Erdélyi Lapok, 1933. január-március (2. évfolyam, 1-73. szám)
1933-01-01 / 1. szám
Főszerkesztő DR. PAAL. ÁRPÁD ESS Üzerveszteséges Kiadó Hivatal: Oradea -Nagyvárad, ifj. Heg. Carivati Szilágyi Dezső-ucca) — Telefon 27 FlftfiTnfAcs -irat. Belföldön: Hússz évre Soft félévre 400. negyedévre 210. egy hói " r.ionszetesi arad. Magyarországo: Kirósz évre 60 P félévre 30 P negyedévre igven./ivi ára 10 fillér, varunp és imnenen 24 fillér. Főmunkatárs DR. GYÁRFÁS ELEMÉR Az utolsó darab szárazkenyér írta: Gyárfás Elemér A bukaresti királyi palota újjáépítése az idén nagyot haladt. A kormány 27 milliót utalt ki e célra s a tél beállta előtt elkészült az épület külső frontja. Leszedték az állványokat s a nemes stílusu terméskő-homlokzat egész szépségében érvényesül. Illő volt megszépíteni a palota környékét is s a régi kőkerítés hosszában egy reggel 15—20 kopott, ványadt kőfaragót találtunk, akik a földön kuporogva, vésővel és kalapáccsal hámozták le a kőfalról a régi burkot és simították fehérre az egyenetlenségeket. Egy pléhvödörben deszkadarabokból tüzet raktak s itt melegítették a jéghideg vasszerszámoktól meggémberedett kezüket. Elhaladva mellettük, magyar szó ütötte meg a fülünket. Isten ments, magyarul szóba állani velük! Még elveszítenék a keserves kenyerüket! De ettől kezdve meglassítottuk mellettük lépteinket, lassan rájöttünk, hogy majnem mind magyarok s gondolatban meleg érzéssel végigsimogattuk munkában elkinzott, becsületes magyar arcukat. S elhaladva az idén Bukarestben munkába vett sokszáz új épülő ház előtt, mindenütt — elfojtva és suttogva, vezényszóként vagy biztatásként — magyar szó csendült meg. Ahol terhet kellett hordani, magas állványon szédítő munkát végezni, ahol hozzáértés és tisztesség kellett, ott mindenütt magyarok dolgoztak, verejtékeztek és fáztak, görnyedtek és építettek. S az építkezések időszaki munkásai mellett ott találjuk a magyarokat a fővárosi élet minden mozzanatánál. A vasúttól magyar kocsis vagy taxisoffőr visz be a szállodába, ott magyar bérszolga cipeli fel poggyászunkat, magyar személyzet takarít ránk, magyar pincér szolgál ki, magyar borbély vágja le a hajunkat, magyar cselédek vásárolnak a csarnokban, magyar lányok sétáltatják a fővárosi gyereket a parkban, a zenekarok jórészében magyar muzsikusok játszik az idegen dalokat. Mindezt azonban csak mi tudjuk, akik már ismerjük őket becsületes arcukról, fáradt nézésükről; ha ismeretlen szól hozzájuk, hibátlan románsággal válaszolnak s dédelgetett fájó titokként őrzik magyarságukat. Sokszor vérző szívvel elgondoltuk, hogy vájjon a mi szegény fajtánk csak ilyen alárendelt szolgálatok végzésére hivatott? S vájjon mi lesz velünk, ha mind több lesz azoknak a száma, akik csak magyarságuk elkendőzése árán szerezhetik meg mindennapi keserves kenyerüket? A mostani magyarellenes mozgalmak rendén sok szó esett e nehéz sorsban küzdő magyarokról s azokról a köztisztviselő testvéreinkről, akik hűségeskűproblémák, nyelvvizsgák s ezer más akadályösvényeken keresztül is eddig még nyeregben tudtak maradni. Nyíltan és bevallottan elkívánták a kenyerüket. Fenyegetőzve követelték munkaadóiktól elbocsátásukat. Hasábos újságcikkekben sürgették a kormányt, hogy tegye őket ki az uccára — a többi lerongyolódott, nélkülöző, helyet nem találó magyar közé. S így közeleg felénk az erdélyi magyar tragédia utolsó felvonása. Előbb megindultak a repatriáló vonatok s vitték, vitték a zömét annak a tisztviselő osztálynak, amely Erdély szellemi intelligenciája volt s amelynek szakavatott, becsületes közéleti munkásságára ma is tisztelettel gondol vissza a román kisgazda is. Azután megindult az agrárreform, hangosak voltak a berkek a grófok, bárók, feudális nagyurak elleni vádaktól s a föld népének disretétől. A kevés magyar nagybirtok s a még itt-ott erős középbirtok leroskadt, ronccsá olvadt; magyar kultúrintézmények vagyona lett semmivé s legkevesebb örömük azoknak telt e nagy pusztulásban, akiknek egyenlő földosztást ígértek, akikre való tekintettel az űzőbe vett birtokosság hamarosan fel sem merte emelni szavát, s akik keserű szájízzel nézték, hogy a kisajátított földekből nekik jut a legkevesebb. Maradtak még magyar iparvállalatok és kereskedelmi cégek. Valamikor nagy nemzeti reménységek fűződtek ezekhez. Jött a nacionalizálási törvény s ahol a magyar tőke ellene is tudott állani a ránehezedő nyomásnak, át kellett festeni a cégtáblát s a legdúsabb vezetői stallumokat át kellett másoknak engedni, holott ezek jövedelme számos kiváló emberünk közéleti akcióképességét biztosíthatta volna. A nagy összeomlásból maradtak meg itt-ott tőkeroncsok. Néhány pénzintézet élt még s kezelt ötmilliárdnyi magyar takarékossági tőkét, a másfélmilliós erdélyi magyarság utolsó mobilvagyonát. Ki tagadná, hogy volt bűnös tőkekezelés s volt ezer visszaélése a tőkegazdálkodásnak, amint volt ezer kinövése és hátránya a nagy földbirtoknak is. De amiként az erdélyi magyar birtokosság volt talán leginkább mentes e hibáktól, ugyanígy nem az erdélyi magyarság megtakarított, kis tőkéje szolgáltatott jogos okot a tőkeellenes rendszabályokra, hanem az a külföldi nagytőke, amely tényleg visszaélt helyzetével, amelyet azonban a konverziós veszteségek alól eleve mentesített Argetoianunak egy ötletes paragrafusa. Mi lettünk ezúttal a Fekete Péterek s különbnél különb redelkezésekkel igyekeztek mindenki másét megmenteni, csak a mi vagyonunk pusztulása nem fájt senkinek s ezúttal sem kiálthattunk fel hangos szóval, mert hiszen ezzel csak a szembeállított , magyar adósok terhét súlyosbíthattuk volna. A most bezárult esztendő lezárta az erdélyi magyarság teljes anyagi összeomlásának fájdalmas folyamatát sincs tovább. Bekövetkezett az, aminek eljövetelét négy évvel ezelőtt megmondottam. Megvan a nagy egyenlőség s mindegyikünk megfaraghatja magának a hozzáillő koldusbotot. S már kirobbant is az új jelszó. A tekintélyes, vezető tisztviselői állások már régen nincsenek a mi kezünkön. A sokat szidott grófok, bárók és büszke földbirtokosok ellen handabandázó korteseket már lemosolyogja az utolsó harisnyás ember is, hisz jól tudja, hogy ilyen boszorkányok, amilyenekkel eddig ijesztgették, nincsenek. Az uzsorásoknak szidott magyar pénzintézetek, amelyek irigyelt osztalékot fizettek állítólag valaha, ma elnyúlva fekszenek s betevőik aggódva nézik vergődésüket. Ezek egyike ellen sem lehet ma már rohamra tüzelni senkit. De ott vannak még a kis száraz kenyerek. A királyi palota kerítésénél kuporgó, gémberedett kezű kőfaragók, az állványokon nyaktörő ügyességgel dolgozó ácsok, a masteres kanalat forgató kőművesek, a magyar pincérek, kocsisok, soffőrök, gépírók, könyvelők, postások, vasutasok, telefonosok, gépészek és pályamunkások, házvezetőnők és nevelők, szakácsnők, szobalányok s egyéb kis cselédek. Ezeknek még itt-ott van kenyerük. Hajrá, kiütni a kezükből! S vonul a tüntető tömeg s követeli a tulajdonosoktól a magyar pincérek elbocsátását, üvölt az Universul, hogy el kell bocsátani a magyar postásokat, kémkedéssel vádolják a magyar telefonosokat, tisztán román tisztviselői kart követelnek a határszéli megyékbe. Hát ezt mégsem lehet. Itt már megállást és visszafordulást kell követelnünk. Az agrárreform s a konverzió kérdésében, amelyek szétbomlasztották a magyarság vagyonállományát, lehettek közöttünk nézeteltérések és voltak sajnos, nyílt érdekellentétek is, amelyek az egységes felhördülést elnémították. De az utolsó darab száraz kenyeret, azt mégsem szabad a kezünkből kiengedni. Most már mindenki láthatja, hogy nem neki fog az jutni, amit sorstársa elveszít s most már igazán ki kell alakulnia annak a nagy testvéri szolidaritásnak, amelyről olyan szépen beszélt Bethlen György, amikor hat év előtt elfoglalta a Magyar Párt elnöki székét, azt mondva — talán más szavakkal — hogy minden elveszített fillér mindnyájunk vesztesége, minden megszerzett fillér mindnyájunk nyeresége. Az új esztendő legfőbb gondja e nagy együttérzés kiépítése legyen, amely hóna