Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1935-01-27 / 1. szám

­2 .­ ­Most hallom, hogy Németország­ban mindenütt telepítenek, ahol 10 százaléknál többet foglal el egy­­egy község határából a 100 hektár­nál nagyobb birtok. A csonka ma­gyar életet — nemzetet, államot, társadalmat— rá kell építeni vég­re a magyar parasztság erős vállá­ra és megduzzadó gazdasági iz­maira. Több termelést és jobbterme­­lést is csak erős, tanult, fogékony és fejlődő kisbirtokos világra lehet alapozni, de egészséges és a mai­nál sokkal hatalmasabb gyáripart is. A mai kapitalista életformák észszerű reformja sem késhet so­káig nálunk, ahol a kapitalizmus kíméletlenebb, — számottevő szo­ciális ellenszerek hijján, — mo­hóbb és zsákmányolóbb, mint bár­hol másutt Európában. De ezek a kellő erejű és hatást! szociális ellen­szerek sem várathatnak magukra sokáig s velük egy egészen új és nagyvonalú munkáspolitika sem . Magyarország nem maradhat vég­ítéletig a legkisebb munkabér és a legjobban kiszolgáltatott munkás bélyeges hazája Európában. A földkerekség legszélesebb nyitású agrárollóját sem bírjuk sokáig. Sem a mai szörnyűséges, becstelen s a művelt világon alighanem pá­ratlanul álló jövedelemmegoszlást, mely a lakosság másfél százaléká­nak, 120.000 léleknek juttatja a nemzeti jövedelem 90 százalékát s a nemzet 90 és fél százalékos óriási, többségének, 8 és fél millió ember­nek csak 10 százalékot vet oda be­lőle. Nem mi, szegény kis csonka, kifosztott és mindenfelől fosztoga­tott nemzet, amelynek minden leg­kisebb értékét féltékenyen és lelki­­ismeretesen mentenie és őriznie kellene, hanem a brit világbiroda­lom is belebuknék és pedig órák alatt abba a fordított kiválasztás­ba, amely a csonka magyar földön sanyargatja és pusztítja a legma­­gyarabb és legigazabb emberi érté­keket. Nem bírjuk tovább! S a vég­lét örökös kihívása nélkül nem vi­selhetjük el sokáig azt a lélek­aszaló szellemi, politikai és gazda­sági függőséget sem, amely a né­met világ önkéntes rabságában tart bennünket. Hadd idézzem a magunk igazának hatalmas tanú­jául Kodály Zoltánt, aki karácso­nyi cikkében ezt írta: »Tanulnunk továbbra is kell a külföldtől, de csak azt, ami a magunk egyénisé­gének szabad kifejtéséhez segít. Lelki vazallusai nem lehetünk egy népnek sem.« És itt Kodály világo­san a német zene túlságos és nyo­masztó hatására céloz, mondván, hogy »Wagner zenei és költői vi­lága a magyar lélektől teljesen idegen.« A német befolyás igájá­ból és furcsa, egész történelmünk­kel szögesen ellentétes, beteg igéze­téből szabadulva vissza kell tér­nünk egy magyarabb és éppen a magyar erő szabadabb kibontako­zása érdekében, a latinvérfi és lati­nos szellemi nevelésű népek felé tá­jékozódó művelődési és külső poli­tikára. De vissza kell találnunk elsősorban ezeréves dunavölgyi hi­vatásunk útjára s a magyar állam­eszme újjá­fogalmazott és újjábolto­­zott ősi alapján kell segítenünk felépíteni a dunai népek önálló éle­tét és békés együttműködését a né­met és orosz népóceán között. Ki kell irtanunk a magyar életből a háború előtti bűnös, néppu­sztító a trianoni sírt is jó mélyre ásó ki­egyezési korszak szellemét, beteg beidegzettségeit, jórészt még intéz­ményeit is, hogy Széchenyi és Kos­suth korszakához kapcsolódhas­sunk lélekben és történelmi szem­léletben. Azt a középosztályt pedig, amely e leggonoszabb történelmi korszak szülötte,­­ azé a korszaké, amely egyszerre rontotta meg a 100 év előtt még egészséges, nagy­tehetségű és termékeny magyar nemesség legjava erőit és a job­bágyigából szabadult fiatal ma­gyar paraszti óriást s a magyar föld remek, szabadságra és fejlő­désre termett népéből, annak jó 67 százalékából háromnegyed évszá­zad alatt Európa legnagyobb szá­mú és legszánalmasabb sorsú föld­nélküli mezei proletár hadát ter­melte ki — ezt a bűnben, idegen szellemben, idegen vérben, idegen érdekben fogant középosztályt fe­jében ki kell cserélni a tőzsgyéke- Hol a A feladat talán túlságosan is nagyszabású és mégis jó lélekkel mondhatom: nem tűrtünk magunk elé soha elérhetetlenül magas és messze célokat. Erőink fogyatékos­ságának tudatában csak előőrse kí­vántunk lenni az esedékes nagy nemzeti népmozgalomnak. Tisztá­ban voltunk vele elejétől fogva, hogy egy szerény kis hetilap ön­magában szinte csak összekötő járőr lehet kevesek éberebb lelki­­ismerete és a nagy magyar népi zöm között Még ez sem sikerült igazán. Vájjon hol vétettük el !­rélázva a múlton, eszembe vető­dik egy — immár húszéves — há­borús emlékem, fiatal hadnagy ko­romból. Bizony valamikor, a nagy háború legelején, több eredmény­nyel vállaltam hasonló feladatot, mikor a pancsovai harcvonalat kü­lönös nagy gyorsasággal hagyta el dandárunk s azt a parancsot kap­tam, hogy Pancsovétól északba várjam a Cigány-szigetnél betört ellenséget s ha jön, jelentsem. El­lenséget nem láttam, hát előbbre merészkedtem, egyenesen be Pan­­csovára. Pedig akkor is csak ötöd­­magammal voltam: egy hadnagy, négy huszár. De volt a fiatalságun­kon és vidám vállalkozó kedvün­kön kívül öt jó lovunk, öt töltött jó karabélyunk, kifent kardunk mind­egyikünknek, paktarisznyáinkban még egy kis muníciónk, egy kis ke­nyerünk, szalonnánk és minden nyereg végében háromnapos »re­­zervazab« a lónak ... Egész jól fel­szerelt kis hadseregnek éreztük magunkat öten, büszke tudatában a Vállalt feladat merészségének és jelentőségének. De akikért mi — előbb az Előőrsben, aztán a Sza­badságban — olyan nagy és szent előőrsi munkát végzünk immár he­tedik éve, annyi töredelmet, meg­aláztatást, kockázatot és hátravet­­tetést vállaltunk és viselünk panasz nélkül, azok nyilván elfelejtkeztek a mi fegyvereinkről, muníciónkról, lovainkról és kenyerünkről, amit pedig mind meg kell újítani időn­­adnt, hogy egyáltalán harcolni le­hessen. Mikor 1914 szeptember 11-én be­vonultunk a cserbenhagyott Pan­­csovára, jó kezekben öt karabély egyszeriben derűt és bizakodást varázsolt az ott szorongó magyar és magyar érzelmű német, szerb rés magyar parasztság friss sarja­­dékaival, fejében lelki gyökerein keresztül átformálni... Mindez így együtt csupán hírte­­lenében odavetett vázlata annak az eszmeanyagnak, amelynek először a magyar szellemvilág legjobbjai­­ban kell gyökeret vernie, hogy az­tán gyorsított ütemben a megvaló­sulás felé érlelődhessék. Erre az óriási átalakulásra való előkészítés munkálását vallja leg­főbb feladatául a Szabadság meg­indulása óta. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem tudtunk kellően megfe­lelni ennek a nagy feladatnak. De a feladat azért — parancsolóan — itt van, napról-napra újból jelent­kezik és sürget. Várjon ki végzi el helyettünk jobban ? És könnyebb lesz-e betöl­teni, ha mi is elhallgatunk ? hiba? kisebbség arcára . Éreztük, hogy szeretet és bizalom ölel körül ben­nünket a nagy bizonytalanságban, hiszen akkor még azt sem tudtuk, nem ront-e ránk az ellenség a szomszéd utcából. Rövid pihenőt tartottunk, statáriumot hirdettem és tájékozódni igyekeztem a hely­zetről ama keveseknél, akik a vá­rosi vezetőségből nem menekülhet­tek el. Mielőtt pedig újból lóra ül­hettünk volna, mondom a lová­szomnak: »Körösi fiam, nem tud­juk, mi lesz, hogy lesz, hova vető­dünk, most kellene gondoskodnunk további élelemről, embernek, lónak jó néhány napra.« Jelenti Körösi:­­ »Semmi sem fér már a paktarisz­­nyákba, hadnagy uram, úgy meg­­tömködték a magyarok minden jó­val.« De én két év óta nem tudok em­beri megélhetést nyújtani legtehet­ségesebb, leghívebb munkatársaim­nak, népünk és a nagy magyar ügy önfeláldozó harcosainak. Éhbéren, vagy Ingyen dolgoztatom őket, ami nagy megaláztatás számomra, aki szociális igazságot, emberséget, a magyar író, a magyar tehetség megbecsülését hirdetem és követe­lem. De kit okoljak ? Magunkat-e, amiért nem írtunk szebb, jobb, ele­venebb, mozgalmasabb, varázslato­sabb lapot? Vagy azokat a sorsbeli osztályos társainkat, akikért és akiknek a Szabadságot írtuk, — amiért nem segítettek nekünk a nélkülözhetetlen minimális tőkeerő összegyűjtésében ? Végeredményben mindegy: azon pusztulunk-e el, hogy képességeink voltak elégtelenek, vagy hogy fa­laknak, köveknek, kiégett telkek­nek és nyomorúságukban maguk­kal is jótehetetlen embereknek be­szélünk, akik tőlünk várnak gyors segítséget, vagy éppen csodát, ahe­lyett, hogy hoznának. Kétségtelenül rendkívül nehéz, szinte megoldhatatlannak tetszik a mi helyzetünk. Egy egészen új ma­­gyar és középeurópai világot hir­detünk, de éppen ezért nem tá­maszkodhatunk sem a mai hatal­masságokra, sem kialakult közvé­leményre. Egyelőre nincs áldoza­tokat hozni akaró és tudó kész kö­zönségünk, magunknak kell azt is megteremtenünk. Híveink —­ nyíl­tak és titkosak —, a szegények, az élet elesettjei és kisemmizettjei, a százados fordított kiválasztás leg­főbb áldozatai; egyik oldalon a félrerugdalt, igazi tehetségek kö­zül az állhatatosak és meg nem al­­kuvók, másik oldalon a nagy ma­gyar dolgozó többség. Ma ez a két — számszerint és rendeltetés sze­rint oly annyira különböző, de mégis összetartozó — réteg kü­lön­­külön, mozdulatlanul és tehetetle­nül kallódik, poshad, mint a szeny­­nyes szurdokba vetett jó magyar liszt és az ottfelejtett tiszta kovász, gondoskodó, keverő és dagasztó kéz hijján. összehozni és össze­gyúrni őket és nagy, tiszta, erős tüzet gyújtani, hogy világraszóló m­ ízes és illatos magyar kenyérként új életre szülessenek: ehhez bizony rengeteg tehetség, még több hősies­ség és végtelen kitartás kellene a kisszámú szellemi elitben és némi öntudatos áldozatkészség a zömbei.. De megvan-e az egyik bennünk és megvan-, a másik a mi közönsé­günkben ? Leghívebb barátaim mostaná­ban minduntalan azzal vigasztal­nak, hogy szinte kísértetiesen jön­nek, robognak az események és mind minket igazolnak. De vigasz­talás-e ez egymagában­­? Karácsonykor megszólaltak a magyar ifjúsági szervezetek veze­tői és legjobbjaik birtokreformot, telepítést, a német Veszedelemmel szemben is önvédelmet, dunavölgyi külpolitikát s a mai kapitalizmus józan revízióját — a mi igazságun­kat hirdették. A fiatal magyar szellemi élet egyik nagy értéke ezt írta karácsonykor: »A reformnak most kell elkezdődnie, ezekben a napokban, halálos komolyan, eré­lyesen, a »lassú fejlődés« nyögdeté­­sei nélkül.« Másik karácsonyi cik­kében pedig: »A lassú fejlődés azoknak jelszava, akik nem akar­ják megcsinálni azt, amire vállal­koztak. Az idő arra jó, hogy lelé­, rassunk, nevetségessé tegyünk egy tervet, megvalósítani rajtaütés­­szerűen kell.« De ezt is írja: »Nincs semmi okom, hogy bizakodó le­gyek. Meglehet, hogy egy ország­­nyi siketség előtt emelem fel sza­vam « És ezt is: »A hídfők add­g bevetetetlenek, amíg fölöttük és alattuk át nem keltek a folyón. Én magam is ilyen szerény és elszánt hídfő vagyok, egy nagy reform­szándék, áteresztve a másik part­ra, fölöttem és alattam azonban recseg a front és attól félek, hogy a reformgondolat számcsatája nem a legjobban áll. A kitűnő fiatal író egyik cikkében az egyetemes nagy magyar reformról ír, a má­sikban a rádió problémáiról és íme, bizony, mindkettőről eléggé feketén. Egy régi kedves barátom, egy­kori munkatársam is írt karácso­nyi cikket a szabad nemzeti sajtó problémáiról. S ezeket írja: »Én olyan relatív sajtószabadságra gondolnék, amit minden külső tá­mogatásról lemondó, csak a maga tőkeerejére támaszkodó sajtóvállal­kozás valósíthatja meg, de ennek a tőkének­­ is a legszervesebben az egész nemzeti élet legbensőbb ener­giájával kellene kapcsolatot tarta­nia. Valljuk meg, nálunk ma ilyen tőke alakulásáról álmodni sem le­het.« Kitűnő cikkét pedig ezzel a keserű akkorddal fejezi be: »És azok a gyökérbajok vájjon orvo­solhatók-e ?! A jobbak, a tisztéült öntudatú magyarok, soha olyan lá­­zasan nem kerestek, kutattak a

Next