Erdélyi Lapok, 1933. április-június (2. évfolyam, 74-143. szám)
1933-04-01 / 74. szám
11. évfolyam, 74. (369)szám, 3 Lel ---------Szombat, 1933 1 A kamarában felolvasták az öngyilkos Popescu tábornok hátrahagyott leveleit Junian tiltakozott az ellen, hogy a halottak védelme alatt tereljék el a vizsgálatot s a levelek felolvasását a kormány nagy lelkiismeretlenségének minősítette. Gyilkost kiált a kormánypárt Lupu felé Bukarest. Saját tud. Armand Calinescu belügyi alminiszter felolvasta a kamara tegnapi ülésén Lica Popescu tábornok hátrahagyott leveleit, amelyek mély hatást gyakoroltak az egész képviselőházra. Vannak e levelekben részletek, amely megdöbbentő fényt vetnek Popescu tábornok öngyilkosságára. Presan marsallhoz a következő levelet írta: Marsall úri Az a szívélyesség, amellyel irányomban viseltetett, felbátorított arra, hogy önhöz forduljak és megmondjam önnek marsall úr, miszerint az a vád, amelyet dr Lupu a parlamentben felhozott, közönséges aljasság. Két éven keresztül szisztematikusan és végleg összezúzták az idegrendszeremet. Olvassák fel a parlamentben a levelemet és hirdessék ki, hogy Románia és az egész világ bankjaiban kutassanak utána, hogy hol vannak azok a betétek, amelyekről dr Lupu és Amza tábornok urak beszéltek? Ha pedig nem fogják megtalálni ezeket a betéteket, amit nem is találhatnak meg, mert nem léteznek, úgy az én becsületes vérem szökjön az arcukba és mindennap emlékeztesse őket, hogy ártatlanul hurcoltak meg. Köszönöm önnek azt a szimpátiát, amelyet velem szemben tanúsított és kérem, hogy feleségemnek, aki minden támasz, segítség nélkül marad, vigasztalója legyen és ne hagyja el őt. Isten vele!" Megható a Condeescu tábornokhoz írt levél: „Türelemmel viseltem két évig a szenvedéseket, a feleségemre való tekintettel. Ön jól tudja, hogy becsületes ember vagyok, odaadással szolgáltam a hadsereget és az országot és nem vettem el soha senki pénzét, még kevésbé vagyok képes arra, hogy sápot vegyek. Hiszen olyan szegény voltam mindig, hogy mikor Krajovába helyeztek, el kellett adnom 20.000 lejt érő értékpapíromat, hogy át tudjam szállítani a bútoraimat. Ön ismeri a Skoda-szerződést és jól tudja, hogy Amza tábornoknak nem sikerült annál előnyösebbet kierőszakolni s ezzel két évet vesztett a hadsereg. Ennek idején járta ez az ember a politikusokat, hogy mérgét reám árassza, míg végre talált egy demagógot, aki vállalta, hogy a parlament tribünjéről megvesztegethetőséggel vádoljon". A feleségéhez is megható, hosszú búcsúlevelet írt közvetlenül öngyilkossága előtt: „Ha nem szerettelek volna és nem reméltem volna, hogy jönek még jobb napok is, nem tűrtem volna olyan sokáig a sértéseket, megalázásokat, amelyek kimondhatatlan szenvedéseket okoztak nekem és már régen végeztem volna magammal! Bocsáss meg Anette“. Alig fejezte be Calinescu a levelek olvasását, Leon (lupista) szót kért, hogy a távollevő Lupu védelmére keljen. Pop-C ico elnök azonban nem adta meg a szót: — Ezek a levelek annyira ékesszólóak, hogy semmi vitát nem tesznek szükségessé! S minthogy Leon továbbra is beszélni akart s a szónoki emelvényre rohant, óriási lárma és tumultus keletkezett, amelyben a kormánypárt s az ellenzék egyes csoportja, heves szóváltásokkal kerültek szembe egymással. Az elnök végre kénytelen volt felfüggeszteni az ülést, amelynek újra megnyitásakor Juniannak adta meg a szót. — Azzal — mondta Junián — hogy Calinescu úr felolvasta egy halott levelét, kegyeletsértést követett el a kormány. Nem engedhető meg, hogy hiénák módjára kiássák önök a sírokat és a halottak védelme alatt igyekezzenek más irányba terelni a vizsgálatot, de ezenkívül a levelek súlyos vádakat tartalmaznak egy tábornokkal szemben, aki a hadsereg tényleges vezérfelügyelője. A levél e részének felolvasása olyan anarchikus cselekedet, aminőre még nem volt példa! Ez lelkiismeretlenség a kormány részéről. Ez újabb bizonyíték arra, hogy amíg önök kormányon vannak, nincs biztosítékunk arra, hogy a Seletzki-ügy vizsgálata rendesen halad. Annál is inkább, mert mindabból, amit e szónoki emelvényről felolvastak, kitűnik, hogy a legsúlyosabban mégis azok a levelek esnek latba, amelyeket a nemzeti parasztpárt vezetői váltottak Seletzkivel. Mi tovább folytatjuk a harcot ennek az ügynek a teljes felderítésére, aminek az önök távozásával kell végződnie! Janiánnak minduntalan zajos közbeszólásokkal megszakított beszéde után I n s u 1 e t (liberális) jelentette ki, hogy a kormány legalább is gyöngédtelen volt egy halottal szemben, aki utolsó óráiban ezeket a személyes vonatkozású leveleket írta. Calinescu rövid válaszában azzal igyekezett igazolni eljárását, hogy maga Lupu kérte a múlt ülésen Mironescut, tegyen hivatalos közléseket Lica Popescu öngyilkosságával kapcsolatban. Végre szóhoz jutott Leon is. — A kormány — mondta — ezzel is, mint minden más tényével igyekszik elsimítani az ügyet. Lupu nem illette vádakkal Lica Popescut. (Tudósításunk folytatása a 5 ik oldalon). A „négy (S.) Ámbár MacDonald római látogatása óta mér hetek teltek el s ebben a bizonytalan, sietős világban a csodák már három napig sem igen tartanak, a Mussolin-féle javaslat mégis egyre foglalkoztatja az európai kancelláriákat és a közvéleményt egyaránt. Az a terv, hogy a végzetesen összekuszálódott európai dolgokat a négy nagyhatalom vegye a kezébe s igyekezzék azokat messzemenő egyetértéssel kibogozni, heves tiltakozásokra és ellenmondásokra adott alkalmat. Azokban az államokban, ahol ettől a diktatúrától nem várnak semmi jót, a publiciszták igen találékonyak abban, hogy ezt a tervet nevetséges és ellenszenves színben tüntessék fel. A négy nagyhatalomnak tervbe vett legfőbb tanácsát elnevezték „klubnak“ s felháborodással tiltakoztak az ellen, hogy ily „korszerűtlen“ kedélyességgel akarják a nemzetek szent ügyét intézni, amikor a haladó szellem erre a célra megteremtette a Nemzetek Szövetségét. Azt a magas nemzetközi fórumot, amely tizenhárom év óta intézheti el a világpolitika felmerülő ügyeit, ha nem is valamennyi nemzetnek, de legalább is a nemzetek bizonyos csoportjainak teljes megelégedésére. Tiltakozások hangzanak el azonkívül a demokrácia nevében is. Annak a jelszónak a jegyében tehát, amely ellen több és undorítóbb bűnt soha azelőtt el nem követtek, mint azóta, hogy mind bizonyos államok belső életében, mind az államok egymás közötti érintkezésében állítólag uralomra jutott. E tiltakozások szerint a demokrácia elviselhetetlen sérelme lenne, ha ebben a perdöntő tanácskozásban nem jutnának szóhoz a kisállamok is. Természetesen csak bizonyos kisállamokról van szó. Távolról sem valamennyiről. Mihelyt ezek a tiltakozó államok helyet kapnának a tervezett tanácsban , többé demokráciáról szó sem esnék. Aminthogy nem tiltakoztak a mai tiltakozók ezelőtt tizenöt évvel sem túlságosan az ellen, hogy a világ sorsát ugyancsak négy nagyhatalomnak a legfőbb tanácsa intézze. A „big four“, a „négy nagy“, ahogyan akkor kedveskedő kedélyességgel ezt az igen-igen nagyhatalmú testületet elnevezték, teljhatalommal rajzolta meg a világnak az új rendjét s ebben a nagy munkájában nemcsak vitát nem engedett, hanem még a legkisebb ellentmondást sem tűrte. Hogy a Mussolini—MacDonald-féle „klub" mit akarna, vagy még inkább mit tudna az európai dolgokban végezni, arról kevés pontos tájékozódása lehet ma a világnak. Amit erről írnak és mondanak világszerte, az inkább találgatás. Hogy a hajdani „big four“ ezzel szemben mit akart és tudott is elvégezni, az viszont ma már a történelmi kórbonctan asztalán fekszik. Lloyd George, az egyetlen, aki ma még közülük életben van, nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy az elkövetett hibákról s tévedésekről hangos vallomásokat ne tegyen. S ki tudja, milyen érdekes közléseknek len,nénk fültanúi, ha Wilson, Glemencau és Sonnino hasonlóiképpen hozzászólhatna még ehhez a keserű vitához? Egy azonban bizonyos: a hajdani „big