Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-04 / 1. szám

el akarná ütni s ma egységes polgári frontot hirdet szemben a munkássággal, az nem tudja, hogy Istent káromol s a­ magyar nemzet vesztét hirdeti és mun­kálja. A magyar munkásság a múltban hibásan tűzött célok érdekében is hősi önfeláldozásra nevelt, művelt és új művelődésre hajló pompásan szervezett és min­den modern szerveződésre érett, értékes osztályát a huszadik század városi életgócaiban kirekeszteni akarni a nemzeti újjászerveződés roppant munkájá­ból: hímnek és ostobaságnak egyaránt mérhetetlen. És egy percig sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nemzet életvonalaitól eltávolodott szocializmus e múlt során egy hajszállal sem volt vaskosabb vé­tek, mint az az üres és orcátlan álnacionalizmus, mely itt egy félszázadon át Európa legalsóbbrendű rablókapitalizmusát tenyészetette a magyarság nya­kára. A magyar középosztály fiatal nemzedéke ezt más­éra, érti, tudja. A napokban kaptam levelet Párisból, abban írja egyik tehetséges fiatal írónk: „A Párisi Magyar Akadémiába csoportosult fiatal magyar szel­lemi munkások a legmélyebb közösséget vallják az Előőrs nemzeti szellemével.“ Ez a fiatal nemzedék már tisztában van vele, hogy az új fogalmazású nemzeti gondolat a középosztály helyét nem valami külön vezető réteg szerepében jelöli ki, hanem a má­sik két nagy dolgozó osztály: a munkásság és a föld népe szerves összekapcsolásában s az igazi vezető rétegnek mind a három réteg leg­jobbjaiból, legtehet­ségesebbjeiből és legalkalmasabbjaiból kell kiter­melődnie. De magában a parasztságban is érik a gondolat, hogy egymagában nem fogja tudni kiverekedni egy­öntetű tökéletes magyarságával, friss és töretlen erői­vel, roppant tömegeivel sem a maga, sem az egész magyarság jobb jövőjét, már csak azért sem, mert önmagáéból termelt vezető rétege még nincs és oly gyorsan elő sem varázsolható, amilyen ütemben ér­nek a dolgok a történelmi megoldások számára. A magyar középosztály ifjú nemzedékére vár a dicsősé­ges történelmi feladat, hogy veszteségeinket az önse­gély, a gazdasági és osztályönkormányzat eszközeivel és módszereivel a nemzet legnagyobb szervezeti osz­tályává tömörülni és magasodni segítse.­­ Az én újévi munkásvendégeim mesélték a követ­kező végtelenül érdekes, tanulságos, időt jellemző ese­tet. A Budapest környékéhez tartozó egyik nagyobb vá­rosban a lezajlott községi választások során az a fur­csa dolog történt, hogy az egyik szavazókörzetben, mely sok keresztény érzelmű kishivatalnokot foglal­ván magában, eddig mindig jobboldali irányban szavazott, most váratlanul a baloldali listát segítette győzelemre. De a baloldal sem járt jobban, mert a szomszédos szociáldemokrata többségű szavazó­kör­zet meg ugyanilyen váratlanul törte le saját pártját, leadván szavazatát a jobboldali listára. Semmi sem jellemzi jobban a tömegek hangulatát ennél a kicsi, de mélyérértelmű epizódnál: a most le­zárt tíz esztendő pártjaival, e pártok működésével és eredményeivel éppen a pártok tagjai a legelégedet­lenebbek. Bekövetkezett az a fonák helyzet, hogy a jobboldali pártokban már szinte csak a szociáldemok­raták hisznek, viszont baloldaltól és szociáldemokrá­ciától már csak a jobboldali tömegek várnak valamit. A saját portáján lassan mindenkit elfog a csömör, az unalom, a kétségbeesés. A három nagy dolgozó osztály leg­jobbjaitól függ: ki tudják-e termelni magukból a ránk virrradt 1930-as esztendőben azt a történelmi távlatú és mélységű, mindeneket megragadó, megrázó és összefogó gondo­latot ,programmot és módszert, amely a régitől elfor­dult magyar népmilliókat nem a tagadás és tanácsta­lanság zűrzavarába, talán új felfordulásába hajszolja, hanem egy új szociális szellemű nemzeti demokrácia világos és határozott céljai irányába fordítja. A nemzetnek ugyancsak nem mindegy, hogy a megzavarodás és iránytalanság győz-e ebben az esz­tendőben, vagy az új nemzeti irány, de a Bethlen­­rendszernek majdnem mindegy. Az ő sorsa így is, úgy is meg van pecsételve. Kisebbségi vásár A franciák gondja a tiroli németségért. Schober kancellár és a bécsi olasz követ kijelentései a szívélyes barátság­ helyreállításáról Olaszország és Ausztria között — írja a „Le Temps“ — különös meg­jegyzésekre késztették a tiroli lapokat. Az insbrucki „Tiroler Anzeiger“, a keresztényszocialisták lapja, leg­utóbbi számában fölveti a kérdést: „milyen árat fizetett Ausztria Olaszország barátságának visszaszerzéséért.“ Valószínű írja ez a lap , hogy Olaszország köve­telte Ausztria be nem avatkozását Déltirol kérdésébe, sőt annak a propagandának elnyomását is, amely az Olaszország által elcsatolt tiroliak érdekében dolgozik. Igenlő esetben Olaszország olyan üzletet kötött, amely neki kockázat és veszedelem nélkül százszázalékos tiszta hasznot hoz. Egyébként ez a szó: „szívélyes barát­ság“ Olaszországgal, legalább a tiroliak szemében üres és minden tartalomtól mentes marad mindaddig, amíg testvéreik Déltirolban nyögnek a rájuk nehezedő iga súlya alatt. A tiroliak nem változtatják meg magatar­tásukat és remélik, hogy az osztrák kormány nem teszi ki érzéseiket túlságosan súlyos mepróbáltatásoknak. Eddig tart a ,Le Tempse-ből vett idézet. Függetle­nül a kisebbségi kérdés tartalmától­ és belső lényegé­től, nagyon veszedelmes az a kétszínű játék, amikor Párizs különleges érdekei szerint segédkezik egyes kisebbségek, például a magyarok, felőrlésénél, míg más kisebbségeket tisztára azért támogat, hogy nehézsége­ket okozzon Olaszországnak. E kétszínű politika miatt zuhan Európa a katasztrófába. Ha a „Le Temps“ sar­kára állna a magyar kisebbségekért is, még akkor is kétesnek kellene tartanunk aggodalmait, éppen a tiroli németségért, a gyűlölt és félelmetes német nemzet egyik jelentős határtörzséért. A tiroli sajtónak az a vádja, hogy az osztrák kor­mány boltot csinált az Olaszországhoz csatolt német ki­sebbség bőrére, már az analógia erejénél is arra a kér­désre indít bennünket: nem történtek-e ilyenféle vesze­delmes „nagypolitikai“ megállapodások a magyar ki­sebbségek rovására is. Bethlen István gróf a magyar képviselőhöz legutóbbi kisebbségi vitájában kijelen­tette, hogy a népszövetségi szanáláskor kísérlet történt jobb légkör teremtésére Magyarország és a kisántánt között , de eredmény nélkül. A genfi szanálási tanács­kozás után, amely a kisántánt külügyminiszterei és Bethlen közt folyt le, utóbbi hazatértében a bécsi ma­gyar követségen szóról-szóra a következőket mondotta az újságíróknak, amiket azok közzé is tettek: — Természetesen tanácskoztunk (Bethlen és a kis­­antant külügyminiszterei) a magyar kisebbségek kérdé­séről is, de erre nem óhajtok, külön kitérni. Azóta se óhajtott kitérni. A kolozsvári Keleti Újság, a szabadkai „Hírlap“ a zágrábi „Slobodni Dom“ akkor megírták, hogy Bethlen és a kisántáni külügyminisz­terei közötti megállapodásban Bethlen kötelezettséget vállalt volna olyanféle dolgokra, amilyenekkel most a tiroliak a Schober-kormányt vádolják. Később a buda­pesti „Magyarságában is megjelent egy cikk a kisebb­ségi vásárról és akkor a félhivatalos haragosan cáfolt. A cáfolatnak azonban csak az az egy módja fogadható el, ha a Bethlen-kormány közzéteszi, hogy a miniszter­­elnök mit tárgyalt és mit végzett Genfben a magyar kisebbségekről a kisántáni külügyminisztereivel. 2

Next