédikál. Pedig akaratlanul is prédikál, mert mire jó egy olyan város, milyen jövőre szá­míthat, ahol minden talmi, ahol mindennek léggyökerei vannak, s ahol már cinikusok az emberek ? Micsoda lopott fény az, ahol a villamos csillárok alól, az autó bőrpárnájától egy negyedórás út a börtöncelláig ? Micsoda értéke van ennek kifelé is, — ha már az erkölcsi deficiencia nem fáj, az üzleti csak fáj ? — micsoda hitelt és micsoda presztízst adhat az ? A tények az erkölcs mellett prédi­kálnak. A Frankfurter Zeitungban e héten megjelent egy írás Budapestről. Élesszemű írója azt fej­tegeti benne, hogy Budapest mai állapota a római köztársaság utolsó esztendeit kópiázza. Valóban ez a történelmi hasonlat áll. És ha itt gyógyulásról, fölemelkedésről, megtisztu­lásról akar valaki beszélni, akkor ezt a hason­latot folytatnia kell. A cinikus, gonosz és zilált városon csak az segíthet, ami a züllött Rómának mint égi jel mutatkozott meg szent fényözönben. Törvény, rendőrség, fenyegetés, íme, ez nem fog a lelkek keménységén. Ez külsőséges dolog, erre vállat vonnak, ezt lené­zik. A munkát belülről kell megkezdeni, s ehhez a munkához még eddig mindenütt csak Krisztus értett.­­. .. 851

Next