Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-04 / 1. szám
el akarná ütni s ma egységes polgári frontot hirdet szemben a munkássággal, az nem tudja, hogy Istent káromol s a magyar nemzet vesztét hirdeti és munkálja. A magyar munkásság a múltban hibásan tűzött célok érdekében is hősi önfeláldozásra nevelt, művelt és új művelődésre hajló pompásan szervezett és minden modern szerveződésre érett, értékes osztályát a huszadik század városi életgócaiban kirekeszteni akarni a nemzeti újjászerveződés roppant munkájából: hímnek és ostobaságnak egyaránt mérhetetlen. És egy percig sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzet életvonalaitól eltávolodott szocializmus e múlt során egy hajszállal sem volt vaskosabb vétek, mint az az üres és orcátlan álnacionalizmus, mely itt egy félszázadon át Európa legalsóbbrendű rablókapitalizmusát tenyészetette a magyarság nyakára. A magyar középosztály fiatal nemzedéke ezt máséra, érti, tudja. A napokban kaptam levelet Párisból, abban írja egyik tehetséges fiatal írónk: „A Párisi Magyar Akadémiába csoportosult fiatal magyar szellemi munkások a legmélyebb közösséget vallják az Előőrs nemzeti szellemével.“ Ez a fiatal nemzedék már tisztában van vele, hogy az új fogalmazású nemzeti gondolat a középosztály helyét nem valami külön vezető réteg szerepében jelöli ki, hanem a másik két nagy dolgozó osztály: a munkásság és a föld népe szerves összekapcsolásában s az igazi vezető rétegnek mind a három réteg legjobbjaiból, legtehetségesebbjeiből és legalkalmasabbjaiból kell kitermelődnie. De magában a parasztságban is érik a gondolat, hogy egymagában nem fogja tudni kiverekedni egyöntetű tökéletes magyarságával, friss és töretlen erőivel, roppant tömegeivel sem a maga, sem az egész magyarság jobb jövőjét, már csak azért sem, mert önmagáéból termelt vezető rétege még nincs és oly gyorsan elő sem varázsolható, amilyen ütemben érnek a dolgok a történelmi megoldások számára. A magyar középosztály ifjú nemzedékére vár a dicsőséges történelmi feladat, hogy veszteségeinket az önsegély, a gazdasági és osztályönkormányzat eszközeivel és módszereivel a nemzet legnagyobb szervezeti osztályává tömörülni és magasodni segítse. Az én újévi munkásvendégeim mesélték a következő végtelenül érdekes, tanulságos, időt jellemző esetet. A Budapest környékéhez tartozó egyik nagyobb városban a lezajlott községi választások során az a furcsa dolog történt, hogy az egyik szavazókörzetben, mely sok keresztény érzelmű kishivatalnokot foglalván magában, eddig mindig jobboldali irányban szavazott, most váratlanul a baloldali listát segítette győzelemre. De a baloldal sem járt jobban, mert a szomszédos szociáldemokrata többségű szavazókörzet meg ugyanilyen váratlanul törte le saját pártját, leadván szavazatát a jobboldali listára. Semmi sem jellemzi jobban a tömegek hangulatát ennél a kicsi, de mélyérértelmű epizódnál: a most lezárt tíz esztendő pártjaival, e pártok működésével és eredményeivel éppen a pártok tagjai a legelégedetlenebbek. Bekövetkezett az a fonák helyzet, hogy a jobboldali pártokban már szinte csak a szociáldemokraták hisznek, viszont baloldaltól és szociáldemokráciától már csak a jobboldali tömegek várnak valamit. A saját portáján lassan mindenkit elfog a csömör, az unalom, a kétségbeesés. A három nagy dolgozó osztály legjobbjaitól függ: ki tudják-e termelni magukból a ránk virrradt 1930-as esztendőben azt a történelmi távlatú és mélységű, mindeneket megragadó, megrázó és összefogó gondolatot ,programmot és módszert, amely a régitől elfordult magyar népmilliókat nem a tagadás és tanácstalanság zűrzavarába, talán új felfordulásába hajszolja, hanem egy új szociális szellemű nemzeti demokrácia világos és határozott céljai irányába fordítja. A nemzetnek ugyancsak nem mindegy, hogy a megzavarodás és iránytalanság győz-e ebben az esztendőben, vagy az új nemzeti irány, de a Bethlenrendszernek majdnem mindegy. Az ő sorsa így is, úgy is meg van pecsételve. Kisebbségi vásár A franciák gondja a tiroli németségért. Schober kancellár és a bécsi olasz követ kijelentései a szívélyes barátság helyreállításáról Olaszország és Ausztria között — írja a „Le Temps“ — különös megjegyzésekre késztették a tiroli lapokat. Az insbrucki „Tiroler Anzeiger“, a keresztényszocialisták lapja, legutóbbi számában fölveti a kérdést: „milyen árat fizetett Ausztria Olaszország barátságának visszaszerzéséért.“ Valószínű írja ez a lap , hogy Olaszország követelte Ausztria be nem avatkozását Déltirol kérdésébe, sőt annak a propagandának elnyomását is, amely az Olaszország által elcsatolt tiroliak érdekében dolgozik. Igenlő esetben Olaszország olyan üzletet kötött, amely neki kockázat és veszedelem nélkül százszázalékos tiszta hasznot hoz. Egyébként ez a szó: „szívélyes barátság“ Olaszországgal, legalább a tiroliak szemében üres és minden tartalomtól mentes marad mindaddig, amíg testvéreik Déltirolban nyögnek a rájuk nehezedő iga súlya alatt. A tiroliak nem változtatják meg magatartásukat és remélik, hogy az osztrák kormány nem teszi ki érzéseiket túlságosan súlyos mepróbáltatásoknak. Eddig tart a ,Le Tempse-ből vett idézet. Függetlenül a kisebbségi kérdés tartalmától és belső lényegétől, nagyon veszedelmes az a kétszínű játék, amikor Párizs különleges érdekei szerint segédkezik egyes kisebbségek, például a magyarok, felőrlésénél, míg más kisebbségeket tisztára azért támogat, hogy nehézségeket okozzon Olaszországnak. E kétszínű politika miatt zuhan Európa a katasztrófába. Ha a „Le Temps“ sarkára állna a magyar kisebbségekért is, még akkor is kétesnek kellene tartanunk aggodalmait, éppen a tiroli németségért, a gyűlölt és félelmetes német nemzet egyik jelentős határtörzséért. A tiroli sajtónak az a vádja, hogy az osztrák kormány boltot csinált az Olaszországhoz csatolt német kisebbség bőrére, már az analógia erejénél is arra a kérdésre indít bennünket: nem történtek-e ilyenféle veszedelmes „nagypolitikai“ megállapodások a magyar kisebbségek rovására is. Bethlen István gróf a magyar képviselőhöz legutóbbi kisebbségi vitájában kijelentette, hogy a népszövetségi szanáláskor kísérlet történt jobb légkör teremtésére Magyarország és a kisántánt között , de eredmény nélkül. A genfi szanálási tanácskozás után, amely a kisántánt külügyminiszterei és Bethlen közt folyt le, utóbbi hazatértében a bécsi magyar követségen szóról-szóra a következőket mondotta az újságíróknak, amiket azok közzé is tettek: — Természetesen tanácskoztunk (Bethlen és a kisantant külügyminiszterei) a magyar kisebbségek kérdéséről is, de erre nem óhajtok, külön kitérni. Azóta se óhajtott kitérni. A kolozsvári Keleti Újság, a szabadkai „Hírlap“ a zágrábi „Slobodni Dom“ akkor megírták, hogy Bethlen és a kisántáni külügyminiszterei közötti megállapodásban Bethlen kötelezettséget vállalt volna olyanféle dolgokra, amilyenekkel most a tiroliak a Schober-kormányt vádolják. Később a budapesti „Magyarságában is megjelent egy cikk a kisebbségi vásárról és akkor a félhivatalos haragosan cáfolt. A cáfolatnak azonban csak az az egy módja fogadható el, ha a Bethlen-kormány közzéteszi, hogy a miniszterelnök mit tárgyalt és mit végzett Genfben a magyar kisebbségekről a kisántáni külügyminisztereivel. 2