Élet, 1915. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1915-01-03 / 1. szám

FAJISÁG ÉS FEJLŐDÉS ÍRTA: DR. VASS JÓZSEF A lipcsei csata népek csatája volt, ezt a háborút pedig némelyek fajok háborújának szeretik nevezni. A közvetlen ok talán nem igazolja ezt az elnevezést, de hisz a közvetlen ok, a szarajevói kettős gyilkosság a háború méreteit sem tudja igazolni, sőt talán nem tévedünk, ha a nagy frank, germán, orosz ér­dekek ellentétességét is csak külső oknak tekintjük, a legmélyebb okot pedig az európai vezető fajoknak lassú koncentrációjában ke­ressük. A háborús hatalmak sajtója, különö­sen a németé, elég gyakran megpendíti ezt a gondolatot s ha a szigorú cenzúra némi aszkézisre kényszeríti is az írókat, faji öntudat­ról, faji erényekről, faji hegemóniáról esik legalább annyiszor szó, mint államiságról vagy nemzeti öntudatról. S tény az, hogy a német államnak nemcsak a polgári áldozatkészség kincsei állanak rendelkezésre, hanem a hatal­masan örvénylő germán faji öntudatnak sok­kal gazdagabb, majdnem kimeríthetetlen rej­tett forrásai is. A faji öntudat jelenik^...^.---“"«^kívül érdekes eredménye az utolsó századok fejlődésének. Primitív formáját bármely népnél a kezdetle­ges elhelyezkedés korában találjuk, amikor tartalma még alig volt egyéb, mint a közös származás és azonos nyelv alapján kifejlődött természetes összetartás minden mással szem­ben, ami e kapcsolatba nem tartozott bele. A fejlődés későbbi fokozata az európai népek részére a megélésnek és munkának határozott, kemény kereteit iparkodott kiválasztani és megerősíteni; birodalmak, államok keletkeztek, de nem azon egyszerű és természetes elosztó­­dással, mint az utópista képzelet szeretné, hogy minden népegység, akár kicsi, akár nagy, betelepedett Európa valamelyik szögletébe s ott mindenkitől függetlenül éldegélt, hanem az érdekeknek és vágyaknak folytonos össze­csapásával, erőszakos hódításokkal és letöré­sekkel, úgy, hogy az államfejlődések igen sokszor keresztezték és meg is semmisítették a faji fejlődések irányait. E küzdelmekben minden egyes félnek magvát és gerincét egy­­egy népfaj alkotta ugyan, amely a vele eset­leg kapcsolatban volt többi faj között vezető­­szerepet vitt, a küzdelmek mégsem faji, hanem állami, birodalmi hegemóniáért folytak s így megállapíthatjuk, hogy az államiság fejlődése idején a faji öntudat alárendeltebb szerepet játszott, mint a kezdetleges elhelyezkedés korában; valamint az is világos, hogy a nagy, vezető államok bekereteződése a nagy, vezető fajok szempontjából nem mindenütt szeren­csés, sőt nem is természetes. Nem abban van az egyenetlenség, hogy alig van tiszta, nem­zeti, vagyis egyfaji állam, hanem abban, hogy nagy vezető fajok erős történelmi tényezők behatása alatt több vezető vagy nem­ vezető állam területére osztattak szét. Ez az egyenetlenség kétségkívül nagy el­tolódásoknak lesz okozója. Vegyük csak figyelembe azt, hogy az európai művelődés a nagy nyelvek szerint differenciálódik. Körülbelül ötszáz éve annak, hogy a latin nyelv uralma megszűnt. Meg kellett szűnnie, mert a fejlődés mesés méretek­ben nagyította az emberi gondolkozás és kutatás érdeklődési körét és sajáttermésű gondolatait mindenki a saját nyelvén iparkodott kimondani. A francia, angol, német, olasz, orosz, spanyol nyelvek mentén hatalmas szellemi áramlatok keletkeztek, tudomány, költészet, művészet mindegyik irányon nagy lendülettel fejlődött, halhatatlan művek, alkotások kelet­keztek, amelyek kultúr­kölcsönösség révén közkincsei ugyan az egész művelt emberiség­nek, de sajátos, stílusos értékei a nyelven fel­épült kultúrának. „Nyelvében él a nemzet“, halljuk sokszor. Igaz, de nem egészen szabatos, mert a faj él nyelvében és a faj alkot magá­nak nemzeti életet is, meg kultúrát is. A nyelven felépült kultúra első­sorban a fajt gazdagítja, annak lelkében ömlik és árad, an­nak örömét, büszkeségét, keservét, fájdalmát, aspirációit önti formákba. Virág ez a sajátos kultúra, amelynek gyökérzetét a faj hordozza és táplálja, illatát, színeit, szépségét első­sorban és legteljesebben a faj élvezi. Ha orosz va­gyok, — bárhol a világon, — Dosztojevszkij rokonabb nekem, mint Dickens, ezt élvezem annyira, amennyire, azzal meg együtt van egész orosz lelkem és érzésvilágom. S hogy a példánál maradjunk, az Európa keletén északtól egész Görögországig különböző álla­mok területére elkeretezett szlávoknak mindig rokonabb lesz a szláv nyelvek gerincén fejlő­dött kultúra, mint azé az államé, amelynek területén élnek, amelynek vezető faja talán mélyebb és értékesebb, de nekik nem rokon

Next