Élet, 1918. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1918-01-06 / 1. szám

MEGÚJHODÁS IRTA: ANDOR JÓZSEF A háborútól minden nemzet és fa­ a pa­­roxizmus őrületének valamelyes diadalát várta vérbenforgó szemekkel és ökölbeszorult ke­zekkel. Gondoljunk vissza az Úr 1914 ik esz­tendejének nyarára, hősi reményeinkre, hősi optimizmusunkra, hogy odakináltuk nagy neki­buzdulással fiatal erőnket, erős véreinket a háború mámoros lázának, hogyan szavaltunk, lelkesedtünk, üvöltöttünk, hogyan bizakod­tunk, féktelenkedtünk, bizsergett a vérünk és lelkünk lelkesedésének lángja az egekig ha­tott. Vessünk számot magunkkal az igazság szerint, mi, kik itthon maradtunk a front mögött, öregségünk, hivatásunk vagy felmen­­tettségünk szerint, milyen boldog örömmel láttuk a halál völgyébe elvonulni gyönyörű ezredeinket, fellobogózottan, felvirágozva s a véres halál nászdalát vígan énekelve. És vall­juk be, mi sápadt front mögöttiek gyáva reszketéseinket, amikor Máramarosban kozák lovak nyargaltak lefelé a Tisza völgye felé, amikor Homonnát rommá lőtték a muszka ágyúk és a zborói Rákóczi-kastély ellenséges vezérkar tanyája lett. Isten akarata vitézeink karjába költözkö­dött s áldott Alföldünket nem tapodhatta ellenséges láb. Ezrek és ezrek vértanusága, nehéz fogságbajutása árán megszabadultunk lidércnyomásunktól, hogy petyhüdt idegeink új és új megpróbáltatásokban, új és új feszült­ségekben merüljenek ki. A háború valami rémséges végeszakadatlanság, valami szörnyű­séges törvényszerűség, győzelmek és veresé­gek változata — menetszázadok, csapatelto­lások, hadi menetrend, új szövetségesek, új ellenségek, új rémületek, új fellendülések — egyik évszakról a másikra, új meglepetések — sablon, amelyből már alig láttuk ki a mind fiatalabb és mind öregebb vér bőséges áldo­zatát, alig hallottuk a halálhörgést, a sebesül­tek jajkiáltását. Majdnem szürke napihírré vedlett a hivatalos jelentés és fanyalogva vontunk vállat, ha új győzelmekről és fog­lyokról olvastunk. A háború pedig dühön­gött kérlelhetetlenül, a baka őrhelyén állt, vagy rohant előre és halt meg parancs sze­rint, a tüzér nem mozdult ágyúja mellől, míg telitalálat nem érte ütegét, — emberi élet pusztult szakadatlan, magyar vér biborosított vörösre távoli sziklákat és messzi pusztasá­gokat és mi itthon — oh, milyen hamar, milyen gyorsan, milyen nyomorúságos, embe­rien igazolható önzéssel — a gyomrunkra gondoltunk.­­ A háború mindenkori velejárója nehezült reánk. A hiénák elszaporodtak, a megijed betyárok felébredtek. Új szavak rettentően ízes értelemmel biztos, békés otthona lopakodtak. Konjunktúra ! Megélhetésünk­ben porcikája eszerint igazodott. Bo zsarnokként ütötte fekete pecsétjét ránkra, ruházatunkra. Szivünk vérét, nek hatalmukba kerítettek mind a „konjunktúra" nélkül a tisztes me biztosította volna. A front mögötti válságai szinte elfeledtették a sír véres áldozatait. A verejték el­olvadt a vérrel s a tömeg veszedelmesebbé, fenyes harcnál. Elkövetkezett az időnek, hogy mindennapi ha­jól megérde­szel­tünk , hazatért

Next