Élet, 1918. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-06 / 1. szám
MEGÚJHODÁS IRTA: ANDOR JÓZSEF A háborútól minden nemzet és fa a paroxizmus őrületének valamelyes diadalát várta vérbenforgó szemekkel és ökölbeszorult kezekkel. Gondoljunk vissza az Úr 1914 ik esztendejének nyarára, hősi reményeinkre, hősi optimizmusunkra, hogy odakináltuk nagy nekibuzdulással fiatal erőnket, erős véreinket a háború mámoros lázának, hogyan szavaltunk, lelkesedtünk, üvöltöttünk, hogyan bizakodtunk, féktelenkedtünk, bizsergett a vérünk és lelkünk lelkesedésének lángja az egekig hatott. Vessünk számot magunkkal az igazság szerint, mi, kik itthon maradtunk a front mögött, öregségünk, hivatásunk vagy felmentettségünk szerint, milyen boldog örömmel láttuk a halál völgyébe elvonulni gyönyörű ezredeinket, fellobogózottan, felvirágozva s a véres halál nászdalát vígan énekelve. És valljuk be, mi sápadt front mögöttiek gyáva reszketéseinket, amikor Máramarosban kozák lovak nyargaltak lefelé a Tisza völgye felé, amikor Homonnát rommá lőtték a muszka ágyúk és a zborói Rákóczi-kastély ellenséges vezérkar tanyája lett. Isten akarata vitézeink karjába költözködött s áldott Alföldünket nem tapodhatta ellenséges láb. Ezrek és ezrek vértanusága, nehéz fogságbajutása árán megszabadultunk lidércnyomásunktól, hogy petyhüdt idegeink új és új megpróbáltatásokban, új és új feszültségekben merüljenek ki. A háború valami rémséges végeszakadatlanság, valami szörnyűséges törvényszerűség, győzelmek és vereségek változata — menetszázadok, csapateltolások, hadi menetrend, új szövetségesek, új ellenségek, új rémületek, új fellendülések — egyik évszakról a másikra, új meglepetések — sablon, amelyből már alig láttuk ki a mind fiatalabb és mind öregebb vér bőséges áldozatát, alig hallottuk a halálhörgést, a sebesültek jajkiáltását. Majdnem szürke napihírré vedlett a hivatalos jelentés és fanyalogva vontunk vállat, ha új győzelmekről és foglyokról olvastunk. A háború pedig dühöngött kérlelhetetlenül, a baka őrhelyén állt, vagy rohant előre és halt meg parancs szerint, a tüzér nem mozdult ágyúja mellől, míg telitalálat nem érte ütegét, — emberi élet pusztult szakadatlan, magyar vér biborosított vörösre távoli sziklákat és messzi pusztaságokat és mi itthon — oh, milyen hamar, milyen gyorsan, milyen nyomorúságos, emberien igazolható önzéssel — a gyomrunkra gondoltunk. A háború mindenkori velejárója nehezült reánk. A hiénák elszaporodtak, a megijed betyárok felébredtek. Új szavak rettentően ízes értelemmel biztos, békés otthona lopakodtak. Konjunktúra ! Megélhetésünkben porcikája eszerint igazodott. Bo zsarnokként ütötte fekete pecsétjét ránkra, ruházatunkra. Szivünk vérét, nek hatalmukba kerítettek mind a „konjunktúra" nélkül a tisztes me biztosította volna. A front mögötti válságai szinte elfeledtették a sír véres áldozatait. A verejték elolvadt a vérrel s a tömeg veszedelmesebbé, fenyes harcnál. Elkövetkezett az időnek, hogy mindennapi hajól megérdeszeltünk , hazatért