Erdélyi Lapok, 1933. január-március (2. évfolyam, 1-73. szám)

1933-01-01 / 1. szám

ESS Főszerkesztő DR. PAAL. ÁRPÁD Üzerüesztöség es Kiadoüivatai: Oradea -Nagyvárad, ifr. Heg. Car ivóit Szilágyi Dezső-ucca) — Telefon 27 FlftfiTnfAcI -irat. Belföid5n: .ússz érre SOft félérre 400. negyedérre 210. egy hói " r.ioiizeiesi arad. Magyarország#«: Kirósz évrr 60 P félérre 30 P negyedévre tgvea./ iin ára JO fillér, va ruao és iinnenen 24 fillér. Főmunkatárs DR. GYÁRFÁS ELEMŰK Az utolsó darab szárazkenyér Irta: Gyárfás Elemér Ä bukaresti királyi palota- újjáépítése az idén nagyot haladt, A kormány 27 milliót utalt ki e célra s a tél beállta előtt elkészült az épület külső frontja. Leszed­ték az állványokat s a nemes stilusu ter­méskő-homlokzat egész szépségében ér­vényesül. Illő volt megszépíteni a palota környékét is s a régi kőkerítés hosszá­ban egy reggel 15—20 kopott, ványadt kőfaragót találtunk, akik a földön kupo­rogva, vésővel és kalapáccsal hámozták le a kőfalról a régi burkot és simították fehérre az egyenetlenségeket. Egy pléh- vödörben deszkadarabokból tüzet rak­tak s itt melegítették a jéghideg vasszer­számoktól meggémberedett kezüket. El­haladva mellettük, magyar szó ütötte meg a fülünket. Isten ments, magyarul szóba állani velük! Még elveszítenék a keserves kenyerüket! De ettől kezdve meglassítottuk mellettük lépteinket, las­san rájöttünk, hogy majnem mind ma­gyarok s gondolatban meleg érzéssel vé­gigsimogattuk munkában elkinzott, be­csületes magyar arcukat, S elhaladva az idén Bukarestben munkába vett sokszáz új épülő ház előtt, mindenütt — elfojtva és suttogva, ve­zényszóként vagy biztatásként — magyar szó csendült meg. Ahol terhet kellett hor­dani, magas állványon szédítő munkát végezni, ahol hozzáértés és tisztesség kel­lett, ott mindenütt magyarok dolgoztak, verejtékeztek és fáztak, görnyedtek és építettek. S az építkezések időszaki munkásai mellett ott találjuk a magyarokat a fővá­rosi élet minden mozzanatánál. A vasút­tól magyar kocsis vagy taxisoffőr visz be a. szállodába, ott magyar bérszolga cipeli fel poggyászunkat, magyar személyzet takarít ránk, magyar pincér szolgál ki, magyar borbély vágja le a hajunkat, ma­gyar cselédek vásárolnak a csarnokban, magyar lányok sétáltatják a fővárosi gye­reket a parkban, a zenekarok jórészében magyar muzsikusok játszik az idegen dalokat. Mindezt azonban csak mi tud­juk, akik már ismerjük őket becsületes arcukról, fáradt nézésükről; ha ismeret­len szól hozzájuk, hibátlan románsággal válaszolnak s dédelgetett fájó titokként őrzik magyarságukat. Sokszor vérző szívvel elgondoltuk, hogy vájjon a mi szegény fajtánk csak ilyen alárendelt szolgálatok végzésére hivatott? S vájjon mi lesz velünk, ha mind több lesz azoknak a száma, akik csak magyarságuk elkendőzése árán sze­rezhetik meg mindennapi keserves ke­nyerüket? A mostani magyarellenes mozgalmak rendén sok szó esett e nehéz sorsban küzdő magyarokról s azokról a köztiszt­viselő testvéreinkről, akik hűségeskű- problémák, nyelvvizsgák s ezer más aka­dályösvényeken keresztül is eddig még nyeregben tudtak maradni. Nyíltan és bevallottan elkívánták a kenyerüket. Fe­nyegetőzve követelték munkaadóiktól el­bocsátásukat, Hasábos újságcikkekben sürgették a kormányt, hogy tegye őket ki az uccára — a többi lerongyolódott, nélkülöző, helyét nem találó magyar közé. S így közeleg felénk az erdélyi ma­gyar tragédia utolsó felvonása. Előbb megindultak a repatriáló vo­natok s vitték, vitték a zömét annak a tisztviselő osztálynak, amely Erdély szel­lemi intelligenciája volt s amelynek szakavatott, becsületes közéleti munkás­ságára ma is tisztelettel gondol vissza a román kisgazda is. Azután megindult az agrárreform, hangosak voltak a berkek a grófok, bá­rók, feudális nagyúrak elleni vádaktól s a fold népének di éretetőí. A kevés ma­gyar nagybirtok s a még itt-ott erős kö­zépbirtok leroskadt, ronccsá olvadt; ma­gyar kultúrintézmények vagyona lett semmivé s legkevesebb örömük azoknak telt e nagy pusztulásban, akiknek egyen­lő földosztást ígértek, akikre való tekin­tettel az űzőbe vett birtokosság hamaro­san fel sem merte emelni szavát, s akik keserű szájízzel nézték, hogy a kisajátí­tott földekből nekik jut a legkevesebb. Maradtak még magyar iparvállala­tok és kereskedelmi cégek. Valamikor nagy nemzeti reménységek fűződtek ezekhez. Jött a nacionalizálási törvény s ahol a magyar tőke ellene is tudott állani a ránehezedő nyomásnak, át kellett fes­teni a cégtáblát s a legdúsabb vezetői stallumokat át kellett másoknak enged­ni, holott ezek jövedelme számos kiváló emberünk közéleti akcióképességét biz­tosíthatta volna. A nagy összeomlásból maradtak meg itt-ott tőkeroncsok. Néhány pénzintézet élt még s kezelt ötmilliárdnyi magyar ta­karékossági tőkét, a másfélmilliós erdé­lyi magyarság utolsó mobilvagyonát. Ki tagadná, hogy volt bűnös tőkekezelés s volt ezer visszaélése a tőkegazdálkodás­nak, amint volt ezer kinövése és hátrá­nya a nagy földbirtoknak is. De amiként az erdélyi magyar birtokQsság volt ta­lán leginkább mentes e hibáktól, ugyan- iigy nem az erdélyi magyarság megtaka­rított, kis tőkéje szolgáltatott jogos okot a tőke-ellenes rendszabályokra, hanem az a külföldi nagytőke, amely tényleg visszaélt helyzetével, amelyet azonban a konverziós veszteségek alól eleve mente­sített Argetoianunak egy ötletes parag­rafusa. Mi lettünk ezúttal a Fekete Pé­terek s különbnél-különb redelkezések- kel igyekeztek mindenki másét megmen­teni, csak a mi vagyonunk pusztulása nem fájt senkinek s ezúttal sem kiált­hattunk fel hangos szóval, mert hiszen ezzel csak a szembeállított , magyar adó­sok terhét súlyosbíthattuk volna. A most bezárult esztendő lezárta az erdélyi magyarság teljes anyagi összeom­lásának fájdalmas folyamatát Nincs to­vább. Bekövetkezett az, aminek eljövete­lét négy évvel ezelőtt megmondottam. Meg van a nagy egyenlőség s mindegyi­künk megfaraghatja magának a hozzá­illő koldusbotot. S már kirobbant is az új jelszó. Ä te­kintélyes, vezető tisztviselői állások már régen nincsenek a mi kezünkön. A sokat szidott grófok, bárók és büszke földbirto­kosok ellen handabandázó korteseket már lemosolyogja az utolsó liarisnyás ember is, hisz jól tudja, hogy ilyen bo­szorkányok, amilyenekkel eddig ijeszt­gették, nincsenek. Az uzsorásoknak szi­dott magyar pénzintézetek, amelyek iri­gyelt osztalékot fizettek állítólag valaha, ma elnyúlva fekszenek s betevőik aggód­va nézik vergődésüket. Ezek egyike el­len sem lehet ma már rohamra tüzelni senkit. De ott vannak még a kis száraz ke­nyerek. A királyi palota kerítésénél ku­porgó, gémberedett kezű kőfaragók, az állványokon nyaktörő ügyességgel dolgo­zó ácsok, a maiteres kanalat forgató kő­művesek, a magyar pincérek, kocsisok, soffőrök, gépírók, könyvelők, postások, vasútasok, telefonosok, gépészek és pá- lyamunkások, házvezetőnők és nevelők, szakácsnők, szobalányok s egyéb kis cselédek. Ezeknek még itt-ott van kenye­rük. Hajrá, kiütni a kezükből! S vonúl a tüntető tömeg s követeli a tulajdonosok­tól a magyar pincérek elbocsátását; üvölt az Universul, hogy el kell bocsátani a magyar postásokat, kémkedéssel vádol­ják a magyar telefonosokat., tisztán román tisztviselői kart követelnek a határszéli megyékbe. Hát ezt még sem lehet. Itt már meg­állást és visszafordulást kell követel­nünk. Az agrárreform s a konverzió kér­désében, amelyek szétbomlasztották a magyarság vagyonállományát, lehettek közöttünk nézeteltérések és voltak saj­nos, nyílt érdekellentétek is, amelyek az egységes felhördülést elnémították. De az utolsó darab száraz kenyeret, azt még sem szabad a kezünkből kiengedni. Most már mindenki láthatja, hogy nem neki fog az jutni, amit sorstársa el­veszít s most már igazán ki kell alakul­nia annak a nagy testvéri szolidaritás­nak, amelyről olyan szépen beszélt Bethlen György, amikor hat év előtt el­foglalta a Magyar Párt elnöki székét, azt mondva — talán más szavakkal — hogy minden elveszített fillér mindnyájunk vesztesége, minden megszerzett fillér mindnyá- junk nyeresége. Az újesztendő legfőbb gondja e nagy együttérzés kiépítése legyen, amely hóna

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents