Élet, 1915. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1915-01-03 / 1. szám
FAJISÁG ÉS FEJLŐDÉS ÍRTA: DR. VASS JÓZSEF A lipcsei csata népek csatája volt, ezt a háborút pedig némelyek fajok háborújának szeretik nevezni. A közvetlen ok talán nem igazolja ezt az elnevezést, de hisz a közvetlen ok, a szarajevói kettős gyilkosság a háború méreteit sem tudja igazolni, sőt talán nem tévedünk, ha a nagy frank, germán, orosz érdekek ellentétességét is csak külső oknak tekintjük, a legmélyebb okot pedig az európai vezető fajoknak lassú koncentrációjában keressük. A háborús hatalmak sajtója, különösen a németé, elég gyakran megpendíti ezt a gondolatot s ha a szigorú cenzúra némi aszkézisre kényszeríti is az írókat, faji öntudatról, faji erényekről, faji hegemóniáról esik legalább annyiszor szó, mint államiságról vagy nemzeti öntudatról. S tény az, hogy a német államnak nemcsak a polgári áldozatkészség kincsei állanak rendelkezésre, hanem a hatalmasan örvénylő germán faji öntudatnak sokkal gazdagabb, majdnem kimeríthetetlen rejtett forrásai is. A faji öntudat jelenik^...^.---“"«^kívül érdekes eredménye az utolsó századok fejlődésének. Primitív formáját bármely népnél a kezdetleges elhelyezkedés korában találjuk, amikor tartalma még alig volt egyéb, mint a közös származás és azonos nyelv alapján kifejlődött természetes összetartás minden mással szemben, ami e kapcsolatba nem tartozott bele. A fejlődés későbbi fokozata az európai népek részére a megélésnek és munkának határozott, kemény kereteit iparkodott kiválasztani és megerősíteni; birodalmak, államok keletkeztek, de nem azon egyszerű és természetes elosztódással, mint az utópista képzelet szeretné, hogy minden népegység, akár kicsi, akár nagy, betelepedett Európa valamelyik szögletébe s ott mindenkitől függetlenül éldegélt, hanem az érdekeknek és vágyaknak folytonos összecsapásával, erőszakos hódításokkal és letörésekkel, úgy, hogy az államfejlődések igen sokszor keresztezték és meg is semmisítették a faji fejlődések irányait. E küzdelmekben minden egyes félnek magvát és gerincét egyegy népfaj alkotta ugyan, amely a vele esetleg kapcsolatban volt többi faj között vezetőszerepet vitt, a küzdelmek mégsem faji, hanem állami, birodalmi hegemóniáért folytak s így megállapíthatjuk, hogy az államiság fejlődése idején a faji öntudat alárendeltebb szerepet játszott, mint a kezdetleges elhelyezkedés korában; valamint az is világos, hogy a nagy, vezető államok bekereteződése a nagy, vezető fajok szempontjából nem mindenütt szerencsés, sőt nem is természetes. Nem abban van az egyenetlenség, hogy alig van tiszta, nemzeti, vagyis egyfaji állam, hanem abban, hogy nagy vezető fajok erős történelmi tényezők behatása alatt több vezető vagy nem vezető állam területére osztattak szét. Ez az egyenetlenség kétségkívül nagy eltolódásoknak lesz okozója. Vegyük csak figyelembe azt, hogy az európai művelődés a nagy nyelvek szerint differenciálódik. Körülbelül ötszáz éve annak, hogy a latin nyelv uralma megszűnt. Meg kellett szűnnie, mert a fejlődés mesés méretekben nagyította az emberi gondolkozás és kutatás érdeklődési körét és sajáttermésű gondolatait mindenki a saját nyelvén iparkodott kimondani. A francia, angol, német, olasz, orosz, spanyol nyelvek mentén hatalmas szellemi áramlatok keletkeztek, tudomány, költészet, művészet mindegyik irányon nagy lendülettel fejlődött, halhatatlan művek, alkotások keletkeztek, amelyek kultúrkölcsönösség révén közkincsei ugyan az egész művelt emberiségnek, de sajátos, stílusos értékei a nyelven felépült kultúrának. „Nyelvében él a nemzet“, halljuk sokszor. Igaz, de nem egészen szabatos, mert a faj él nyelvében és a faj alkot magának nemzeti életet is, meg kultúrát is. A nyelven felépült kultúra elsősorban a fajt gazdagítja, annak lelkében ömlik és árad, annak örömét, büszkeségét, keservét, fájdalmát, aspirációit önti formákba. Virág ez a sajátos kultúra, amelynek gyökérzetét a faj hordozza és táplálja, illatát, színeit, szépségét elsősorban és legteljesebben a faj élvezi. Ha orosz vagyok, — bárhol a világon, — Dosztojevszkij rokonabb nekem, mint Dickens, ezt élvezem annyira, amennyire, azzal meg együtt van egész orosz lelkem és érzésvilágom. S hogy a példánál maradjunk, az Európa keletén északtól egész Görögországig különböző államok területére elkeretezett szlávoknak mindig rokonabb lesz a szláv nyelvek gerincén fejlődött kultúra, mint azé az államé, amelynek területén élnek, amelynek vezető faja talán mélyebb és értékesebb, de nekik nem rokon