Ellenőr, 1872. március (4. évfolyam, 50-77. szám)

1872-03-01 / 50. szám

Előfizetési árak Egész évre ! ! 20 frt. — kr. Évnegyedre . . 5 frt. — kr. Félévre . . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „ 80 „ Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Semmit sem közlőnk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Pesten, nádor-utcza 6. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclam átlóti L­é­grády testvéreit irodájába. (nádor-utcza 0. sz.) Intézendők­. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri A nyilt-tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért .... 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-u­tczii 6. s­z­á m­. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két­ sasutcza 14. sz. ala intézendők. 50. szám. Péntek, márczius 1. 1872. 10. évfolyam. Pest, febr. 29. Az államszámvevőszék előterjesztéseit és ezekre a miniszterek által tett észrevé­teleket átolvastuk. Az államszámvevőszék a törvény ér­telmében évenkint szept. elsejéig köteles el­készíteni. 1. A megelőző évre vonatkozó zár­számadást. 2 Az államvagyon mérlegét. 3. Jelentését az államháztartás, államvagyon és államadósságok kezelése körül szerzett számviteli tapasztalatairól. E jelentések a minisztertanács észrevé­teleivel haladéktalanul az országgyűlés elé terjesztendők, hogy a költségvetés tárgya­lásakor úgy az egyes tételek megállapításá­nál mint a miniszterek eljárásaira vonat­kozó határozatok hozatalánál támpontul, irányadóul szolgálhassanak. A törvény által megszabott határidő azonban nem tartatott meg s a jelentések nem a költségvetés tárgyalása előtt mint kellett volna, hanem a tárgyalások után terjesztettek elé, minek az jön a következ­ménye, hogy az előny, mit a zárszáma­dások s ezzel együtt a jelentések a költ­ségvetés tárgyalásánál nyújthattak volna, reánk nézve teljesen elveszett. Ennek egyik fő oka a miniszterek meg­rovandó eljárásában rejlik, kik nagyban késedelmeztették az előterjesztés összeállítá­sát. Voltak esetek, midőn a számvevőszék­nek négyszer ötször meg kellett keresni egyik másik minisztériumot bizonyos szám­adások beküldéséért. Nagyon természetes, hogy ily körülmények között bármily jó­akarat mutatkozott is a számvevőszéknél, a zárszámadási munkálatok nem készül­hettek el. Kezdetben azt hitték a miniszterek, hogy a számvevőszék egyszerűen „báb“ lesz az ő kezeikben, mely gépiesen sorra szedi a számadásokat, melyeket neki a mi­nisztériumok beküldenek s megelégszik szé­pen azzal, amit neki beküldenek. Amint azonban észrevették, hogy a számvevőszék­ben bizonyos önállóság kezd lábra kap­ni, különféle ürügyek alatt rögtön akadá­lyokat gördítettek annak működése elé. A másik fő oka a zárszámadási munkálat elkésésének a fennálló államszámvi­teli rendszer. Ennek módosítását a szám­vevőszék elkerülhetően szükségesnek tartja, minthogy e mellett a törvényesen megsza­bott határidő, minden igyekezet dac­ára nem volna megtartható, és minthogy a szám­vevőszék maga is belátja a törvény azon intézkedésének szigorú megtartását, hogy a múlt évi zárszámadás egyidejűleg a jövő évi költségvetéssel az országgyűlés elé minden­kor, legkésőbb szeptember elején beterjesz­tessék. Ami magát a zárszámadást illeti, az lényegesen különbözik elődeitől. Úgy a táb­lázatok alakja, mint a tételek csoportosí­tása, szóval, az egésznek beosztása más — és előnyösebb, mint eddig. Míg az eddigi zárszámadások fő jellege az érthetetlenség és zavarosság volt, az előttünk fekvő könnyebb áttekintést enged az államháztartás egyes ágazatában. Az államszámvevőszék törek­vése oda irányul, hogy egyszerűsítse a különben is bonyodalmas számadásokat és világos képet nyújtson az államháztartás állapotáról. Ez valószínűleg nem fog tetszeni a mi­nisztériumnak, mert minél egyszerűbb, ért­hetőbb és világosabb alakban mutattatik be a zárszámadás, a minisztérium eljárása, a fennálló rendszer hiányai és hátrányai annál kirívóbb színben tűnnek elő.­­ És ime, azonnal idézünk is példákat az előttünk fekvő zárszámadásokból, melyek kétségbevonhatlan adatokkal bizonyítják a kormány által követett rendszer helytelen­ségeit, ferdeségeit és veszélyességeit. 1870 végével az egyenes adók, melyek előirányozva voltak 59,093.318 forinttal, 1 27,499.943 frt hátralékot mutatnak. A jogügyleti illetékek, melyek 1870-ik évben 10,250.532 írttal írattak elő, 1870 végével (ide számítva az előbbi évek hátralékait is) 13,722.162 frt hátralékot mutatnak. A jog­ügyleti illetékek hátralékai 1867-ben, midőn a magyar kormány vette kezébe az állam­ügyeket, összesen 11,552.396 írtra rúgtak. 1868-ban e hátralékok már 12.412.996 fo­rintra növekedtek, 1869-ben 13.335.955 fo­rintra, míg végre 1870-ben már 13.723.162 írtra szaporodtak. Tehát a magyar kor­mány alatt a hátralékok évről-évre szapo­rodnak. Ez összeg legnagyobb része valószí­nűleg veszve van az államra nézve, mert behajthatlanok és nincsenek kellőleg bizto­sítva. Nagyon szomorú jelenségek mutatkoz­nak a dohányjövedéknél. A dohány bevál­tásra 1868-ban kiadatott 7,116,312 frt. 1869-ben 5,279,688 frt, tehát két millióval ke­vesebb, mint az előbbi évben. 1870-ben ki­adatott 3,864,134 frt, tehát ismét mintegy két millióval kevesebb, mint az előtte levő évben és négy millióval kevesebb, mint 1868-ban. Roppant hanyatlása ez a dohány­­termelésnek, mert míg 1868-ban a beülte­tett földterület 95,354 holdat, 1870-ben csak 75,470 holdat tett. Ahelyett tehát, hogy a beültetett földterület növekedett volna, két esztendő alatt 20,000 holddal fogyott. Míg 1868-ban beváltatott 865,900 mázsa, 1870-ben már csak 735,554 mázsa. A termelésnek ezen aggasztó módon való hanyatlása még inkább feltűnik, ha meggondoljuk, hogy midőn még nem volt magyar kormány, — az absolut uralom idejében — 112,089 hold terület lett való­sággal beültetve és a beváltott dohány mennyisége közül egy millió mázsára ment. A termelésnek ezen csökkenése eredményezi azt, hogy míg 1868-ban ,az osztrák kor­mánynak eladott nyers­anyag után jövedel­münk volt 6.626,018 frt, 1870-ben ezen jövedelem leolvadt 2.987,156 írtra. Az or­szág jövedelme két év alatt csupán ezen egyetlen egy tételnél 3.638,862 írttal fo­gyott. A dohánytermelés nagy mérvű hanyat­lásának másik káros oldala az, hogy mivel kevesebb itthon a termelés, a külföldről an­nál többet vagyunk kénytelenek behozni. 1868-ban külföldi gyártmányért kiadtunk 1.788,942 frtot, míg 1870-ben kiadtunk 4.915,367 frtot. Két év alatt a többlet 3.126,425 frtra rúgott. Most adjuk ezen összeghez, mit kül­földre küldöttünk, azon másik összeget, vagyis a 3.638.862 frtot, melyet Ausztriá­ban vesztettünk, kitűnik, hogy 1870-ben a dohányjövedék mellett hetedfél millió vesztesége volt az országnak az 1868-diki évhez képest. Azonkívül meg kell jegyezni, hogy a gyártmányok jóságának és kelendőségének érdekében a kormány bizonyos mennyiséget — mint készletet — folytonosan fenn szo­kott tartani. 1870-ben ezen készletből a kormány 3.752.948 frt értékű dohánygyárt­mányt adott el anélkül, hogy készletét képes lett volna ismét az előbbi évek álla­­dékára kiegészíteni. Ily viszonyok mellett aztán csakugyan nem lehet a gyártmányok jóságát reményleni s nem csoda, ha komisz, élvezhetetlen szivarokkal kínozzák a közön­séget. A mondottakból önként következik, hogy a dohányjövedék tiszta jövedelme év­­ről-évre alábbszáll. A tiszta jövedelem az új építkezések költségeinek, továbbá a nyers­anyag- és gyártmánykészletek érté­keinek beszámításával 1868-ban tett 13.040,441 frtot, 1869-ben 12.099,850 frtot, 1870-ben már csak 9.283,015 frtot, tehát két év alatt apadt a jövedelem négy millióval. Aggodalommal szemlélheti azt minden jóra való hazafi, hogy lassan lassan mint tesszük tönkre dohány­termelésünket, mely más körülmények között Magyarország ter­­mesztményeinek egyik legszebb, legjövedel­mezőbb ágát képezhetné. Hogy milyen hiányosak az előirányza­tok, kitűnik abból, hogy a bányászatnál például a bevételeknél 1868-ban 7.553,171 frt. 1869-ben 10.562,733 frt. 1870-ben 14.316,232 frt; a kiadásoknál pedig az évszámok ugyan azon sorrendje szerint 7.109,955 frt 11,655,743 fr. 18,765,855 fr. — kölönbség mutatkozik. Az egész ingatlan állam­vagyonra vo­natkozólag az 1870-iki­­bevételek az elő­irányzathoz képest 16.679,769 fttal, a kia­dások pedig szintén az előirányzathoz ké­pest 20.107, 399 frttal magasabbak, minél fogva 4.302,900 frt fölösleg helyett csak 875.270 frt, vagyis 3.427,630 frttal keve­sebb lett elérve, mint előirányoztatott. Hogy az államvagyonnál nem nagyon okszerű gazdálkodást űznek, azt egyebek között az is bizonyítja, hogy 1870 végével az államvagyonnál a cselekvő hátralé­kok 11.467,648 frtot tettek. Ha ehez hoz­závesszük, hogy az államvagyonnál 1870 végével termesztmények, gyártmányok és anyagokban 15.146,570 frt feküdt, úgy 26 és fél millióra megy azon összeg, mely csupán az államvagyonnál minden kamato­zás és igy minden haszon nélkül hevert. Nem vet kedvező világot a kormány gazdálkodására az sem, hogy például az unghvári uradalom 1870-ben összesen csak 1111 frtot jövedelmezett, míg a gödöllői ura­dalomra, minden bevétele mellett 64,696 frtot kellett ráfizetni. Az országgyűlés által egyes tárczák számára megszavazott hitellel a miniszterek a legnagyobb önkény­nyel járnak el. Szám­talan beruházás, melyeknek megtételére az országgyűlés a minisztert utasította, nem tel­jesítetett, míg ellenben oly kiadások létettek és pedig nagymérvű kiadások, melyekre a miniszterek törvényhozásilag nem voltak föl­hatalmazva. Míg itt a cultusminiszter a népnevelésére, megszavazott pénzből tetemes összegeket ad vissza évenként, addig ott a közlekedési mi­niszter a rendkívüli vízépítkezésekre nyúj­tott hitelt csak igen csekély részben hasz­nálta fel, vagy egészen érintetlenül hagyta. Az országgyűlés hiába nyit erre vagy amar­ra az üdvös és az ország jólétének érdeké­ben felette szükséges­ intézkedésekre hitelt,­­ a miniszterek nem eszközük, daczára, hogy a pénz rendelkezésükre áll. Ha rámutatunk az ország égető szük­ségeire, melyeken haladéktalanul segíteni kellene, azt felelik vissza : nincs pénz. Ha aztán az országgyűlés mégis megszavazza a pénzt, ott hever az állam kaszájában anélkül, hogy az égető bajok orvoslására sietnénk. Nem tudjuk, minek tulajdonítsuk ezt ? Az ügybuzgalom teljes hiányának, vagy annak, hogy az illető miniszterek nem értenek a rájuk bízott ügy czélszerű elintézéséhez ? Ellenben tesznek a miniszterek oly kiadásokat, melyekre a törvényhozás által felhatalmazva nem voltak, így 1870-ben megvették drágán a rosz karban álló ma­gyar-belga gépgyárat és a magyar-svájczi vagyongyárat minden előleges bejelentés nélkül. Vannak ismét tételek, melyeknél a miniszterek négyszer ötször akkora ösz­­szeget adtak ki, mint amennyit kiadni törvényszerűleg joguk lett volna, így pél­dául a diósgyőri hengermű bevégzésére elő­irányzott 100,000 forint helyett kiadtak 542,249 frtot, tehát 442,249 frttal többet, mint előirányozva és engedélyezve volt; a zsilvölgyi kőszénbánya felszerelésére 180.000 ft helyett 210.460 frtot, tehát 30.460 fttal többet; a fekete Tiszán felállítandó vízfo­­gó és gőzfűrészre 90.000 ft helyett 116.596 ftot, tehát 26.596 frttal többet. Míg ellenben más beruházások, melyek­nek szükségessége átalánosan elismertetett s melyekre a törvényhozás a kellő összege­ket megszavazta, vagy csak részben, vagy egyátalán nem teljesítettek. De legnagyobb figyelmet érdemel az, hogy midőn a miniszterek így a megszava­zott hiteltől jelentékenyen eltérnek, és az eltérések ind­ok­olását kéri a szám­vevőszék, a miniszterek ez indokolásokat b­e nem küldik, és nem küldötték azt be még máig sem, daczára annak, hogy a szám­vevőszék azt ismételve megsürgette, így lehetetlen, hogy az államszámve­vőszék sikeresen működhessék, így lehetet­len rendes államháztartáshoz jutnunk. Az államköltségvetési törvény azért van, hogy annak határozataihoz szigorúan ragaszkod­jék a miniszter és ha egyben másban kény­telen eltérni az országgyűlés megállapo­dásaitól, az eltérést indokolni tartozik. Ez a legelső feltétel, amit a miniszternek ily esetben megtenni szigorú kötelessége. Minek volna akkor a költségvetés, vagy minek bajlódnék annak megállapításával az országgyűlés hónapokon át, ha a miniszte­rek kények kedvek szerint megváltoztathat­nák e költségvetést anélkül, hogy annak i­n­­dokolását adnák. Egyes tételeknél órákig, sőt napokig vitáz az országgyűlés, míg czélszerűen meg­állapíthatja, hogy a kívánt czélra, mily ösz­­szeg lesz fordítandó. Ha a miniszter nem tartja magára nézve kötelezőnek az ily sok­oldalú megvitatás folytán létrejött határo­zatot, akkor legjobb, ha nem is csinálunk költségvetést és a kiadások megtételét bölcs belátására bízzuk minden egyes minisz­ternek. Igen helyesen mondja az államszámve­vőszék, hogy e tekintetben az országgyű­lésnek határozni kell. A miniszterek eddig tanúsított eljárása mellett lehetetlen az államháztartás rendszeresítése. Amint a zárszámadások tárgyalása az országgyűlés elé kerülend, ennek egyik legelső feladata leendő oly intézkedéseket tenni, melyek szigo­rú határt szabnak a miniszter urak elé. Igaz, hogy a miniszterek utólagosan a számvevőszék jelentésére tett észrevétele­ikben megkísérlik a túlkiadások indokolását, de ez indokolások nagyon kétes értékűek, minthogy azokat megc­áfolni és valódi ér­tékükre leszállítani nincs többé alkalmában a számvevőszéknek. Az indokolások a számvevőszék kívá­natéra a számvevőszéknek küldendők meg, hogy a számvevőszék, mely legilletékesebb az indokolások valódi értékének megbírálá­­sára, azokra megtehesse észrevételeit. És most szóljunk az államszámvevőszék működéséről néhány szót. Hogy a számvevőszék előterjesztései nem felelnek meg egészen az igényeknek, hogy sok bennök a hiány,azt talán monda­nunk sem kell. Ezt elismeri maga a szám­vevőszék is. De egyet világosan látunk a számvevőszék eddigi működéséből: azt, hogy a számvevőszék feladatának teljes tudatá­­val bír, és hogy e feladatnak megfelelni férfias, komoly szándéka is van. Ennél kedvezőbb ítéletet egyelőre nem mondhatunk a számvevőszékről. Ha úgy folytatja pályáját az államszámvevőszék, mint a­hogy megkezdte, lehet, sőt na­gyon valószínű, hogy elveszti egyik másik miniszter kegyes barátságát, de meg­nyeri a nemzet bizalmát. Becsületes, hazafias érzelmű férfiak előtt a kettő kö­zül a választás nem lehet nehéz. Kétséget sem szenved, hogy a szám­vevőszék, ha az államháztartás feletti el­lenőrködést lelkiismeretesen akarja teljesíteni, kellemetlen akadályokkal fog találkozni a miniszterek részéről, de ennek ellenében megnyugvásul szolgálhat a szám­vevőszéknek az, hogy az elismerés mel­lett, mit hazafias fáradozása okvetlen kiér­­demelend, az országgyűlés támogatására is bizton számíttat. Csávolszky Lajos.­­ Az országos baloldali elő­­érteke­zlet márczius 9-én délután 5 óra­kor, a vár­osi redoute éttermében, a párt­­gyűlés márczius 10-én délelőtt 10 órakor ugyanazon épület nagy termében tartozik. Mindazok, kik az értekezletekben részt venni jogosultak, fölkéretnek, hogy igazoló jegyei­ket, saját igazolványuk fölmutatása mellett márczius 8. 9. és 10-ik napjain, a balol­dali kör helyiségében, (váczi utcza, 1 szám) átvenni szíveskedjenek. Ugyanitt kaphatók a közönség számára föntartott karzatjegyek, valamint a nők számára kijelölt külön kar­zat jegyei is. Buffet A Duna szivarai füstölnek, a rakpart ele­ven ; a jég tiszta, az ég ragyog, tavaszodik, kép­zelhetni, mily kevés ember van a házban. Pedig történik benne érdekes felfedezés is, s épen ma jutottunk egy nagy talány megfejté­séhez. Papp Zsigmond úr, ugyanis, szót kért személyes kérdésben, Makrai László beszédének egyik tételére vonatkozólag s kijelenté, hogy ő nem gúnyolta a nemességet. Hiszen „ezen rendhez“ tartozik ő is és ugy„ tudja, hogy ennek „megvan a maga érdeme“. Ő csak azt mondotta, hogy „a nemességnek egy része nem tudja, mi a földadó, mert földje nincs“, s ezen állításának bizonyítékául kijelenti, hogy neki is volt egy kocsisa „kinek nem volt semmije és mégis választójoggal bírt, mert nemes ember volt“. Ezen nyilatkozat több szempontból érdekes. Először is felállítja a tant, mely szerint csak az tudhatja, mi a földadó, a­kinek földje van; e tan szerfelett emlékeztetvén egy hasonló okosko­dás irányában dr. Johnson által tett megjegyzés­re, miszerint „kövérnek kell lenni a hajcsárnak is, hogy kövér ökröket hajthasson“ — he must be a fat man who drives fat oxen. M­á­s­o­d­s­z­o­r meghökkentő azon hitetlene­ket, kik — jobbról is balról is — azon véle­ményben voltak, hogy Papp Zsigmond urnak — eddigi beszédeiből következtethetőleg kocsija nincs, bár mennyi lova legyen is. S végre tisztába hozta a kérdést, hogy ugyan ki lehetett azon egyetlen választó, a kinek egyhangú szavazata által Papp Zsigmond úr képviselő lett.* Jobboldali élet. Szilágyi Dezső beszéde két beszédet si­­lányitott tönkre, azt, melyet a belügyér elmon­dott s azt, melyet a belügyér elmondani fog. * A Pester Lloyd hirdeti,hogy a zsadányi kerület baloldali értekezlete csatlakozott egyhan­gúlag gróf Károlyi Ede programmjához. A bizony meglehet, csak az a kérdés, hogy hány ember volt együtt, és kinek meghívására. Mert senki sem lehet kétségtelenebbül einstimmig, mint az olyan értekezlet, mely egy emberből áll, ki egyesíti saját elágazó nézeteit az általa indítvá­­nyozott megállapodás lelkes elfogadásában ; ámbár lehet kivétel még az átalános megnyugvást ered­ményező körülmények ezen legkedvezőbb összpon­­tosulásánál is, mert — például — gróf Károlyi Ede tökéletesen sose értekezhetik valahol sa­ját magával s még­sem jut unanimitásra soha. Egyébiránt meglátjuk, majd mi lesz. Most csak azt tudjuk, hogy gróf Károlyi Ede meg­választatását valószínűtlennek tartja a jobbol­dal, s ezen valószínűtlenség észlelése folytán léptet ott fel egy másik jobboldalit, a kinek sikere iránt több bizalommal van s kinek fellép­tetésétől elállani gróf Károlyi Ede kérésére sem akar, legalább ez idő szerint. Ezért kellett aztán a zsadányi b­aloldali értekezlet egyhangúságát hirdetni gróf Károlyi Ede malmára, melyet nem vállalkozott vízzel ellátni Zsedényi. Tessék elhinni, hogy ismerjük mi a dolog állását igen jól s átlátunk a mistificátióra irány­zott fogásokon.* — Hát mit mondasz Podmaniczky Fri­gyes mai beszédéhez ? „Azt, hogy szép, erélyes és helyes beszéd volt. — De hát azért lépett ki pártotokból, hogy jobban leszidhassa kormányunkat? „Erre már tőle kért felvilágosítást, nem tő­lem. Hogy köztünk maradva is megtehette volna mai nyilatkozatát, az bizonyos. Helyeseltük volna akkor is, épen úgy mint ma, sőt valamivel tán melegebben is. — Én megvallom nem értem, hogyan lehe­tett helyeselnetek egy olyan ember beszédét, ki elhagyott titeket. „Hja, barátom, te jobboldali vagy. Ne­ked nem szabad helyeselni a jót, hanem a jobb­oldalon keletkezik. Mi azonban baloldaliak va­gyunk s helyeselnek a j­ó­t részetekről is, csak tennétek már valaha. Próbáld meg csak egyszer s tarts egy olyan beszédet, mint Podmaniczky ma: meglátod, hogy megéljenezünk. S tőled meg is lehetne azt várni, mert hiszen te is azok közé tartozol, kik reformpárt alakulását pengetté­tek, hogy tagja legyetek. Hát miért nem csapsz fel mégis az új zászló alá? Hisz ki van tűzve. Van is már három bajnoka. Mit késel? — Nem lesz abból semmi. Elhamarkodták a dolgot. Csak nem állunk egy fiaszkóhoz. Én hozzá­állottam volna, ha „ha sikerült volna, ugy­e­bár? Azt már elhi­szem. Minthogy azonban nem sikerült, hát szépen ott hagyjátok Prónayt és Podmaniczkyt, mintha nem ti csaltátok volna a faképhez. Gyönyörű el­járás, az már igaz. Heteken, hónapokon át súgtok búgtok, egyezkedtek; s midőn aztán kenyértörés­re kerül a dolog s csatlakoznotok kelle­ne azokhoz, kik azért hagyták el a balol­dalt, mert bíztak a jobboldal elhagyása iránti ígéreteitekben, akkor úgy viselitek magatokat, mintha nem tartoznék rátok a dolog legkevésbé sem, sőt annyi bátorságtok sincs, hogy Podma­niczky beszédjére legalább egy kis helyeslést nyilvánítottatok volna. Hallgattok, nehogy gyanúba hozzátok magát, ok a­t a hely­es­­l­és által. — Hisz én­ben­nem voltam, mikor Frigyes beszélt. „Okosan, itt a folyosókon még kevésbé compromittálhatod magadat. Szegény Frigyes ! Az olvasó tán azt hiszi, hogy e párbeszéd csak f i c t i­o. Biztosítom, hogy megtörtént tény. Pest, febr. 29. —7— A jobboldali sajtó erőszakos po­lémiája az ellenzék tétele ellen, valamint a kormánypártnak sajátszerű felekezeti türel­metlensége régtől fogva erősíti meg ben­nünk a benyomást, hogy állami helyzetünk és alkotmányos életünk azon természetelle­nes fejlődése, melybe hazánkat az 1867-es kiegyezés sodorta, nem maradt visszahatás nélkül a politikai gondolkozásra és kor­mányzási ösztönökre, sőt parlamentáris rendszerek működésében szokatlan lélektani abnormitásoknak és érzelmi tévedéseknek lett szülőanyjává. Különösen jobboldali lap­társaink argumentátiója, meg kell vallanunk, azon érzést kelti bennünk, hogy itt nem a természetes véleménykülönbséget látjuk nyil­vánulni, hanem egy végzetesen visszás hely­zet kóros hatását. Megfoghatlan volna más­kép előttünk, hogy az államok történelmé­ben jártas írók és a népek életében tájéko­zott államférfiak nálunk oly képtelen el­méleteket és absurd eszméket akarnak ér­vényre juttatni, melyek másutt alkalmazva méltatlankodó megdöbbenést ébresztenének bennök — megfoghatlan volna, hogy két­ségtelenül jó és őszinte hazafiak oly szen­vedélyes erőszakot igyekeznek elkövetni nemzetük létjogán és vezéreszméjén, mely majdnem a természet elemi törvényeivel áll ellentétben. Van-e annál nevetségesebb látvány, mintha kormány és parlamenti majoritás rendszeres támadó hadjáratot folytatnak törvényhozásban és sajtóban az ellenzéki kisebbség ellen és meg akarják szabni az oppositiónak úgy irányát mint eljárását? Biztosítanunk kell olvasóinkat, hogy nem képzeljük most magunkat Egyptomban, hol az alkirály szükségesnek találta gondoskodni egy alkalomszerűen betanított, etiquette kívánta oppositióról, midőn képviseleti al­kotmánynyal boldogította a fellahk népét. Hazánkban van meg az a rendkívüli par­lamenti majoritás és az az áldott kor­mánypárti sajtó, mely tulajdonkép nem egyéb, mint az oppositiónak oppositiója, mely nyomorék és tehetetlen monstruozitá­­sában törvényalkotásainál nem ismer más czélt, mint az ellenzéki áramlat erőszakos visszafojtását, beszélt és írott polémiáiban csak azt tartja egyedüli feladatának, hogy soha nem létezett modorban önkényes man­dátumot tűzzön ki az oppositiónak, és a maga souverain tetszésének véli alárendel­hetni a vele ellentétes kormányzati tényezők szereplését és hatáskörét. Igen, nemcsak Egyptomban, de hazánkban is mesterség lett a faeon szerinti oppositiónak gyártása, sőt a­mi több, szerencsésen meg lett teremtve azon elmélet, hogy egy a nemzet aspiratiói­­ból és szükségleteiből, véréből és húsából származott valódi ellenzék oka és kutforrá­­sa minden rész­törvénynek, hogy az ural­kodó kormányrendszer bűneiért és mulasz­tásaiért nem a majoritás felelős, mely ke­zében tartja a hatalmat és törvényalkotást, hanem a kisebbség, mely legnemesebb és legbuzgóbb küzdelmeinek örök végzeteként tanulta ismerni a leszavaztatást. Igazán, a közösügyi törvényen kívü­l, mely hát még­sem hozta meg egész teljességében az ígért

Next