Ellenőr, 1871. február (3. évfolyam, 139-166. szám)

1871-02-01 / 139. szám

WF Elészítési árak: Egyn ém . . 80 ft. —• kr. I Émegyedr« . . 5 ft. — kr. Fah­r« . . . 10 . — „ I Egy hónapi« • 1 » 80 , Egy«­ szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Postán, bálvány-utcza 4. aatám, I. emelet. Semmit nm közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésén nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen­­ fogadtatnak el. ldU. szám. Megjelenik minden reggel, kivire hétfőn ■ finnepre kfiretkesd napon. A­ lapot életö reelamátlók­ Légrády testvérek irodájába (8 sas-utca* M. u.) intézendök. Szerda, február 1. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri­­ A nyilt-tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . . , 10 kr.­­ Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ Kiadóhivatal: Pesten, kétsas­ utcsa 14. szám. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó­ hivatalában kétsasutcza 14. sz., Légrády testvérek nyomdájában Pest a sas utcza 24. sz. és Naschitz J. ügynöki irodájában Pest, arany kéz utcza 5. szám, III. évfolyam. A szent részvét nevében. francziaország nyomorának enyhíté­sére intézett adakozások. (Harmadik gyűjtés.) A mait kimutatás összege 41 frank, 2 ar., 4 frt, 3 db */* fitos ezüstben és . . 2478.79 B­a­tt­o­n­y­a mezőváros gyűjtő ivén be­folyt (az adakozók névsorát közöljük, mihelyt térü­nk engedi)..........................85.33 A battonyai „olvasó népkör“ gyűjtése (a névsort közölni fogjuk) ..... 51.­— frt.dr. Barátom Lajos! A vén Európában egy posthumus és idétlen szülöttel ismét több van. Azt hittem, hogy értelmes ember és értelmes nép előtt a dicsőség mestersége, úgy a hogy a barbárok értették és gyako­rolták — már lejárta magát és a tudo­mány és munka dicsőségének ideje bekö­vetkezett. Azt hittem, hogy a sötét középkornak minden miveit nép véglegesen hátat fordí­tott és hogy legalább Európában, hol a háború annyit rontott és darabolt, ezután már a civilisatió csak egyesülni fog. Azt hittem, hogy már minden miveit nép csak intenzív nagyobbodásra törekszik: a nép nemesítésére és képesítésére, nem pedig terület-nagyobbításra. Azt hittem, hogy a józan ész axióma magaslatára emelte azt az igazságot, hogy egyik nép romlása nem lehet a másiknak haszna — következőleg a hódítás helyét a csere fogja elfoglalni. Csalódtam! A cultur német nép csak úgy érzi ma­gát biztosságban, ha szomszédját legalább 50 évre tehetetlenné teheti. A cultur német nép nem lát maga előtt nagyobb feladatot, mint tenger vér árán, felszámíthatatlan gazdagság megsem­misítése által határát egy néhány mért­­földdel odább nyomni. Colombo egy nagy új földrészszel gaz­dagította az emberiséget. Gyapotot, czuk­­rot, dohányt és burgonyát adott és sen­kinek nem került vérébe. Hát Vilmos császár mivel gazdagítja nem az emberiséget, csak saját cultur népét, azzal a szégyenítő tudattal, hogy bűnt követett el az emberiség ellen. A mostani háború mindenkit meggyőz­hetett arról, hogy a civilisatiónak Német­országban csak felülete van, de mélysége nincs. Kisszerű emberek és kisszerű népek azok mindenben, kik sértett hiúságuknak egy óra­ negyednél tovább adnak audientiát. A mostani háború már régen csak sér­tett hiúság és irigységből foly. A civilisatió mértékét mindenhol és mindenkor az mutatja, hogy mennyire tisz­telik és óvják az emberek életét és sza­badságát­. Cultur népnek csak azt ismerhetjük el, mely nagy igazságoknak és nagy érzel­meknek nem csak letéteményese, hanem terjesztője és gyakorlója. „Mondd meg mit csinálsz, én meg mon­dom ki vagy, mi vagy.“ A cultur német nép azt mondja: „rán­­tottát nem lehet csinálni, hogy a tojást el ne törjük.“ Nekik császár kell, a császárnak pedig hódítani kell. Meg van! A hódítás és milyen modor­ban ? — a német nép előtt dicsőség ; a dicsőség mindig népszerűség, a népszerűség meg hatalom és a hatalom európai és ázsiai értelemben — halálos ellensége a szabadságnak. A Napóleon császárságánál bába volt, ha tetszik pontifex, a tudatlanság és félelem. A német császárságot a v­i­o­­lentia és mysticismus teremtette. Régen hirdeti Hengstenberg a német protestánsoknak, hogy a szent lélek egy embert könnyebben felvilágosíthat, mint egy tömeget. A műveit német nemzet előtt még egy nagy feladat van : a logika szerint tel­jességében vissza kell állítani a caesaro-pa­­pismust. A Napóleon császárságának jelmondata volt: capiat, qui capere potest! Egy középkori legenda szerint az ör­dög minden legyőzött ellenségének tulajdo­nait magába szedte fel. A római nép akkor állította fel a császárságot, mikor már az ismeretes vilá­got kirabolta, emberekkel jóllakott és a ki­öntött vértől elkábultan már csak mulat­ságra és hitvány élvezetre volt szüksége. A császárság Rómában soha sem volt insti­­tutio, csak áru, mit a hiúság­ vásárán a praetorianusok kótyavetyén adtak a többet ígérőnek. Bár hogy erőlködjék a junkerség el­végre is a 19-j£ században, a császárság hitelvesztett elég. Vilmos császárt csak ser­házi költők fogják megénekelni. Homerusa nem lesz soha, mert Napóleon nem volt Hector. A német nép pedig azt a hiúságát, hogy a francziát megalázza, oly bizonyosan szolgaságával fizeti meg, mint a­milyen bi­zonyos, hogy kétszer kettő - négy. Quum veritatem, qua liberetur, ignoret natio, opportet, ut fallatur. Régen mondotta ezt Sz. Ágoston, de a történelem még ré­gebben tanúsítja , hogy a népek között a talio törvénye uralkodik. A régi perzsa királyok, ha egy száza­dos pálmafa előtt lovagoltak, leszáll­ottak és a pálmafára arany lánczot tettek, tisz­teletük jeléül a fa iránt, mely sok fáradt embernek árnya alatt pihenést adott. A cultur német nép császárja a civili­satió százados művei ellen maga leges­legfelségesebb személyében vezeti a bombázást. Bossuet az Ádám esetét a paradicsom­ban szerencsés bűnnek nevezte, mert e nél­kül nem kellett volna a megváltás. Én azt hiszem, Bossuet utángondolta , nem kellett volna sem pápa, sem püspök. Ily értelemben magára nézve a püspöknek igaza volt. A Vilmos császárságát üdvös esemény­nek, olyan Bossuet-féle értelemben szintén sok belül üres, kívül czifra livreés ember fogja mondani. És a nép? Megtanulja annak az ame­rikai példabeszédnek igazságát, mely azt mondja : „a régi rabszolgáknak való.“ És megemlíti a bölcs Heraclitust, ki azt tartotta, hogy: okos ember egy vízben két­szer nem fürdik. Én pedig a­mint a napi események folyamát egyik napról a másikra figyelem­mel kisérem, azt képzelem sokszor, hogy a Goethe boszorkányainak gyűlésében vagyok. úgy látom, hogy minden népnek van valami speciális nyavalyája. — A magyar nemzeti betegség a csömör ; ebből jó diae­­tával ki lehet gyógyulni, — a franczia nemzeti nyavalyája a napoleonismus. — Eb­ből már csak többszöri érvágás után lehet menekülni, — a cultur német nemzet ata­­vismusban szenved, így nevezik a ter­mészettudósok, mikor az unoka vissza­üt nagyatyjára. A németek a Barbarossa le­gendától betegek, — és a Barbarossa ko­rára ütöttek vissza. Ennek nem tudom mi lesz valaha az orvossága. Szeretném pedig tudni, mert ragályos betegség.­­ • A hódító temperamentuma mindig divatossá válik. Felvilágosodott értelem, tiszta jellem, em­beri méltóságunk érzete, és a szabadság őszin­te tisztelete, remélem minket megóvhatnak. A­micus. A baloldali kör szerdán, február hó 1-én délután öt órakor értekezletet tart,­hajtassanak be az illetőktől. Az e módon három év alatt befejezhető szabályozási munkálatok ál­tal pedig az egész vidék veszélyeztetett jóléte, termelő és adóképessége helyreálland. Nem kétlem, miszerint a kormány, fontolóra véve a fenforgó körülményeket, nemcsak felada­tának, de kötelességének is ismerendő e tekintet­ben a kezdeményezést megtenni, és miszerint az országgyűlés­­ beleegyezésével járuland oly intéz­kedésekhez, melyek anélkül, hogy az országra nézve bármily kárral járhatnának, egy egész vidék jólétét mozdítják elő. Rudna 1871. jan. 30. NicolicsSándor. Tisztelt barátunk — kinek visszavonulását az ország képviselőinek törvényhozó testületéből nemcsak elvtársai, de pártellenei is veszteségnek tartották a közügyre nézve — olyan jogosult és sürgős kérdésben töri meg hosszas hallgatását, hogy nem kétkedünk felszólalásának hatásán a kormányra sem, mint a­mely nem lehet közömbös az ország egyik — sok tekintetben — legfonto­sabb vidékének érdekei és szenvedései iránt. Csernátony: A temes-torontál megyei áradások. A múlt év végén és a jelen év elején a Te­­mes, Bega, Beregszó és Berzava folyók és csator­nák árjai Temes és Torontál megyékben közel 180,000 holdat borítottak el. Az őszi vetések nagy­része elpusztult; a falvakban házak és gazdasági épületek részint megrongáltattak; széna, szalma s egyéb takarmány tönkre ment. Habár ily nagymérvű vízáradás már több éve nem pusztított e vidéken , kisebb, részletes el­öntéseknek a nevezett folyók mentén fekvő terü­letek évenként ki vannak téve s állatok sokszor egy egész évi szorgalom és fáradság gyümölcse pár nap alatt megsemmisül. Első sorban ugyan az elárasztott vidék lakói vallják leginkább e pusztításoknak kárát, második sorban azonban sujtják a közlekedés, forgalom és kereskedés megakadása következtében a közvet­len nem érintett, távolabb vidékek lakói is , sőt maga az állam is, mert a kényszerült adóelenge­dések által rendes jövedelmi forrásai csökkennek. Nemcsak egyesek érdeke, de a közérdek kívánja tehát, hogy az árvíz pusztításainak miha­marabb eleje vétessék; ez pedig csak mindezen egymással összeköttetésben álló vizeknek egyön­tetű, tervszerű szabályozása által történhetik. Ezen szabályozás gyors kivitelére, melyre körülbelül egy millió forint kívántatik, a közvetlen sújtott vidék lakossága elégtelen, mert az áradá­sok által különben is megkárosítva és jövedelmei egy részétől megfosztva, nem képes ezen össze­get rövid idő alatt előteremteni. Ez pedig okvetlen szükséges, minthogy csak oly szabályozás termi meg azonnal üdvös gyümölcsét, mely kellő pénz­erővel megkezdve, nagy erélylyel folytatva, rövid idő alatt be is fejeztetik. Hol valamely veszély elhárítására egyesek elégtelenek, ott segítőleg közbelépni az állam és ennek kormányának feladta. Temes és Torontál megyék vizát­ sujtott la­kossága az országtól nem ajándékot kér, hanem segélyt. Segélyt pedig az ország akként nyújthat, ha a szabályozásra megkívántató pénzösszeget, 15 év alatti törlesztésre az illető szabályozási társu­latnak, vagy társulatoknak kölcsön adja. A kölcsön pontos és szabályszerű visszafize­tését biztosítja az 1869 ik évben alkotott azon törvény, mely elrendeli, hogy a Temes és Bega szabályozására kivetett összegek az adóval együtt iI faut cultiver notre jardin. Egy kitűnő férfiú és igen kedves bará­tom írta nekem pár napja vidékről a kö­vetkező sorokat: „A jogászbáli eseményről eszembe jut, mit az öreg Martin szokott mondani, mikor bajt és igazitni valót látott :il faut cul­tiver notre jardin. Emeljétek és ta­nítsátok a fiatalságot, még ha majmolásból hibázik is. A fiatal kor jó, vagy rosz szokásai solidaritásban vannak a férfi­kor erényeivel és hibáival. A tömeg mindig csak teste­ a nemzetnek; feje, szíve a tanuló ifjúság. Ők lesznek a nemzet művészete, tudománya, irodalma, szabadsága, egy szóval egész civi­­lisatiója. Még a legszabadabb álladalmak­­ban is sok erőre van szükség, hogy az em­beri és polgári jogokat megoltalmazzák. Hát még a mi szegény hazánkban! Mi lesz ennek jogaiból és függetlenségéből, ha ezek nem találnak refugiumot és várat az érte­lem felvilágosodásában s a jellem férfias szilárdságában ? Az ellenzéki lapok szomorú, de nemes kötelességet teljesítettek. Il faut cultiver notre jardin. Utolsó hu­mánus nyilatkozatod e tárgyban jól esett nekem. Hiszem, hogy elvégre belátják az érdeklettek is, mennyire helytelen volt cse­lekedetük. Különben, barátom, száz meg száz körülményeknél fogva minden tavasz virágaiból áldozatul esik néhány az ártal­mas férgeknek. Én azonban a mi virágaink legnagyobb részéből jó gyümölcsöt remény­tek. Nem kell hát csüggedni a jó munká­ban. Il faut cultiver notre ja­r­­din. . . .“ A levél, melyből e sorokat idéztem, nem a közönség számára íratott. ítélje meg azonban olvasónk, vájjon nem hibáztam volna-e mind szerkesztői, mind irodalmi, sőt hazafisági kötelességem ellen is, ha ama gyönyörű kis képet, melyből a tiszta lelkihet legmagasztosabb érzelmei sugároznak elő — valódi Jean Paul Rich­ter kedélyességgel — a mosolygó fájda­lom és komoly hit ábrándos és megragadó vonásaiban, csak a magam kizárólagos él­vezetére tartom meg? Hogy az olvasó he­lyesli indiscretiomat, arról bizonyos vagyok, mert nem kétkedem sem fogékony­ságáról a szép és nemes eszmék iránt, sem jó ízléséről egy véletlenül talált mestermű megbecsülésére. A­mi pedig barátomat il­leti, neki nincs joga megtagadni bocsánat­­ját, mert a­ki úgy remekel szándéktalanul is, mint ő, annak a közönség elé kellene adni tollrajzait mindig és gyakran. S mert osztozom teljesen azon érzel­mek mindenikében, melyek az idézett sorok kisded keretéből oly meghatólag szólnak hozzánk, nem közlöttem és nem fogok közleni egyet sem azon sok czikk és levél közül, melyekből egész halmaz érkezett hozzám, az ország minden részéből, úgy a fővárosi, mint a vidéki fiatalságra vonatko­zólag s jelesen a jogászok bálbizottságának eljárását illetőleg. És nem közlök semmit azon másik ok­ból sem, mert ama sajnos eseményt nem tette magáévá a sajtó egyetlen része sem (a clericalisok közlönyén kívül) s megta­gadta a fiatalság nagy többsége is. S ké­rem vegyék ezt tudomásul mindazok, kik nekem ez ügyben írtak vagy írni akarnak. Saját nézeteimet azonban, a tárgy bizonyos oldalairól még elmondom ígére­temhez képest, mert hasznosnak vélem az eszmék tisztázására, a közérdek szempont­jából és a fiatalság azon csekély része iránti tekintetből is, mely következetes akar lenni a meggondolatlanság­hoz, de még nem esett áldozatul „az ár­talmas férgeknek,é­s így még jó gyümölcs­csel örvendeztetheti meg hazánkat. Il faut cultiver notre jardin. Most már nyugodtabban, mert a köz­érzelem örvendetes nyilvánulása után íté­lek a dologról; hidegen azonban most sem gondolhatok rá, mert sokkal nagyobb ve­szély előárnyát láttam benne Magyarország jövendőjére nézve, semhogy teljesen meg­könnyebbült kedélyben tekinthetnék vissza eltűnésére, úgy vagyok vele, mint Dante volt a pokoli, völgy torkolattal, honnan, ki­jutott — E come quei, ehe con lena affannata Uscíto fuor del pelago alia ríva Si volge all acqua perígliosa e guata. (és, mint az, a ki hanyatló lélekzettel érve ki a tenger partjára, a veszélyes vizek felé fordul és néz.) Mert a­mióta itthon vagyok— 1867 ápri­lisa óta — semmi sem hatott rám oly ke­­serítőleg, semmi sem idézett elő érzelmeim­ben akkora felháborodást, semmi sem ráz­­kódtató meg annyira hitemet nemzetünk jövőjének biztossága iránt, mint azon tény, mely által a fővárosi jogászok ez évi bálja jelentékenynyé lett és­ emlékezetes marad. Lehet, hogy ezen nyilatkozatomat túl­zottnak tartják némelyek még azon olva­sóim közül is, a­kik egyébiránt osztoztak a mondott tény feletti megbotránkozásban. Sajnos és boszantó esemény volt — gon­dolják — de utoljára sem egyéb, mint egy idétlen csekélység, mihelyt azon kormány­zati szörnyűségekhez, törvényhozási kábel­­hez és alkotmányos mesterműhez méretik, melyek az ország jogérzetét, népünk lelkü­­letének férfiasságát és az üdvös haladás szellemétől sugallott szivek minden hazafias dobbanását a gyötrelmes méltatlankodás idegsorvasztó és nyugalomgyilkos rohamai által lázítják fel szüntelen. S tagadhatatlan, hogy a királyi biz­tosság alkalmi süvege alá menekvő minisz­teri felelősség, a közösügyi palotákban szé­kelő önkormányzat és a delegációk asztalá­nak hulladékain rágódó Parlamentarismus, egy szóval, egész közigazgatási és közjogi állapotunk vívmányai, stratégiai vasutai, erdőgazdászata, nyugdijai, virilis szavazata, hivataltermései s deficitje mellé állítva : ez a jogászbáli egész botrány olyan pulyaság­­nak látszhatik, mely tán szót sem érdemelt s legfelebb a gúny ostora által lett volna megbüntetendő, mikép medvének ne kép­zelhesse magát a nevetséges bolha. És én mégis megmaradok annál, mit e sorok kezdetén mondottam. Mert a vének irányában utoljára is beokoskodjuk elkeseredéseinket azon engesz­telő eszmejárásba, miszerint részint életko­ruk, részint sokoldalú szenvedéseik által lettek képessé azon csúszkáló politika kö­vetésére, mely csak nyugalma és élvezetei biztosítását látszik czéljául tekinteni. Sőt tovább mehet ez iránybani elmél­kedésünk, s hitegethetjük magunkat, ha nem is az élénk reménynyel, de az önvigasz­taló feltevéssel — és minden esetre a forró óhajtással — miszerint véneink alkalom­sikkasztó politikáját is igazolja tán — vala­mely kedvező fordulat, vagy kellemes euró­pai földindulás segedelmével — a haza jó szerencséje, melytől bizony szívesen vennénk minden c­áfolatot kínos sejtelmeinkre. De hogy a hazafias sóvárgás lelemé­nyessége ilyen kedélyes mentségek és felvi­­dámító ábrándok eszmekörébe ringathassa át aggodalmait még azon politikai iskola mestereivel szemben is, melynek tanait té­vesnek, kártékonynak, veszélyesnek tartja meggyőződésünk, arra okvetlenül megkíván­­tatik, hogy biztosítva legyünk e tanok meg­­fogamzása ellen azoknak kebleikben, kikre legközelebbről száll a nemzet érdekeit ille­tő őrködés szent joga és szigorú kötelessé­ge. Mert mihelyt látnunk kellene, hogy a mostani politika jellemtelenségét és korhadt modorát átveszi — fejlesztendő örökség gyanánt — a kormányzó és törvényhozó feladatra hivatottak legközelebbi nemzedéke is: kétségbe kellene esnünk hazánk jövője felett s kénytelenek volnánk elismerni azok­nak igazát, kik szerint kár vesződni ez él­hetetlenné vált faj ügyében s elég, ha nézzük — hidegvérű bölcselkedéssel — mi­ként tűnik ki létküzdelmének lanyhaságából is Darwin fejlődési rendszerének alapossá­ga, a természeti kiszemelést érdemlő élet­­képesség fajaival szemben. Vegyék el hi­tünket a jelenleg uralkodó politikai elvte­­lenség és lelkülethitványkozás ideiglenes­sége felől, s elvették azonnal minden hi­tünket a magyar nemzet fenmaradásának lehetőségében. Ezért éreztem kimondhatatlan keserű­séget a jogászok bálbizottmányának meg­döbbentő merénye felett. Nem egy vagy más nóta milyensége, czime, nyelvezete lá­­zítja fel az ember vérét, hanem jelentősége bizonyos közérzelem folytán, melyet egy egész ország gyötrelmeinek sötét tömegéből fejtett ki a kínzó események hosszú sora. S nem a nóta zengése ellen háborodunk fel, hanem a hely, alkalom és játszatainak ki­léte ellen. Én szivesen meghallgatom a re­mek és ünnepélyes zenét, melyet Haydn irt, s botorságnak találnám kikelni ellene, mil­yen játszatik a katonai zenekarok által a felsége üdvözletére valamely szemlén vagy más alkalommal, bevett szokás szerint s igy minden demonstrationális jelleg és­ hi­­zelgési jelentőség nélkül. De a magyar nem­zet fiatal jogászainak bálján hallani amaz osztrák császári hymnust, oly váratlan és megdöbbentő eset, mint volna az, ha egy bájos leányka, kinek igéző ártatlanságában teljes hittel vagyunk, ha mindjárt vén r­o­m­é­k és gyanúsan mozgó hölgyek által környezetten látjuk is, egyszerre csak fel­ugranék szende helyzetéből s elkezdené tán­­czolni a kankánt, nem tudva mit tesz, de túlszárnyalván utánzó szilajságában a szem­lesütve megfigyelt ugrások legvadabb pél­dányait is. Mi lehet a többi, ha már a jo­gászok is a Gott erhalte-nál van­nak? Mit várhatni azon év telétől, mely­nek már tavasza is ilyen rideg? Ezen és hasonló kérdéseket idézett elő az átalános, kínos meglepetés minden hazafias kebelből. S e kérdések indokát nem is kell elemezni. Vannak dolgok, melyeket ért egész terje­delmében mindenki, ha nem „romlott szív és romlott elme.“ Magyarázatra nincs szükség. S reménylendő, hogy e nem remény­lett eredményre meghökkentek azon vének is, kik a politikus syeophantaságot csak a jelenlegi körülmények átmeneti nehézségei­nek megkerülésére és saját hatalmuk ide­jére vélték opportunusnak. Annyi bi­zonyos, hogy ha most sem, e nótára sem ébrednek fel szörnyű álmodozásaikból, akkor még megérhetik, hogy — példáju­kat követve s nyomukban járva — egy nemzedéket nevelnek, mely kine­veti Deák tiltakozását a c­e­n­t­r­a­l­ p­a­r­la­­m­­e­n­t­b­e menetel eszméje ellen. De tán gondolkozhatnának az udva­­ronczság túlhajtásai felett a hatalom leg­nagyobb emberei egy más szempontból is. Francziaország sorsa elég tanulságul szol­gálhat. A­míg szilárdnak látszott a napo­leonismus rendszere­s fenyegetésnek vétetett minden szellemi szabad eszme, férfias jellem és szellemi függetlenség :a Marseillais­e-t nem lehete hallani, sőt nem is volt szabad játszani semmifelé. Egyedül uralkodott a lágyító, hízelgő, udvaroncz nóta: P­a­r t­a ,n­t pour la Sirie! — Hanem hát kitört a háború s erre kellett volna egyéb is. Némi habozás után (miről tanúskodnak a nyilvánosságra jutott titkos iratok) III. Napóleon rendőrsége játszatni kezdé a M­a­r­s­e­i­l­l­a­i­s­e-t is , sőt e­l­s­z­a­v­a­z­­t­a r­á ezt minden színházban. S volt is roppant tetszés, viharos kiáltozás, óriási hetvenkedés és rendkívüli spectaculum bő­ségesen. Csak egy érzelem hiányzott a tomboló, éneklő tömegek keblében: a szent lelkesedés, mely csodákat szokott mivelni. Hiába némult el a Partant pour la Sirie édesen imperiális da­locska , hiában dörgött a Marseillaise forradalmiasan idegrázó szózata, a nem­zeti lelkületet nem járta át azon magasz­tos borzadály, mely ellenállhatlanná tesz egy hősies természetű, nagy nemzetet. A rendőri szabadelvűség rettentő fárs mássá tette az ajkakat, de nem rázhatta fel a szíveket. Elkésett az ébre­dé­s. S fájdalom, hogy a bűnös, romlott, kegyhajhász rendszer nem csak mesterén boszulta meg magát, hanem romlást idézett Francziaországra is, mely felemelkedett ugyan Sedan és Metz után s csodás erőkifejtés által nyerte vissza a világ tisz­teletét és rokonszenvét, de a bonapartista rothadás átkos eredményeit nem volt képes jóvá tenni a hazaszeretet lelkesültségének minden áldozatkészségével sem. Okuljanak e borzasztó példából kor­mányzóink s az udvaron ezek. Hiszen ná­lunk nem félhetnek semmi magyar lázadás­tól, hogy remegniök kelljen minden férfias érzelemtől. Miért ne maradhatnának tehát azon Rákóczy induló mellett, minden ünnepélyes üdvözletre is, a­melyet játsza­nak minden baj nélkül a hadsereg zene­karai is. — Vigyázzanak, mert az idők sö­tétek, s ha monarchiánk ellen is kitörni talál az orkán, akkor bizony nem sokra mennek a Gott erhalte mellett ne­velkedett érzelmekkel s csalódhatnának R­á­­kóczy elkésett s tán nem is érzett hangjainak buzdító hatásában is. 11 faut cultiver notre jardin. Még van mondani valóm a fiatalság azon kis töredékének, mely nagy harag­gal vette helytelen tettének megrovatását. Elmondom holnap: Csernátony.

Next