Élet, 1921. október-december (12. évfolyam, 1-6. szám)

1921-10-09 / 1. szám

IRODALOMPOLITIKA ÍRTA HARSÁNYI KÁLMÁN Furcsa, különös, meghökkentően felemás ikerszó ez: irodalompolitika. Már szemre is torz, mint a szfinksz; felül istennő, alul oroszlán. Fülünket is megüti, mert diszharmonikus; felében hegedűmelódia, felében dobpergés. Lelkünk legmélyebb, legigazibb ösztöne két érzékünkön keresztül is tiltakozik ellene és ez a diszharmonikus fogalom mégis az agyunkra ül, mert valóságos súllyal nehezedik rá, mert nem a képzelet játéka, hanem valósággal élő valami. Nem igen tudunk még számot vetni vele, mi is hát tulajdonképen, nem tudjuk még hidegen megítélni, csak azt tudjuk felőle, hogy ránk nézve, az elmúlt évtizedekben, ártó, gátló, pusztító hatalmat jelentett, bárha jelenthette volna ennek ellenkezőjét is, mert ha nem az érték, hanem a gyom ellen fordul, sok drága palánta borulhatott volna virágba, amely így csak kiveszett, vagy csenevésszé satnyult. Nem hiába teszi ránk a szörnyeteg hatását már maga a diszharmonikus szó is, az irodalompolitika szörnyeteg mindenkép. Olyan komondor, mely farkasra is, emberre is uszítható aszerint, hogy melyikük tud vele jobban bánni; ha ember uralkodik felette, farkast irt, ha farkas uszítja: embert. Olyan gyilkos és olyan gyilkosan közömbös eszköz, mint a tank. Néhány ügyes ellenséges katona megbúvik benne, s megindítja felénk, jön lassan, lomhán, gőgös biztossággal az árkaink felé, kinyúlnak résein a géppuskacsövek és a halál gyermekkisujjnyi röpülő kaszái meg­kezdik az élet-aratást. Majd fordul a kocka, rengetegen pusztulunk bele, de miénk a tank, mi ülünk bele, s most mi indulunk az ellenség árkai felé, embert kaszálni. Rút, rút, gyűlö­letes szörnyeteg, iszonyodom tőled, de így merültél föl most a képzeletemben, mert így éltelek át, emberirtó komondornak, emberirtó tanknak, te rút, rút, gyűlöletes irodalompoli­tika ! Húsz évig láttam és éreztem, micsoda pokoli hatalom a te hatalmad! S immár két éve látom és érzem, hogy még gazdát cse­rélve is jóideig megmarad benned ez a pokoli vonás. Te vak, te láthatatlan, sötéthatalmú tank­­ huszonkét esztendeje mutatja pontosan minden mozdulásodat a lelkem szeizmográf tűje ; min­den embervilágról tudok, amelyet eltiportál; minden sár-álarcról tudok, amelyet golyó nem­­járja homlokokra fröcsköltél, minden bádog­­bárcáról tudok, amelyet álhősök hazug jutal­mául arany vitézségi éremként silány csepű­­rágó-mellekre aggattál. Tudom azt is, mikor kezdett láthatatlan géppuskáid csöve ember­gyilkoló golyók helyett anyaföld - gyilkoló dudva-magot és penész-spórát szórni: apró, kicsi magyar csúfolásokat, vidám, tréfás anek­dotákat a magyar barbárságról, álszent meg­indulást, hazug haragot az immár mindörökre meddő magyar ugar fölött, ami azután évről­­évre sűrűbben és egyre nagyobb területen burjánzott föl körülötted, míg végre betölt a cél: egy egész nemzet tévelyedett el a min­dent betöltő burjánrengetegben, s jóformán minden fia segített a te szívósan dolgozó legényeidnek, irtva, gyomlálva, vagy legalább egy kicsinylő mosollyal megtiporva minden igaz magyar virágot. Mert ki ne tudná ma, hogy volt egyszer egy nemzet, — egyetlen egy eddig az egész világon, — amelynek ön­érzetét pár évtized alatt fölfalta a penész és amely az öngyilkosok madzagával a nyakán mosolyogva tapsolt annak az irodalompolitikai tanknak, mely e penész spóráit szórta rá. Hogyne tapsolt volna, mikor a nagy ideig láthatatlan tank egyszerre csak úgy tűnt a szemébe, mint egy virágbaborult, babéros­­borostyános, világpolgár-zászlós tömegtrónus, amelyről szép, göndör, galuskás hangú kabaré­legények hirdettek új, nagyszerű igazságokat, olyanformákat, hogy magyar kultúra nincs és nem is volt, de hogyha lesz valaha, azt ők, a kabaré-legények fogják az ő külön, nemes zsargonjukban megteremteni; hogy minden szép, jó és igaz, ami nem magyar lélekből sarjadzott és minden kiirtani való ostoba faji ekzotikum, ami magyar. Enélkül az irodalom­­politika nélkül és ennek az irodalompolitiká­nak teljes­ tökéletes diadala nélkül sohasem juthattunk volna el a vörös uralomig, amely­nek négy hónapja alatt szitok, pofon, korbács és akasztófa járt egy himnusz-dúdolásért, egy nemzetiszínű pántlikáért. Ez az irodalompoli­tika sülyesztett bennünket olyan mélyre, amilyen mélyre nemzet még talán sohasem sülyedett; odáig, hogy önérzetét, magabecsü­­lését, címerét, zászlaját, hőseit, imádságait, minden ezer évig szíve fölött viselt kincsét — ha csak négy hónapra is — gyáván-bután a szemétre vetette. A nagy fölébredés után

Next