Szabadság, 1933 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1933-01-01 / 1. szám
2 hoz képest, s ugyanakkor az ipari árindex 135-ön állhasson, hogy 55 pontnyi különbség, majdnem 100 százalék tátongjon a mezőgazdaság és ipar árai között. Pedig ezek még nem is az élet valódi tükrei: a kistermelők eladási árait, jórészt távol a nagyobb piacoktól és a kisfogyasztók által fizetett ipari árakat kellene gondosan összevetnünk, hogy az igazsághoz közelebb férkőzzünk! És számításba kellene vennünk e nagyban való árak összehasonlításánál annak a fosztogató hadnak a munkáját is, amely a mezőgazdasági cikkek árait a falvakon még sokkal lejjebb nyomja, mint ahogy a nagykereskedelmi árakból következtetni lehetne s ugyanúgy a kisfogyasztó ipari árait hasonlóképen abnormisan feljebb tornássza közvetítő kereskedelmünk sok mindenféle baja és túltengése révén. Népszövetségi biztosunk korábbi hasonló jelentésében az általános középeurópai áralakulást is odaállította mértékül a mienk mellé, mondván, hogy középeurópai környezetünkben átlagosan 30 százalékkal estek az elmúlt években az ipari árak, míg nálunk legfeljebb 1, 2 százalékkal. És most még további rosszabbodást jelent számunkra a mezőgazdasági árak tovább fokozódó esésével. Minderre csak nem mondhatja a legorthodoxabb kapitalista sem, hogy hát ennek így kell lennie! Ha így kellene lennie, ha ez megmásíthatatlan gazdasági törvények természetes folyománya volna, akkor ugyan miért emelné ki Mr. Tyler ismételten az agrárollónak ezt az egyedülálló hazai túltengését egész Középeurópában? És ha nem lehetne rajta segíteni gazdaságpolitikai eszközökkel! Nem hisszük, hogy a népszövetségi biztos akkor, amikor e kirívó tüneteket újból és újból kiemeli és egyenesen is megbélyegzi, valami különleges államszocialista módszerekre gondolna a magyar árszínvonal kiegyensúlyozására s nem egy egészségesebb, emberségesebb és gazdaságosabb árpolitika meggyökereztetésére. Nálunk mindjárt a tőkeellenesség vádját vetik a józan bírálat szemére, mihelyt ezeket és az ezekhez hasonló rikoltó és tűrhetetlen aránytalanságokat szóvátesszük. Hát vájjon Mr. Tyler is, mint a tőke ellensége vagy gazdasági analfabéta mondja el mindezt? Nagybankjaink, mint a magyar kartelizált ipar tulajdonosai és legfőbb irányítói és kartelvezéreink, akik olyan mérhetetlen gyűlöletet halmoztak már eddig is magukra, még mindig nem hajlandók észretérni? Még mindig azt hiszik, hogy továbbra is és a világ végéig kivonhatják magukat a magyar válság következményei alól? Még mindig nem hajlandók valamit vállalni abból az óriási teherből és veszteségből, mely a külső és belső gazdasági válság összeadódásából a magyar dolgozó társadalomra szakadt? A magyar gazda ráfizethet gazdaságára immár törvényszerűen évről-évre, a magyar kisgazda és földmunkás évek óta tűri, hogy létének eszközei, jövedelme a 300 év előttihez képest a harmadára csökkent, évről-évre halmozódnak telekkönyvi lapján és adóívében a terhek tőkében és kamatban, többek között a becstelen 12 százalékos adóhátralékkamatban, éppen csak az ezernyi kedvezménnyel,más termelési ágak s a fogyasztó milliók rovására beállított kedvezményekkel körülbecézett gyáripar ujjáról esik le az aranygyűrű, ha vállal valamit nem a mezőgazdaság, nem a kisipar és nem a fogyasztó, hanem az egész nemzet deficitjéből? Nem veszik észre, hogy olyan mérhetetlen gyűlölethullámot dagasztanak maguk ellen, amely aztán nemcsak a mai elvakult és stílustalan kartelvezéreket és bankvezéreket fogja sújtani, hanem azt a gyáripart is, amelyhez minden józan magyar agrárpolitikus is görcsösen ragaszkodik, mint a nemzet gazdálkodásának egyik nélkülözhetetlen pilléréhez ? S ha már nem lehet észretéríteni ezt a nekivadult kapzsiságot és ezt a legkicsinyesebben gondolkodó vak önzést, ezt az öngyilkos önzést: hol van a Gömbös-kormány, hogy észretérítse őket és rászorítsa egy józanabb árpolitikára? Hát lehet termelni ilyen szénárakkal, ilyen villamárakkal, ilyen benzinárakkal, lehet fogyasztani és gyermeket nevelni ilyen cukor- és tejárakkal? Lehet gazdálkodni ilyen búza- és szerszámárakkal, lehet építkezni ilyen tégla- és cementárakkal? És fenntartható így sokáig a magyar pengő az aranyszínvonalon? Egy év alatt bankjegyforgalmunk 392 millió pengőről 348 millió pengőre csökkent, olyan törpe pénzmennyiség ez, amely mellett be kell hogy fagyjon előbb-utóbb teljesen a gazdasági élet, ha e csekély bankjegymennyiség nem tud sokkal erősebb forgalmat is ellátni, aminek pedig egyetlen lehetősége van: az olcsóság. A mezőgazdasági árakhoz való igazodása az ipari áraknak. A mai gazdasági hatalmasok és mindenfajta hitelezők vájjon jobban fognak járni, ha az árak józan és önkéntes lemorzsolása helyett, ami csak meghatározott százalékot vihet el vagyonukból és jövedelmükből, majd az infláció során értékeik pusztulásának kiszámíthatatlan tengermélyére zuhannak? Nem vagyok olyan optimista, mint a miniszterelnök úr, aki olyan nagy reményeket fűzött a munkaadókhoz intézett fölhívásához s a tőke belátásához. De bizonyos mértékű józan belátás mégis várható azoktól is, akiket a biztos és nagy jövedelem megszokása és a ceruza sokszor vajmi kétes realitása olyan végzetes irrealitásokba ránt e nehéz időkben. A mi kapitalistáink nem ismerik a kapitalizmus mai világszerte nehéz helyzetét s nem érzik, milyen rettenetes veszedelmek peremén állanak. Azt sem akarják látni, hogy a csonka határokon kívül milyen drasztikus eszközökhöz nyúlnak a nálunk még sokkal kapitalistább jellegű országok társadalmi, gazdasági és politikai vezetői. Csak egy kis józanságot várunk tőlük, a maguk érdekében is, az ipari termelés megmentése és jövője érdekében is. Azt szeretnénk, hogy a megteendő út 50 százalékát ez a józanabb belátás tegye meg és csak a másik 50 százalék háramoljon a kormány beavatkozására. Mert ezek az állapotok sokáig el nem viselhetők s a tőkére annál rosszabbul fog alakulni a jövő, minél kevesebb belátással és segíteniakarással megy elbe az elháríthatatlanul eljövendő kormányintézkedéseknek. Új magyar történelem (Asztalos Miklós és Pethő Sándor magyar történelme. — Lantos-kiadás.) Határozott korszükséglet kielégítője a magyar könyvpiacon olyan átfogó népszerű munka, amely a legújabb magyar történelmi kutatás eredményeit minden művelt magyar ember számára tömören összefoglalja. Az Asztalos—Pethő történelem erre a feladatra vállalkozik. Első részét Asztalos Miklós, fiatal történész írta, aki e részben a szellemtörténeti iskola eredményeit foglalja össze. A mű hangsúlya azonban a Pethő Sándortól megírt utolsó századon van. A szabadságharc kitörésétől kezdve egészen napjainkig kalauzol itt a szerző a múltnak a jelenbe átnyúló, abban eligazítást nyújtó eleven részét ábrázolva. Munkájában szinte csak a tárgy azonos „Világostól Trianonig“ című, évekkel ezelőtt megjelent könyvével. Másodszor szántva föl tudományos területét, mélyebbre hasít és e munkájával a kor tömör, telített, számára végleges ábrázolását nyújtja. Szemléletmódja a Világostól Trianonig óta meggazdagodott, gazdasági, szociális és külpolitikai irányban kiteljesült. Művében egyforma figyelemmel van faji, közjogi, világnézeti, szociális motívumokra és nagyszerű egyéni erőfeszítésekre egyaránt. Megkeresi a történeti alakok el nem idealizált emberi arcát, tetteik személyes rugóit. Ekként eléri, hogy meggyőző történeti kép mellett reális történeti emberlátást és történetpolitikai iskolázottságot is ad. Kétségtelen, hogy egyes részei ma is vitathatók. Kossuth-képén például, akinek történeti irodalmunkban máig hiányzó életrajzát éppen tőle várhatnók, a szemlélő most több redőt és árnyékot vél fölfedezni. Pedig éppen Pethő Sándor volt az, aki a szabadságharc nagy magyar erőfeszítésében a romantikus szemléletmód és a Kemény Zsigmond-i fanyar kiábrándulás leszármazottjai között a helyes utat megtalálta. Talán a jelen ráhatása is sokkal megértőbb e munkájában a Dunakonföderáció vagy annak legalább is terve iránt. Föl tudja fedezni annak a tőlünk független követelménynek, hogy az európai egyensúly érdeke egy szervezett és életerős dunai nagyhatalmat követel, kielégítését ebben épp úgy, mint a Deák—Andrássy kiegyezéses megoldásban, amely a nyugati vonalon érkezett el ugyanazon állomáshoz, mint a nagy Száműzött keleten. Mindezzel nem akarjuk azt mondani, mintha az 1867-es kiegyezésben szerzőnk még mindig nem azt a megoldást látná, amely a magyarságnak oly viszontagságos történelmi életsors után, amikor talán mindig puszta léte volt probléma, újra megteremtette viszonylag legnyugodtabb és legmegfelelőbb létformáját a Duna völgyében. Pethő Sándor előadása szerint e mű nagy kül- és belpolitikai hagyományainak elsorvadása, valamint a benne nekünk adott lehetőségek föl nem használása igazán nem alkotóinak bűne. Már Tisza Kálmán kora valóban sivár látványt nyújt. A hatvanhetes kiegyezés politikájának vele beálló hanyatlását Pethő Sándor minden lényeges pontban, úgymint földbirtokpolitika, választójog, gyökértelen kapitalizmus kifejlesztése, elmarasztalja. Rendszerében az országon ma is uralkodó érdekszövetségek szomorú ősét és elődjét jellemzi széles külpolitikai háttérrel és társadalmi alapzatának átható elemzésével. Talán csak a nemzetiségi kérdésben enyhül iránta, a kör közös tévedését ismerve fel benne. Aminthogy műve talán csak e részben hasonlítható e korszak Beksics Gusztáv-i megítéléséhez. Szerzőnk fölvonultatja az ellentétes erőket is: a 48-as függetlenségi párt szociális, nemzetiségi és külpolitikai kérdésben ugyanazon tévedések áldozatát jelentő irányzatát épp úgy, mint később a néppárt szűk horizontú katholikus politikáját. Valóban, míg az előbbiben visszhangtalanul vergődött Grünwald Béla szociális haladása, Mocsáry Lajos széchényies komolyságú nemzetiségi és Ugrón Gábor a függetlenségi iránynak egyedül megfelelő külpolitikai irányzata, az utóbbinak a főúri és főpapi körök népszerűtlen stigmájával el kellett előbb-utóbb buknia. A forradalom eleven kis csecsemője ott játszadozik már a hanyatlás térdein. A közjogi és világnézeti problémaszemléletet Pethő Sándor a szociálissal kibővítette és elmélyítette, bár az utóbbinál valami logikai kegyetlenség híján van. Ezt érezzük a könyv talán legegyénibb és megkapóbb, bár minden kellemetlen szubjektivitástól ment részében ifjabb gróf Andrássy Gyula jellemzésében. Föl lehet vetni a kérdést, anélkül, hogy szerzőnkkel vitába szállnánk, elég volt-e a darabolt kormány tanulságaképen például a plurális választójog, — igaz, akkor Tiszával szemben hatalmas előrelépést jelentő— „darabolt garádicsa“? Különben éppen a választójog kérdése az, aminél legjobban láthatjuk, hogyan húzható ki egy-egy problémakomplexumról egész kis önálló tanulmány szála a mű pompás szőtteséből. Majd itt, majd ott bukkannak ezek fel, a fejlődés menetébe szőtten és azt egy hatalmas történelmi kompozícióvá feszítve az olvasó lelki szemei elé. Pethő Sándor műve olvastán valóban mindenki átérzi, milyen nagy szükség van a nemrég múlt magyar történelem megírására, az 1848-as küzdelmet előkészítő eseményektől a Világháború, sőt azután történtek egységes megmutatására. Egy egészségesebb magyar jövő gondolati előkészítése el sem képzelhető enélkül. Csak ilyen egyetemes és átfogó történelmi megmutatásra lehet felépíteni a magyarság lelkében egy új, igazabb társadalmi és politikai szemléletet is. Katona Jenő szabadság Revíziós fényjelek A francia kormányváltozással kapcsolatban, amely a revíziós gondolatnak nem egy barátját, köztük az új külügyi államtitkárt, Pierre Col-t is kormányra juttatta, a magyar revízió ügye is újabb fordulathoz érkezett. A legutóbbi Churchill-féle revíziós nyilatkozat után, amely az első eset volt arra, hogy a békeszerződések létrehozásában aktív részt vett államférfi foglalt azokkal szemben állást, az utódállamok hivatalos körei ijedten figyeltek föl. A belgrádi kisantant konferencia demarsra készült, amely Anglia és Olaszország tiltakozása folytán a francia kormány határozott utasítására maradt el. Úgy látszik a francia külpolitika lassan kész lesz terhes támaszait elejteni és magát új dunavölgyi külpolitikára elszánni. Erre vall az Emberi Jogok Ligájának legutóbbi határozata is. A francia radikális közvéleménynek Victor Basch elnöklete alatt álló társasága, amely a nagy francia forradalom híres deklarációjának eleven hagyományát őrzi, eddig teljesen érzéketlen maradt a magyar panaszokkal szemben. Az idők jele, hogy ugyanaz a liga ma már a békeszerződésekben elkövetett igazságtalanságokról beszél és azok békés revízióját sürgeti. Levél a pártvezérhez KEDVES BARÁTOM, engedd meg, hogy mindenekelőtt úgy magam, mint alulírott munkatársaim és barátaim nevében tolmácsoljam őszinte köszönetünket mindama megértő segítségedért, amit művészpolitikai elgondolásunkkal szemben eleddig tanúsítottál. Most már —s elképzelhetetlen nehézségek között — megérett a helyzet arra, miszerint elgondolásainkat egy, a „Nemzeti Szalon“-ban január végével rendezendő, kiállítással tegyük nyomatékossá. Mi, akik vállaljuk a ténylegesen radikális magyar művészpolitikát s az ezzel járó új, korszerű és magyar művészeti iránykitűzéseket, tisztában vagyunk azzal, hogy minden vonalon tyik, avagy hát mögötti támadásoknak leszünk kitéve. Ez időszerint is ebben az országban még mindent nyugatról, hazafelé irányozva jutott némi elismeréshez, észrevevéshez, ami egy önérzetes magyar művésznek lehetett kényszerítő életkörülmény, de nem elvárható jogos követelés eredményes munkája után. Csak akkor lehet magyar művészeti jelen és jövőről szó, ha ez a rendszer megváltozik. Azonkívül a külföld jogos kritikája, amely minden elismerés és kitüntetés mellett annyiszor hangzik: „szeretné látni azt a haladó magyar művészetet, amelyről nem lehet felismerni Párist, Münchent, Berlint vagy Rómát, hanem azt, hogy tőzsgyökeresen magyar ...“ Ez a jogos kritika pedig cselekvésre kell, hogy ösztönözzön bennünket, akik érezzük, hisszük és tudjuk is, — mi a magyar elhivatottságunk. Mi tehát, kik nyíltan merünk kiáltani ilyen merész iránykitűzéssel, — először, ebben az óvatos, megalkuvó, elgerinctelenedett, egyéni érvényesülésekért mindent vállaló művésztársadalomban, természetszerűen számban hadsereggel nem indulhatunk. De ez nem is fontos! Fontos azonban, hogy az előőrs elindult... és igyekszik felderíteni és az elkövetkezendő harcokat bevezesse. Ezt a művészi munkát álljuk, s elsősorban jómagam, aki huszonötéves, eredményes munkával eleddig távol állottam minden nemzetközi és belföldi sikertől — éppen tiszta magyar és meg nem alkuvó művészeti iránykitűzéseim miatt. Merjük állani azonban ma már elegen, abban a tudatban, hogy ez a korszerű, igaz és magyar irányjelző munkásság, a jövőbe kiható alapvetés nem marad értetlenül az új érzelmesek előtt, s elindulhat majdan a magyar megértésen át nyugat és kelet felé... Ebben a nehéz munkában kérjüktovábbra is jóindulatú támogatásodat. Ez alkalommal, tudatában igaz magyar politikai célkitűzéseidnek, ami művészpolitikai nézeteinket hathatósan alátámasztja, s kérünk, vedd tudomásul testületi csatlakozásunkat a „Nemzeti Radikális Párt“-hoz. Mindannyiunk tiszteletteljes köszöntését tolmácsolva, vagyok igaz barátsággal Budapest, 1932 december 5-én régi híved: ifj. Gulyás Ferenc, Makay Mészáros Dezső, hangai Szabó Miklós. Makay Mihály, ifj. Fáy Aladár. Illés Péter. Antal József. Némethy Béla. Büky Béla. Boromissza Tibor. Dr. Edvi Illés István. Újabb adóintézkedések Egy kis öröm az ürömben. A pénzügyminiszter egyik három évvel ezelőtt kiadott rendelet alapján január 3-ig szünetelteti az adóvégrehajtásokat. Addig tehát nyugodtan aludhatnak az adóhátralékosok. Ennél a rendeletnél sokkal többet jelent a fináncminiszter azon rendelkezése, amely új alapokra kívánja fektetni az adóbehajtás rendjét, amelynek gyakorlatba való áttétele a január 3-ig tartó türelmi idő szerint, csak ennek lejárta után történhetik meg. A pénzügyminiszter rendelete elsősorban is különbséget kíván tenni a fizetni nem tudó és a fizetni nem akaró adóhátralékosok között. Az előbbieket kímélni kívánják. A rendelkezés végrehajtására képesség- és készségvizsgáló bizottságokat alakítanak a helyi viszonyokat teljesen ismerő férfiakból. Az ilyen bizottsági tagokat a pénzügyminiszter nevezi ki. A bizottságok ténykedése abban merülne ki, hogy ezek fogják az adóhátralékosokról megállapítani, hogy tudna-e fizetni, ha akarna, vagy önhibáján kívül került fizetésképtelenségbe. Az elgondolás szép. Ha a végrehajtásnál mellőzik a politikai, rokonsági, barátsági kapcsolatokat és önzetlenül hajtják végre a bizottságok a rájuk rótt munkát, akkor a rendelet nem fogja eltéveszteni üdvös hatását. Ellen esetben nem fog többet érni a fabatkánál.