Ellenzék, 1906. szeptember (27. évfolyam, 198-221. szám)

1906-09-01 / 198. szám

Kolozsvárt, szombat, 1906. szeptember 1. 198. szám. Huszonhetedik évfolyam. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre — — — — 32 korona Félévre — — — — 16 korona. Negyedévre — — — — 8 korona. Egy hóra — — — — 3 korona­ Egyes szára ára 10 fillér. Megjelenik mindennap, ki éve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI NAPILAP.­­Szerkesztőség: Kolozsvárt, Emke-tér 19 szám. Alapította: BARTHA MIKLÓS. Kiadóhivatalt Kolozsvárt, Deák Ferencz­ u 33 Egy négyszögezentiméternyi hirdetés ár 8 fillér. Gyárosok, kereskedők és ipa­rosok árkedvezményben részesülnek. Reklám sors 2 korona. Hivatalos közlemények sora 3 kor Nyílttéri czikkek garmond sora után 40 fillér fizetendő. A tulipán-mozgalom. A napokban, a­hogy közhírré tették az újságok az áruforgalmi statisztikának a ki­mutatását, egy elkeseredett hangulat szágul­dott végig az országon. A statisztika azt mondja, hogy ez év első felében, tehát épen a tulipán-mozgalomnak az idejében 73 millió koronával többet adott ki Magyar­­ország az osztrák cikkekért. Harag, bánat, tépelődés, jajveszékelés, kétségbeesés fogja el a szíveket. Nemhogy javulna, még rosszabbodik a helyzetünk, épen a tulipán miatti S várjon mi következik ebből? Hogy kétségbeesésünkben lemondjunk a tulipán­ról? a magyar világról? Nem az követke­zik. Ne a lemondás, ne a kétségbeesés, még a bánat se következzék. Legelőször is nyu­godtság, uraim! Azután elszánt akarat s a győzelemnek bztos reménye szállja meg szivünket. A magyar még buta. Agyvelejét föl kell világosítani, akaraterejét meg kell acé­lozni, szive reményét föl kell vértezni, hogy ne vérezzék el mindjárt ez első összecsapás­nál. Az első csapás nem döntés. Az kacag, a­ki utoljára kacag. Van­ ok a kétségbeesésre? Nézzük csak. Az a 73 millió baj igaz, hogy ez év első felére, tehát tulipán-mozgalmunknak is az idejére esik. De a tulipán-mozgalom a félévnek csak a végére esik. Az a 2—3 hó­napos tulipán-mozgalom nem teremthette meg eredményét a saját maga idejében; magyar gyárakat, műhelyeket nem teremt­hetett, nem is teremthetett olyan rövid idő alatt; a konzervativ magyarnak ólomlába­kon járó lassú eszét még nem viranyozhatta föl; a 20 millióból 18 milió még azt sem tudja, minek a jelvényt az a tulipán, csak azt tudja, hogy virág s a zsákhordó nap­számos is tudja, hogy divat azt most a ka­bátra akasztani s nyakaszakadtából vásá­rolja országos zsibvásárainkon az osztrákok­tól gyártott tulipántot. Honnan is tudná, hogy mi az ? Ki az istennyila tanította volna őt eddig arra? A magyar még buta. Ellenben az a 2 —3 hónapos magyar tulipán-mozgalom épen elégséges volna arra, hogy az osztrákoknak gyorsabban járó eszét felvillanyozza. Eddig csak szára­­s­zon küldte ránk a portékáit, most felcifrázza tulipán világgal s külön is készíti a tulipán jelvényeket, — mi pedig örvendünk a világ­nak, mint a bolond, s vásároljuk nyakra­­főre, ész nélkül, mint a zs­íkhordó, nagyobb mértékben, mint eddig, mert most divat is . . . Rohan az ökörcsorda a virágos rétre, a kertbe, a tilosba,­­ szép a virág, édes a fa az első harapásra, s nem tudjuk, hogy gazdánknak, a nemzetnek, csinálunk vele kárt a háztartásában, pedig jön a pásztor a bottal s irgalmatlanul rá rá suhint a bar­mokra ... és ver minket az Úristennek a haragja . . . Holott azért volnának a pász­torok, hogy ügyeljenek. A ló és kutyaidomító mester hónapo­kon, esztendőkön keresztül törhetetlenül, fáradhatatlanul vesződik, a­míg eredményt ér el, a nemzeti domitó mestereknek sem szabad félbehagyni a munkát mindjárt a második percben. Hogy egyéb mestereket ne említsek, nemzeti do­mi­tó mesternek tar­tom a hírlapírást is. Ennek a mesternek sem elégséges csupán a legyező, vért pezs­­dítő ostort is kell hogy tartson a kezében. De sajnos, ennek a mesternek sokszor maga magát kellene megostoroznia. Mikor a nem­zeti szent mozgalmak élén áll, kellene áll­nia, akkor beáll kufárnak, kereskedőnek s s tulipán-mozgalmunk idejében is hirdeti — pénzért — a külföldi iparcikkeket. Mi ez, ha nem nyílt elárulása az ügynek? Miben különbözik ez az ilyen hirlapk­ás mester attól a lelkiismeretlen, hirtelen pász­tortól, a­ki nem bánja, ha mind megdöglik is a nyája, csak kapja ki a bérét!? De az ilyen szomorú jelenség se ejtsen kétségbe. Vannak a ló- és kutyaidomító mesterek között is lusták, de vannak ki­tartók is; varrnak hitelen pásztorok, de vannak becsületesek is ; sok az üzleti hir­lapirás, de van a nemzeti ügynek is hir­­lapirása. Legalább ezek ne alugjanak el. Ezekhez szól Vörösmarty : „Ébren légy magyar ! Őrt ki fog állni, ha nem te, hazádon.“ Ne alugyatok s kétségbe se essetek a 73 milliós baj miatt. Ez a baj nem arra ok, hogy hitünket, reményünket elveszítsük, hogy elernyedjünk, hátráljunk, lefekügjünk és alugyunk, mint a vén asszony, kit már a halál környékez, hanem ok arra, éles sarkantyú arra, hogy összeszedjük a még fel nem használt erőnket, mert erőnk van elég, csak alszik s legfőképen, hogy ébresz­­szük fel lelkiismeretünket s aztán férfiasan menjünk a küzdelembe ... de a küzde­lembe ám, nem a játszótérre, se nem a bálterembe. Aztán hittel, reménnyel és bi­zalommal, elszánt akarattal kell megindulni. TÁRCA. Dalok Rózáról. I. Tündöklő szép reggel, felh­őtelen kék ég, A nap sziporkázva ontja piros fényét, Millió gyöngy csillog millió fűszálon, Nem ragyogóbb kép a legragyogóbb álom! S hogy e tenger fényből az egész világba Mindenüvé jut egy parányi sugárka, Mindenüvé jut egy, fényesen, melegen, Csak a te sírodba s az én szivembe nem! II. Mikor elmentél te, Őszi idő volt már, Letarolt mezőkön A madár nem szólt már, Szomorúan kezdett Hervadozni minden, Gólya, fecske akkor Költözött el innen. Jaj, de mikor aztán jött az új kikelet: Gólya, fecske szépen Mind visszaérkezett, Visszakerült minden orosz is Kopás női divat és vászon üzlete Kolozsvár, Mátyás király­ tér 19. szám, Legszebb csikós és kockás mintájú szerbvásznak 12, 17, 22, 28, 32. Battisták 28, 35, 45, 50. Ingblouz zepfirek 28, 35, 40, 50 krajcár. Az id?i Saisonró­­tfissian maradt nyarad? ко­в igen olcsó ászban k?rülötk eladáára. 91 110-*' A földön, az egen, Csak te nem tértél meg, Egyedül csak te nem ! III. Megváltoztatni ezt már nem lehet, Ez már tovább is mindig igy marad : Еι árván járok itt a föld felett S te árván fekszel ott a föld alatt ! Panasz, könyörgés itt már nem segít, Hiába bánat, hiába jajszó, Meg van a sorsunk pecsételve itt: Én mind csak sírok s te mind csak alszol! Jakab Ödön: Simon bácsi, Budapest, szept. 1. Simon bácsit valami tizenöt év előtt ismer­tem meg. Ott lakott a Sétatér­ utca sarkán álló ház udvarának leghátulsó zugában, két kis homá­lyos, nedves, piszkos szobában. Mi akkor még ka­masz gyermekek voltunk és kíváncsian tolakod­tunk oda minden nyitott ajtóhoz. Kétszeresen érdekelt a Simon bácsi reziden­ciája, mivelhogy állandóan volt az öregnek vagy negyven darab kanári madara. Ezeket rakosgatta, tisztogatta, tenyésztette üres óráiban. Egyébként mindig a kellemetlen illatú bőröket nyesegette egy hosszú deszkán, melyen mély barázdákat vá­gott hosszú esztendők során át. Nem tudtunk olyan korán fölkelni és későn lefeküdni, hogy Simon bácsit ne találtuk volna munkában. Szürke szakálla öregedő ember volt, a­kit soha életemben nem láttam mosolyogni. Özvegy ember volt és úgy vélekedtem, a felesé­gét szerethette olyan nagyon. Azóta is, ha va­lami örömtelen, sivár, kietlen életre gondolok, előttem áll mindig a szíjgyártó Simon bácsi. Hetenként kétszer lepakolta portékáit egy nehéz ládába, fölrakta kétkerekű szekerére és ki­ment a piacra. Mikor estefelé hazajött, személye­sen ellenőriztük az öreget,a mennyit adott el be­lőle. Nekem úgy tetszett, hogy mindig többet ho­zott haza, mint a­mennyit elvitt, de hát ez csak aféle gyerek képzelődés lehetett. Alkalmasint ké­nyelmesen megkereste a kenyerét, mert a házbért senki nem fizette pontosabban­ nála évek hosszú során át. Aztán meg nem is járt sehova, vagy legalább is nagyon ritkán és hozzá sem igen jöt­tek látogatók. Magába zárkózott ember volt. Ve­lünk sem igen sok szót szaporított. Csak úgy néha a kanárikról beszélgetett egyet-mást. Egyszer aztán nem láttuk ott a dolgozó deszka mellett, a nedves, bőr­szagú szoba ajtaja nyitva volt és Simon bácsi az ágyban feküdt ru­hástól. Azt mondta beteg és nekünk fájdalmasan dobbant mag a szívünk. Szegény embernek se fe­lesége, se gyermeke. Hiába lehet valakinek egyéb atyafia*, mégis rideg és szomorú az élete egy öreg legénynek. Hanem jobban lett magától és néhány nap múlva ismét iz­gusban hasogatta a bőröket a ba­rázdás deszkán. Tekintélyes kinézésű arca volt. Szép hajlott orra, hosszú szürke szakálla, értel­mes szemei. A szobában is tején tartotta kopott, fekete kemény kalapját. Titokban mindig úgy kész­ítem, hogy 6

Next