Ellenőr, 1874. június (6. évfolyam, 149-176. szám)

1874-06-11 / 159. szám

múltban korántsem volt mindig jó, a balközépnek előre­láthatólag még sokkal roszabb belpolitikájával fölcserélni az országnak nem lehet semmi kedve. Ha a deákpárti ál­lamférfiak hitele fogyatékos lett, a Tisza Kálmáné még nagyobbat bukott, a jobboldalon nem keltett sem bizalmat, sem rokonszenvet, a balpárton pedig mindkettőt eljátszotta. A Deák-pártnak a jövő választásoktól félnie nem kell, ha az időt addig is felhasználja, nem pedig vesztegeti. A pár­tok bomlása a baloldalon indult meg a mult választások előtt, ott nyerte folytatását s ott fog bevégződni; előbb a baloldalnak kell teljesen fölbomlani s a­míg ez meg nem történt, addig a Deá­k-p­árt ál­­, s nem fog alkatelemeire szétválni, akárminő választási tör­vény szűri is össze a képviselőházat, így a „Reform“, ma reggel, Budapesten. És most lássuk — egyedüli felelet gyanánt — hogy mit mondott — mintha csak előre akart volna meg­felelni a fennidézett sorokra — az „Alföld“, tegnap, Aradon egy vezérczikkben, mely sok te­kintetben érdekes s melyből kitűnik, hogy ez a — különben elég ügyesen szerkesztett lap — nem csak nem baloldali közlöny, de sőt a c­o­n­s­e­r­­vativekhez szít. Nézeteit azon politikáról, mely egyedül áll „európai magaslaton“ e­z ors­z­ág­­b­a­n, adjuk a következőkben, nem hagyva ki pár­tunk ellen intézett észrevételeket sem. Az uralkodó rendszerrel odajutottunk ma, hogy sem Deák, sem Tisza, sem Ghyczy, sem más pártvezérnek nincs már kellő hitele­s tekintélye az országban; nincs oly vezér­eszméjük, melyért e férfiak valamelyikét az egész ország követni akarná; az állam hitele­s vagyona elveszett, anya­gilag oly részul állunk, hogy a mai helyzethez képest az önvédelmi harcz befejezte után, 1849 végén s az arra kö­vetkezett években még valóságos Croesusok voltunk; a köz­­erkölcsiség, a közmorál, a vallásosság, a becsületesség s minden, de minden annyira elpusztult, a nepotismus és lel­kiismeretlenség a politika, igazságszolgáltatás és közigazga­tásban oly buján tenyészik, hogy a társadalom minden ré­tege a demoralisatió posványában süpped; a miniszteri fe­lelősség nálunk a legnyomorultabb humbug, melylyel valaha a nemzet rászedetett (­iide­keleti vasút, határőrvidéki er­dők, Kopácsy-ügy stb.). A liberálisok ijesztgetik a nemzet értelmiségét a conservativekkel, mintha Trefort, Bittó és más kormánytagok nem volnának legalább is oly ultramon­­tánok intézkedéseikben, mint Sennyei, Bartal vagy más con­­servativről állítják lenni! Vagy talán Bécs előtt kevésbé hajlékonyak, engedékenyek s­zervilisek a mai rendszer „li­berális“ urai, mint lenne állítólag a conservativ elem ? A mai rendszer főtényezői minden többi párt hibáit bírják anélkül, hogy azért akár kormányzati, akár jeles pénz­ügyi, nemzetgazdasági vagy közigazgatási tehetségekkel s intézkedésekkel kárpótolnák a nemzetet. Miután pedig a Deákpárt nem tartotta meg, amit ígért, a baloldal nem tarthatta meg, a­mivel számos válto­zatú programmjában a népet hitegette, a középpárt állás­változása pedig csak kendőzött átmenet volt az uralkodó párthoz, — ma úgy állunk, hogy mind e három párt el­vesztette hitelét a nemzet előtt. Minthogy pedig a mai rendszert, mely mindenképen tarthatatlan, kiválólag a De­ákpárt képviseli, e párt mint ilyennek utolsó órája ütött s kénytelen lesz vagy oly elemeknek helyt engedni, melyeket eddig csak ijesztő mumusként tüntetett föl a nemzet előtt csakhogy ne legyen kénytelen azokkal a hatalmat, befolyást és hasznot megosztani, vagy pedig vonakodik azt tenni, folytatja még egy ideig nemzetrontó politikai rendszerét, melynek nyomában a corruptio, a nepotismus, az elnemzet­­lenítés, a hazafiatlanság és jellemtelenség annyi méregnö­vénye tenyészett, é­s akkor bekövetkezik a catastropha, mi­dőn az anyagi s erkölcsi koldusbotra jutott nép türelmét vesztve, nem a törvényes király, nem a 67-diki kiegyezke­dés, hanem azok ellen fog telt:''madni, kik e kiegyezkedés s ürügye alatt nevében őt csak tönkretenni tudták. Egy magát leélt, hitelvesztett, sem anyagi sem er­kölcsi támponttal nem bíró rendszer nem alkalmas, nem ké­pes arra, hogy a tönkremenő Magy­arországot megmentse a mai iszonyú decadence-ból, s azért a mai rendszer­t intéző tényezőitől meg kell szabadulni az országnak.­­ A légszeszügyben kiküldött városi bizottság mai ülésén kevesen jelentek meg, de az albizottság tagjai megjelentek mind. Némi vita után elhatároztatott, hogy a külön­vélemény is kinyomatandó és a tagok közt kiosztandó. Elhatá­roztatott az is, hogy a mennyiben mind a többségi mind a kisebbségi véleményben számítások is van­nak, a főszámvevő adjon azok iránt véleményt. másnál, — nem egyéb lenne, mint az eddigi mi­niszteri eljárásnak törvényerőre emelése s a prot. tanároknak az állami középtanodákból ki­zárása. Mert prot. tanárok,­­ egy-kettő kivételével, azon bizottság előtt vizsgát nem tettek. Ugyanis említett bizottság nem a törvényhozás által állít­tatván fel állami tanárvizsgáló bizottságot, mint ilyen a protestánsok által soha el sem ismertethe­tett, hanem tekintetett egyszerűen annak, a mi, t. i. a tanulmányi alap tisztázásáig az ebből fentar­­tott kath. jellegű úgynevezett kir. kath. gymnási­­umok tanáraira nézve fellállitott kath. feleke­zeti tanárvizsgáló bizottságnak, a­mely semmi­vel több állami hatáskörrel nem bír, mint a prot. felekezeti tanárvizsgáló bizottságok. Sőt ennélfogva várható, hogy az előtt vizsgát jövőre sem teendenek,­­ hanem ha egy a tör­vényhozás által létrehozandó s minden felekezeti jelleg kizárásával az ország szaktekintélyeiből ösz­­szeálított tanárvizsgáló bizottság előtt. A törvényjavaslat 58. §-ának szövegezése ezek folytán tulajdonképen nem egyéb, mint a prot. tanároknak az állami középtanodákból kizárása. Már­pedig mily igazságtalanság kizárni egyik, a. m. a prot. felekezet tanárait, azért, mert nem lévén törvényhozás által felállított á­ll­a­mi tanár­­vizsgáló bizottság, az előtt vizsgát nem tehettek, — egy másik, t. i. kath. felekezeti bizottság előtt pedig nem tettek, mint nem tettek a kath. tanárok a prot. tanárvizsgáló bizottságok előtt. És még e fölött mily anachronismus, kizárását czélozni azon kipróbált tanerőknek, kik már előbb, mint ama kir. kath tanárvizsgáló bi­zottság megszületett volna, nyilvánossági joggal felruházott tanintézeteknél az azidétti kormányha­­tóság által megerősített rendes tanár­o­­k it­­ működtek; míg az állami s az állam kor­mányhatósága alatti intézetekben a kik a 18. §. szerint mint rendes tanárokul már 5 évig szolgál­tak, a képesítő vizsgálat alól is felmentvék. És mily szégyenteljes ellenmondás is van abban, hogy eddigi állomásaikon elismerjük, hogy az államnak kellőleg képesített polgárokat szolgáltat­nak, hanem az államintézeteknél — nem. Nagyon kitetszik ebből az ultramontán intenzio, lehetőleg kizárni az államintézetekből a prot, s ebben a tős­gyökeres magyar református s a tudományokban is a katholikusokkal bátran mérkőző tanárokat, s saját honában hontalanná tenni a magyart. Az igazság pedig az, hogy vagy minden, úgy a kir. kath. jellegű tanárok számára rendeleti­leg felállított mint a prot. tanárokra a protes­tánsok által szervezett bizottságok által képesített tanárok, amennyiben államintézete­kn­él al­kalmaztatnak, egy felekezeti jelleg ki­zárásával összeállítandó állami tanárvizs­gáló bizottság előtt vizsgára egyformán köteleztes­­senek, vagy enélkül egyformán jogosu­lassanak. A törvényjavaslat 58. §. tehát ekként volna módosítandó: ... „A nem állami s nem az állam kormány­hatósága alatt álló nyilvános tanintézetekben a jelen törvény életbeléptetésekor már rendes taná­rokat alkalmazott s képességüket tettleg bebizo­nyított egyének az állami s az állam kormányható­­sága alatt álló nyilvános tanintézetek rendes taná­raival teljesen egyenlőknek ismertetnek el s az állami intézeteknél leendő alkalmazás tekin­tetében is teljesen egyenlőn képesíttetteknek és jogosíttottaknak ismertetnek el és alkalmaztatnak. E módosítványt az igen tisztelt országos kép­viselők becses figyelmébe ajánlani talán fölösleges is, annyival inkább, mivel kerületi képviselőnk, az érdemekben megőszült Gubody Sándor, a módo­sítvány megindítvány­ozására az első fölkérésre a legszívesebb készséggel ajánlkozott, — ha mégis teszem, teszem azért, hogy itt módosítványban a hazai prot. tanárok egyik jogos kívánalmának ki­fejezését tekinteni méltóztassanak. Egy r­e f.­tan­ár, nik az illetők jelöltsége, akkor ez eljárás árnyé­kot vet és kétségessé teszi azon politikát is, mely ajkán a mérsékletet hordja, valóságban azonban a clericalisokat pártfogolja s tolja a nép nyakára ha ellenben minden utasítás nélkül léptetik fel az illetők magukat, a kormány mondja meg nekik: lássanak egyéb dolgaik után, a politikai adminis­­trációra figyeljenek, mely különben is nem virág­zik, s ne avatkozzanak oly dologba, a­melyre sem ismereteik , sem hivatásuknál fogva nem al­kalmasak. Módosítvány a középtanodai törvényjavaslat 58. §-hoz 1 14.pé­­t"Senal Köztudomású tény, hogy a mostani közokta­tás ügyér­ől protestáns tanárokat a mindnyájunk zsebéből fentartott állami középtanodáknál épen nem alkalmazott. Nem alkalmazott pedig azért, mivel azon álláspontot foglalta volt el, melyet a törvényjavaslat 58. §. ekként formuláz: ... „A nem állami s nem az államkormány hatósága alatt álló nyilvános tanintézetekben a jelen törvény életbe léptetésekor már rendes taná­rokul alkalmazott s képességeiket tettleg bebizo­nyított egyének állomásaikon továbbra is meghagyhatók.“ Ez magyarul azt teszi, hogy a pesti, ez idő szerint kath. jellegű kir. egyetem bölcsészeti ka­ránál kath. férfiakból min. rendelet által létreho­zott kath. felekezeti jellegű tanvizsgáló bizottság által nem képesített tanárok jelen állomása­ikon ugyan tán nem háborgattalak, de az állami intézeteknél nem alkalmaztatnak. A mi, ha így menne keresztül a törvényhe­ TÁRCZA. HOLT FELIX A RADICALIS. Irta GEORGES ELIOT. Angolból fordította DOM­INKOVICS MARIA. II-ik kötet. (Folytatás.) TIZENEGYEDIK FEJEZET. Midőn Jermyn a szobába lépett, Harold - ki iratok vizsgálásával elfoglalva íróasztalánál ült, háttal a világosság s arczczal az ajtóhoz for­dulva, —­ hideg fejbillentéssel fogadta. Jermyn egy nem szíves jó reggelt kivánt neki, igyekezvén, hogy a lehető legkevesebbet hasonlítson a patró­­nust megillető üdvözletéhez. Az ügyvéd szép arczán a különös elhatározottság sötét felhője honolt, amint Harold, aki azt várta, hogy a küszöbön lévő beszélgetésnél a szenvedélyesség csak az ő részé­ről fog határozott hatalommal nyilvánulni, kissé megütődött. Senki sem lehetett Jermyn arczának e kifejezésére elkészülve, mert na­­p oly ellentét­ben állt a hideg árdatlansággal, melyet Jermyn az üzleti élet szokott boszúságaival meg tudott őrizni, mint szabadabb óráinak sima mosolyával. Harold sem nézett ki szeretetreméltólag, de haragja olynemű volt, mely utat akar törni magának, azonban fatális rohamok nélkül. Természete finomabb anyagból való volt, mint a Jermyné, kevesebbé állt az állati ösztönök uralma alatt, kevesebbé volt ment lelkiismereti aggályoktól s valódi nemes büszkeséggel birt. „Foglaljon helyet“, mondá Harold röviden. Jermyn szó nélkül leült, kigombolta kabátját, s néhány iratot vett ki oldalzsebéből. „Makepercenek írtam,“ mondá Harold, „s megbíztam a választás által okozott költségek felszámítására Ön tehát lesz oly szíves átadni neki számadásait.“ „Jól van. De én más dolgok miatt jöttem ma ide.“ „Ha a zendülést a foglyokat illeti az, úgy csak annyit mondhatok önnek, hogy semmi be­szélgetésbe nem bocsátkozom e tekintetben. Ha megidéznek, el fogom mondani, amit e fiatal emberről, Holt Felixről tudok. Miattam mondhatnak az em­berek akármit Johnson büntetésreméltó kihágá­sairól, vagy az önéiről is, amit akarnak.“ „Nem a zendülésről jöttem beszélni. Én úgy tekintem azt mint ön, egy egészen alárendelt tárgy­nak.“ (Ha ott borongott a felhő Jermyn homlo­kán, akkor minden vontatás s késedelmezés nélkül beszélt, s minden latin idézéseket elhagyott.) „Legyen hát oly jó s adja elő dolgát ha­marosan,“ mondá Harold büszke közönyösség hangján. „Épen ezt kívánom tenni. Itt nálam egy lon­doni ügyvéd tudósítása, hogy önnek szándéka van engem a főtörvényszéknél bevádolni.“ Mialatt Jer­myn e szavakat mondá, az előtte fekvő iratokra tette kezét, s merően arczába nézett Haroldnak. „Ebben az esetben önről csak annyiban le­het kérdés, hogy eljárása mint a család ügyvédje mennyiben bízja meg, a vizsgálatot. De ez oly kérdés, melyet egyedül önnek önmagával kell elvégeznie.“ „Kétségkívül. De előbb oly kérdésről van szó, melyet önnel kell elvégeznem.“ A hang, me­ylyel Jermyn e szavakat mondá, kissé mégis megzavará Haroldot önbiztos felsőbb­­ségében. Lehető volna, hogy fegyverét kicsavarják kezéből ? „Majd megtudom mit tartsak róla, ha elő­adja a kérdést,a mondá lehetőleg még büszkébb hangon. „A kérdés egyszerű, s az, hogy inkább akar-e megmaradni a családi birtokokban, vagy törvényes után megfosztatni azoktól. „Ön bizonyára valamely titkos tervecskét for­gat eszében, tán mellékdarabját az évi járadéknak, melyet ön a Johnson név alatt szivattyúzott tő­lünk,“ felelé Harold a harag újabb felindulásával. „Ha így van, jobban tenné ön, e szándékát Dymock és Hall­owell ügyvédeimmel tudatni.“ „Nem. Azt hiszem, nem lesz önnek semmi ki­fogása, ha előbb önnel tudatom, hogy tőlem függ, hogy jelentékeny földesúr maradjon-e Loamshire­­ben, vagy pedig a grófságból azon vagyonnal kell­jen visszavonulnia, melyet mint kereskedő szer­zett ön.“ Jermyn elhallgatott, mintha Haroldnak időt akarna engedni, e falat lenyelésére. „Mit jelentsen ez?“ kérdé Harold élesen. „Hogy nem valamely titkos tervecskémről, hanem egy tényállásról van szó, mely a birtokról 1829-ben tett intézkedésből ered; tényállásról, mely ön az atyja és az ön jogezimét tökéletesen értéktelenné teszi, mihelyt a valóban jogosult sze­mély jogigényéről tudomást vesz.“ „S ön ezen személyt e tudomás birtokába akarja juttatni?“ „Majd meglátom. Én vagyok az egyetlen em­ber, a­ki e dolgot tudja. Öntől függ, hogy felhasz­náljam e ön ellen e tudomásomat, vagy pedig az ön javára fordítsam a bizonyítékok megsemmisíté­sével, melyek önt, daczára állítólagos teljes érvé­nyű jogcímének haladéktalanul kitennék birto­kából.“ Jermyn ismét megállt. Lassan, de anélkül, hogy legkevésbbé akadozott volna, s keserű­ éles hangsúlyozással beszélt. Néhány perct telt el, mi­előtt Harold felelt, aki röviden mondá : „Én nem hiszek önnek.“ „Élesebb látásúnak tartottam volna önt, mondá Jermyn, nem minden gúny nélkül.“ „Azt várhattam, hogy sokkal több tapaszta­lást feltételez rólam, mintsem időmet koholt törté­netek elbeszélésével töltsem, s ez által egy férfiút akarjak meggyőzni, ki halálos ellenségemül álljtá magát szembe velem.“ „Tehát álljon elő bizonyítékaival, mondá Harold, ki nem küzdhetett le egy ideges felin­dulást.“ Rövid leszek. Csak néhány héttel ezelőtt győződtem meg róla, hogy a Rycliffeknek, az ön családja régi elleneinek, egy örököse él. Még ne­vezetesebb az, hogy csak néhány nappal ezelőtt. •S csak a zendülés napja óta lett szabaddá a Rycliffe-ügy s lép a kérdéses örökös várománya életébe.“ „S hogyan, ha szabad kérdenem?“ kérdé Harold, felkelve székéről s kezeit zsebébe dugva, le s fel járva a szobában. Jermyn szintén felkelt s a kandalló párkányához támaszkodott, úgy hogy a le­s feljáró Harolddal átellenében volt. „Egy vén ficzkó halála által, a ki részeg volt s a dulakodásban agyontaposták. Ő volt az utolsó Transome Tamás azon ágából, melynek va­gyona eladása által az ön családja a birtokok jogi cziméhez jutott. Vele ezen ön jogezime elenyészett. Már előbb azt hitték, hogy az ág kihalt, s ezen feltevésre állapították az öreg Bycliffék az ön el­len érvényesített igényeket. De épen azon időben kutattam ki ez öreget, midőn az utolsó per ak­kor befejeztetett. Halála nem lett volna jelentőség­gel önre nézve, ha több Bycliffe nem volna többé életben. De én véletlenül tudom, hogy egy ilyen életben van, s hogy a tényt jogérvényesen be lehet bizonyítani.“ Harold néhány perczig hallgatott, de sétáját a szobában folytatá, mialatt Jermyn, kezeit hátán összefonva, nyugodtan állt a kandallónál. Végre a szoba másik szögletéből gúnyosan mondá Ha­rold : „Ez valóban nyugtalanítólag hangzik. De bi­zonyára még más bizonyítékok is fognak szükségel­tetni, mint az ön állításai.“ „Mindenesetre. S itt van egy okmány máso­latával együtt, melyből meggyőződhetik ön elő­adásom igazságáról. Egy több mint húsz évvel ez­előtt adott jogi vélemény ez, mely az Attorney generális aláírásával amaz idő legkitűnőbb átadási okmányok kiállításával foglalkozott jegyző hitelesí­tésével van ellátva.“ Mialatt Jermyn ezt mondá, kezébe vette az iratokat, melyeket az asztalra tett, s hideg ki­mértséggel bonta fel azokat, Harold ezalatt hozzá­­­lépett. „Könnyen gondolhatja, hogy a Rycliffe Ke­resztény Maurice ellen folytatott utolsó pernél, mely heves küzdelemmé fejlődni fenyegetett semmi fá­radságot sem kíméltünk, hogy a czím minémű­sé­­géről bizonyosságot szerezzünk magunknak. Ezen okmány egy jó tanácskozmány eredménye, oly jogi véleményt tartalmaz ez, melynek fölényét nem lehet kétségbe vonni Átnézheti, ha tetszik önnek, időt engedek rá. Vagy olvassa el itt ezen kivonatot“, végze Jermyn, az iratok egyikét elébe tartva, s egy zártételre mutatva. Harold türelmet­len mozdulattal véve ki kezéből az iratot. Nem akarta Jermyn utolsó intését felhasználni s a ki­vonatra szorítkozni, hanem az egész okmányt át­futotta. De igazság szerint mégis túlságosan fel volt izgatva arra hogy az eset egyeseit fölvegye magába, s inkább mutatá, hogy olvas, mint ahogy olvasott, mig végre egy székbe dobta magát s lebocsátkozék, figyelmét azon helyre irányozni, melyre Jermyn mutatott, Jermyn vizsgálta, mig olvasott, s újra átolvasta. — Összevonva . . . véleményünk oda megy ki, hogy a Transome-jószágok jelenlegi birtokosá­nak jogczime egyedül csak azon korlátolt jogala­pon igazolható, melyet az 1829-iki eredeti kötés teremtett, s csak addig érvényes, míg utódai lé­teznek az átruházó félnek, aki ama korlátolt jog­alapot létre­hozta. Meggyőződtünk az élénkbe ter­jesztett bizonyítékokból, hogy egy ily utód Tran­­some James alias littleshawi Trannsem személyé­ben létezik. Halála után azonban véleményünk , szerint a Rycliffe család várományjoga érvényre lépne, s e jogot nem szoríthatná semmiféle korlá­tozó kötés. „Midőn Harold tekintete harmadszor esett ez okmány aláírására, Jermyn így szólt: „Azon fordulatnál, melyet a dolog peresköve­telő rögtöni halála által vett, nem volt okunk, Transome Tamást, a­ki épen azon öreg volt, a kiről beszéltem önnek, — előállítani. Az utánavaló fürkészések szeget ütöttek fejébe, s miután a fürké­­széseket megszüntették, e vidékre jött, azon véle­ményben, hogy valami különösnek kell vele tör­ténni. Ha érdekli önt, talál róla itt egy memoran­dumot is , mint mondom, a zendülésnél veszti el életét. A bizonyíték könnyen kikeríthető. S azt is mondom ismét, hogy én, csak én tudom, hogy egy Bycliffe létezik, s csak én tudom, hogy miként ke­ríthető elő e létezés bizonyítéka.“ Harold ismét fölkelt székéről s le s fel járt a szobában A kihívó dacz nem állt többé rendel­kezésére. „S hol van azon Bycliffe ?“ kérdé végre megállva s Jermynt vizsgálva. „Nincs több mondani­valóm önnek, mig meg nem ígéri nekem, hogy megszünteti ellenem való törvényes keresetét.“ Harold elfordult s szótalanul nézett ki né­hány perczig az ablakon. Lehetetlen lett volna, hogy benső harcz ne keletkezzék kebelében, s je­lenleg még nagyon zavarosan hullámzottak érzel­mei. Végre mondá : „A kérdéses személy semmit nem tud jog­igényeiről ?“ „Nem.“ „Alárendelt helyzetben nőtt fel ?“ „Igen“, mondá Jermyn, ki elég éles látású volt arra, hogy kitalálja egy részét annak, a­mi Harold bensejében véghez megy. „Nem követ el az ember igazságtalanságot, ha jogigénye, iránt homályban hagyja. Csupán egy jogi kérdésről van szó. S a­mint már az előbb megjegyzem, az eset tökéletes ismeretével, a­mint most áll, s bizonyíté­kokkal, egyedül, én bírok. Én megsemmisíthetem a bizonyítékokat, vagy pedig megszólaltathatom döntő szóval ön ellen. Válasszon.“ „Időre van szükségem, hogy megfontolhas­sam“, mondá Harold, érezvén a pressió borzasztó szorongatását. „ Az újvidéki „Zasztava“ „A con­­gressus s a commandó,“ vagy: „kit nem kell meg­választani“ föliratú vezérczikkében publicistikai és hazafias kötelességének ismeri a congressusi vá­lasztókerületeket jó előre figyelmeztetni, hogy va­lamikép politikai hivatalnokokat ne vá­­laszszanak a carlovitzi egyházi zsinatra. A szerb egyházi választási szabályzatban nincs ugyan még meg, hogy a politikai hivatalnokok ki volnának zárva a választásból, a nép akaratának azonban időközben is ki kellene őket­­ zárnia a congressusból. Czikkirónak holmi „szolgabirák“ és „főnökök“ jelöltségéről, tehát oly egyének megválasztásáról van tudomása, kik a kormánynak föltétlen c­o­m­m­a­n­­d­ój­a alatt állanak. Ha felsőbb utasításra törté­ Pestmegye évnegyedes bizottsági közgyűlése — Második nap. — Múlt ülés jegyzőkönyvei és a Rakovszky Ist­ván megyei jegyző által a pánszláv szellemű gym­­nasiumok ügyében készített felirat jóváhagyatván, elnöklő főispán következő tiszteletbeli tisztviselőket nevezi ki: Szabóky Károlyt alügyészszé, Bodnár Józsefet számvevő, végre Clementis Józsefet járás­orvossá. Tárgyaltatott a központban levő hajdúk drá­gasági pótlékot kérő folyamodása, melyre nézve határoztatik, hogy az esetben, ha az év végén le­zárt számadás megtakarítást fog mutatni, az első sorban a hajdúkat fogja illetni. Néhai Seres Sámuel Czegléd város volt fő­bírája és Magyar József a város volt másodbirájá­­nak 1847—1849-ik évekről szóló pénztári szám­adásukban 3100 frt igazolatlan kiadás fedeztetett fel. Ezen számadás részint a számadók késedelme részint pedig a közbejött változások folytán csak most 25 év múlva lővén a megye felülvizsgálata alá, az állandó választmány-tekintetbe véve, hogy jelenben a marasztalás az ártatlan örökösöket mél­tatlanul sújtaná, ellenkezőleg Czegléd város kép­viselő testületének határozatával, mely az örökösö­ket, a fenntt összeg megtérítésében elmarasztalta, a jelenlegi állapotot kívánja fentartani és az ügy érdemébe nem bocsátkozva, sem a számadók örö­köseit, sem a többi jogutódokat nem véleményezi marasztaltatni. Az állandó választmány véleménye felolvas­tatván, hozzá kíván szólani Czegléd város főjegyzője, azonban Halász Boldizsár, hivatkozva a megyei szabályrendeletre, tiltakozik, hogy a város főjegy­zője, mint közvetlenül érdekelt fél a tárgyalásban részt vegyen; ezen tiltakozás hosszú és heves vi­tára adott okot, míg végre a többség a város fő­jegyzőjének a szólhatási jogot megtagadta. Ennek felszólalása után a közgyűlés belátván, hogy a kö­rülbelül fél mázsányi ügyiratokat a jelen közgyű­lés folyama alatt felolvasni és átvizsgálni nem lehet, újabb tárgyalás és az ügy érdemére vonatkozó vélemény adása végett visszautasította az állandó választmányhoz. Felolvastatik ezután a halászat gyakorlásáról szóló szabályrendeleti javaslat, mely tüzetesen meg­határozza az engedélyezendő halászó eszközöket és egyéb a halpusztítást megakadályozó rendsza­bályt foglal magában. A javaslat egész terjedel­mében elfogadtatván, kinyomatni és a törvényha­tóságoknak mestkü­ldetni határoztatik. Ez alkalomból egyszersmind a megye közön­sége feliratot határoz intézni a minisztériumhoz a regále ügynek mielőbb leendő rendezése iránt. Ezután még a szolgabírák és polgármesterek közmunka számadásai felülvizsgáltatván, az ülés folytatását elnöklő főispán holnap d. e. 9 órára tűzte ki. Ausztria. A katholikus papság maga sietteti azon kérdésnek megérlelését, hogy kath. pap kép­viselő nem lehet. Tegnap emlékeztünk Prato ab­béról ; újabban a „Presse“ a következőt jelenti: Lembergből azon érdekes hirt veszszük, hogy Szembratovicz érsek azon egyházi ruthén képvi­selőket, kik a reichsrathban a hitfelekezeti törvé­nyek mellett szavaztak s kik ezért ez érsek által kanonoki állásuktól felfüggesztettek, bizalmas kör­ben felhívta, hogy tett szavazatukat vonják vissza s ennek fejében megígérte nekik a tőlük megvont méltóságok visszaadását. A ruthén képviselők, mint hirlik, több napi gondolkozási időt kértek. — Prágából távírják a „N. Fr. Pr“-nek. Az ifjú csehek vezérei kijelen­tették az alkotmány­párt bizalmi férfiaknak, hogy az ócsehek nélkül be nem lépnek a tartománygyűlésbe, mindazáltal néhány kerületben önálló jelölteket állítsanak fel. mm mm Az új Petőfi-kiadás. Körül­belül huszonöt esztendeje lesz, mire a kiadás a sajtó alól kikerül, hogy Petőfi Sándor, a magyar szabadságharcz­ dalosa, jeltelen sírjában nyugszik. Nem tudjuk bizonyosan a helyet, ha­ drága porai pihennek, így nem állíthatunk emlék­oszlopot oda. Dicsőségének csaknem egyetlen min­denesetre azonban legméltóbb emlékoszlopa művei­nek teljes kiadása volna. A nemzet huszonöt esz­tendő óta hiába várt a teljes kiadásra s hiába várhat talán másik huszonötig. Mert az uj ki­adás, melyről most szólani akarunk, évekig meg­akadályozhatja azt. Az új kiadásnak előszava az „Athenaeum“ könyvkiadó-társulat két lapjábaan az „Athenaeum“-ban és „Pesti Naplódban megjelent s előre beszámol a közönségnek, hogy a munka iránt az érdekeltséget felverje, a hangulatot kibé­­kítse. Addig, a­mig az előszót, csak a kis körre szorítkozó és jelentéktelen „Athenaeum“ közölte visszafojtottuk megbotránkozásunkat és keserűsé­günket, és be akartuk várni az egész művet, most azonban, midőn a nagy körben forgó és tekintélyes „Pesti Napló“ is lenyomatta az új kiadás szer­kesztőjére való szegénységi bizonyítványt, kényte­lene­k vagyunk eleve is tiltakozni, kénytelenek va­gyunk az irodalom és nemzet nevében elítélni az új kiadást. Mi egyátalában szerencsétlen gondolatnak tartottuk, hogy a szerkesztés Greguss Ágostra bí­zatott, arra a Greguss Ágostra, ki Petőfi Sándor összes költeményeinek első kiadásakor ép oly tüntető nyegleséggel, mint elfogult vaksággal írta meg a bírálatot. Olvasóink emlékezhetnek e szá­nalmas, majd bosszankodásra, majd hahotára keltő kritikára, mert hiszen lapunk volt az, mely „E­gy silány poétáról“ czím alatt újra fölelevení­­tette ez irodalmi vétket, hogy mily általános ér­deklődés között, mutatta az, hogy a legtöbb lap adott belőle kisebb nagyobb kivonatot. Olvasóink emlékezhetnek, azért nem részletezünk mostan bő­vebben, csupán befejezésének közlésére szorítko­zunk. Az így hangzik: Petőfi pediglen erőlködik vala, Petőfi pediglen poéta nem vala, Petőfit pediglen elolvastam vala, És ennél még nagyobb ínségem nem vala. Méltó megdöbbenéssel kérdezzük, nem volt-e az „Athenaeum“ választmányában egyetlen iroda­lomismerő ember, mikor a Petőfi-kiadás határo­zatai hozattak, hogy az irodalom és nemzet érde­kei a már eleve gondolható esélynek kitétetett, hogy a kiadás Greguss Ágostra bízatott ? Mi féle aggódással vettük a hirt s fájdalom, aggódásunk nem volt alaptalan. Hanem még ennyire mi sem számítottunk. Még mi is csalatkoztunk. Azt gondoltuk, hogy a kiadás előtt Petőfi kimerítő életrajzára, aesthetikai és kritikai mélta­tására nem számíthatunk, mert akkor Greguss Ágostnak meg kelle tagadnia önmagát, be kelle vallania főbenjáró botlását, mi kritikusi tekinté­lyének szilárdítására nem a legalkalmasabb eszköz lett volna. Tudtuk, hogy Greguss sokkal hiúbb, semhogy ezt megtehesse. Azonban azt mi sem mer­tük gondolni, agyunkban fel sem ötlött, hogy Greguss Ágost Petőfi Sándorból kihagyogasson: — Greguss Petőfiből, kinek egy verse többet ér, mint az ő összes működése, — legalább a nemzet többre becsüli. Szinte hihetetlennek látszik a kihagyás. Pedig való. Greguss Ágost maga jelenti be. Megérdemli, hogy idézzük: Két rendbeliek — úgymond — a hézagok, a­mennyiben részint az Ízlés, részint a törvény parancsolta. Midőn Ízlést mondok, nem a magam külön ízlését értem, mert ez több törlésre csábíthatott volna; értem a művelt embereknek azt a közös ízlését, mely nyomtatva sem nézheti, a­mit egy vagy más okból kiejteni átall, azt az ízlést, mely még egy Göthétől sem veszen föl mindent. Hogy nem vezettek e téren a beteges ál-szemérem tekin­tetei, bizonyíthatom azzal, hogy a közel száz­éves kötetben az Ízlés szempontjából csakis két szó ki­hagyására szántam magamat, úgymint az Élet vagy halál czímű költemény hatodik szakasza végsoráben, s a Mit nem beszél az a német kezdetű negyedik szakasza első sorában. Ha e nemleges tény elégtelennek látszanék, bizonyságul hívhatom még többek között azt az igenleges tényt, hogy a hírhedt Legendát egészen átvettem, még­pedig élesebb, Petőfiesebb változatában. Számosabb kihagyást engedtem magamnak a törvény nevében. Való ugyan, hogy külön sajtótörvények hoza­tala, meggyőződésem szerint, miként feljebb érin­tettem, mind a czélszerűség, mind az igazság te­kintetéből hibás intézkedés; való továbbá, hogy e hibás intézkedések között, kivált az 1848. XVIII. czikkelyt igen-igen tökéletlennek tartom , a tör­vénynek azonban, míg fönnáll, irányadónak kell lenni arra nézve is, a­ki nem helyesli. Többet mondok, még arról is meg voltam, és meg vagyok győződve, hogy bár e kiadásban fölvennék mindent, a mi sajtótörvényünkbe ütközik, keresetet már most aligha indítanának ellenem, vagy ha igen, a költő népszerűségénél fogva Magyarországon bajos volna olyan esküdtszéket összeállítani mely rám Petőfiért a vétkest kimondaná; ha pedig ez mégis megtör­ténnék, a következése az lenne, hogy a megtévedt érzelmű sokaság a martyr pálmaágát nyomná ke­zembe De vajon szabad volt-e a törvénytelenséget tudva elkövetnem? csak mivel meg voltam győ­ződve, hogy büntetlen marad, vagy épen jutalom­ban részesül, a mennyiben mintegy hazáért szen­vedés olcsó dicsőségét jövedelmezi. Ha gyávaság meg nem tenni, a­mit jónak látunk, midőn kocz­­káztatunk mellette valamit, bizonyára kétszeres gyávaság a kedvező helyzettel visszaélni, midőn semmit sem koc­káztatunk. Íme az okok, miért hódoltam a törvénynek jóllehet bántatlanul, illetőleg a könnyű martírom­­ság kilátásával, ellene szegülhettem volna. Hódol­tam a törvény ama pontjainak, melyek a magyar király és családja megsértését tiltják. Hozzá­­te­szem, hogy a­mit ez alapon a gyűjteményből ki­hagytam, politikai rövidlátásunk, fegyelmezetlen szellemünk és zilált viszonyaink közepete tanácso­sabbnak láttam volna kihagyni még az esetben is ha a törvény rá nem kötelez, nem vélvén a kü­lönben is szétbomlásra hajlandó elemeket bontó elemekkel szaporítandóknak, s már ennélfogva is tartózkodván oly érzelmek terjesztésétől, a­melyek a magyar nemzet ragaszkodását a magyar király­hoz csökkenthetik. Valamint egyébiránt ízlés dolgában, úgy a politika terén is őrizkedtem a pruderiától, és túlsá­gos félénkséggel remélem senki sem fog vádolni, a­ki például számba veszi, hogy az Apostolt egészen és változatlanul közöltem, bár e költemény a ki­rálygyilkosság apothepsisa. Csak hogy nem sike­rült apotheosisa, mert egyes rajzai bármi kitűnők, erkölcsi képtelenség dicsőítése nem sikerülhet! Azonfelül az elbeszélt eset régi, s a mi viszonya­inkhoz semmi köze. Hogy politikai szempontból általában mily mérséklettel jártam el kihagyó­ menkámban, arról hadd tanúskodjanak a következő adatok. Végkép mellőztem összesen hét darabot, nevezetesen : A ki­rályok ellen. A királyokhoz. Készülj hazám. A király és a hóhér. Ausztria. I­tt a nyilam és A ka­sz­száto­kfö­ czimüeket. Egyes részleteket kilenczben nyomtam el, úgy mint: a Vérmező czimüben a 9. és 10-dik szakaszt; az Élet vagy halál címűben a 4-dik sza­kasz 1-ső sorát felében s 2-dik sorát egészen; az „1848“ czimüben a 4-dik szakasz 4-dik sorát felé­ben ; a „Kont és társai“ czimüben az utolsó két sza­kaszt ; az „Erdélyi hadsereg“ czimüben az utolsó előtt valót; a „Péter bátyja“ czimüben a 2-dik szakasz 3-dik sorát és a 3-dik szakaszt; a „Honvéd“ czimü­ben a 3-ik szakasz 1-ső sorában egy szót és az 5-dik szakasz végső két sorát; a „Föl a szent há­borúra“ czimüben a 4 dik szakasz 2-dik felét s az 5-dik szakaszt; a „Jött a halál“ czimüben az 1-ső szakasz 3-dik és 4-dik sorát. Greguss Ágost a törvény köpenyébe kapasz­kodik, pedig voltaképen nem fekszik az ok más­ban, mint ama túlzó lojalitásban, mely a mai napság egész a hunyászkodó gyávaságig és botor szolgaságig esik. Sok megtagadja a múltat is, csakhogy a jelennek élhessen. Mi volnánk az elsők, ha valaki ez idő sze­rint az ország alkotmánya és a királyi család sérthetlensége ellen izgatna, a­kik a köteles tisz­­teletből, s a rend és szabadság tekintetéből tilta­koznánk a galád merénylet ellen, s eltörnék a palctát a vétkes merénylő feje felett, de viszont az elsők sorába állunk akkor, midőn a történe­lemben hűséget, a múlt iránt tiszteletet kell köve­telni. Petőfi Sándor költeményei, a­melyek a ma­gyar függetlenségi harcz kezdetébe tartoznak, a történet okmányai. Nem a külső események ki­bővítésére, hanem a lelki állapotok igaz vissza­­tükrözésére szolgálnak azok. Nagy idő volt az a függetlenségnek kora ! Minden ember nagyobb és nemesebb vala, mint különben, legalább is egy fővel. A lelkesedés lánggal égett, a harag a szen­vedély kitörő viharaiba csapott, a gyűlölet a ten­ger módjára tombolt. És volt oka. A nemzet száz­szor kijátszva, százszor megcsalva, százszor elárulva , bűnös koczkajátékra téve az ural­kodótól és udvarától, s a nemzet lelke mé­lyéből elkeseredhetett, s a költő ez elkeseredésnek csak a legerősebb, legpaskolóbb szókban adhatott kifejezést. A szolgai nyárspolgár és a kiaszott philiszter megdöbbenve hátrál vissza ama izzó tűz előtt, mely Petőfi Sándor forradalmi költészetében nyi­latkozik. Égő csipkebokor az, mely a Veszta-lángok örökkévalóságával lobog, de ép oly szent is.

Next