Erdélyi Lapok, 1933. július-szeptember (2. évfolyam, 144-220. szám)

1933-07-01 / 144. szám

2 MARCELL MIHÁLY DI A BONTAKOZÓ ELIT című 8 kötetes neveléstani munkáiénak I­­L. III. és IV-ik kötete. I. kötet: „Az egyéniség összetevői“ | II. kötet: „A létek megismerésének művészete“ |­ II. kötet: „A gyermek- és serdülőkor lelki képe“ || IV. kötet: „Az ifjúság lelki világa“ |­­ Minden kötet igen szép, erős, teljes vászonkötésben.­­ Nevelőknek, szülőknek, iskoláknak, nevelőintézeteknek I nélkülözhetetlen segédkönyv; a felnőtt ifjúságnak pedig I az önnevelés vezérkönyve. Egy-egy kötet ára 280 Lel és portá­ I: „Erdélyi Lapok“ könyvosztálya. ­ helyesen elosztva, a bizonytalan sorsú proletáinknak igen nagy a tömege a túl­­gazdagok csekély számával szemben. És így folytatja tovább: „Ezentúl minden erőfeszítéssel oda­ kell hatni, hogy a ter­melt javak csak méltányosan halmozód­janak a birtokosoknál, ellenben bősége­­­sen jussanak a munkásoknak“. Ez vilá­­gos, egyenes beszéd. Az elvi homályossá­gok helyett egészen gyakorlatilag bele­markol az életbe. Megmondja tisztán a termelési eredményeken való megoszto­­zás arányát is, hogy az emberiség jobban tudjon boldogulni. Beszél arról is, hogy a munkakerese­­teknek hogyan kell kis családi vagyon­kává válni s hogyan kell ezt telepítések­kel elősegíteni. Arról is szól, hogyan kell a munkások és munkaadók egyfoglalko­­zású rendekbe tömörülésével az osztályo s ellentéteket kiküszöbölni, s új társadal­mi önkormányzatokat hozni, amelyek az egyén és állam közötti távolság helyébe az egymáson segítő élet közelségét adják. Mesterkélt mechanizmusok helyett élő organizmusok föltámasztása ez, amely-­­­ben elfér minden természetesség, s amely éppen a természetesség parancsának is­­ akar mindenben megfelelni. Népkisebbségi szempontból azt lát­hatjuk fontosnak ebben a világjelentősé­gű útmutatásban, hogy a társadalmat­­ az államon belül élővé akarja tenni. Az­­ államon belül az egyes népkisebbségek is egy-egy külön társadalmat jelentenek. Firenzei kaland írta; Vinkler Ágoston Ki tudná méltóképpen elmondani és le­írni mindazt, amelyet az Erdélyi Lapok római zarándokútján láttunk és élveztünk? A lehetetlenségre nem vállalkozom, ahe­lyett inkább egy mulatságos kis epizódot mon­dok el. Azt már méltóztatnak tudni, Dsida Jenő barátom színes és érdekes leírásából, hogy a kupékban mindenkinek meg volt a maga he­lye, amit meg is tartott az egész úton, Várad­tól Rómáig és vissza. A mi szakaszunk kimondottan papi­szakasz volt a legszigorúbb klauzulával, any­­­nyira, hogy például egy alkalommal Ducika akart belépni, hogy jelentse a szeretetcsoma­­gok érkezését — így nevezte el a néphumor a hideg büffét — hat és fél­­tiltakozás hangzott el a merénylet­ ellen. Mert hat és félen valánk. Ott volt a zarán­doklat lelkivezetője, továbbá egyházmegyénk legterjedelmesebb és legkisebb térfogatú kép­viselői, no meg a leggondosabb esperes (2 pléd, 1 nagy, 2 kis párna, — 1 kenyér szegedi méret után, — 1 oldal szalonna, 1 pár kol­bász, 1 rúd szalámi, hazai bor, paptamási víz, ezen méretekhez alkalmazott tésztamennyiség valának az úti bőröndjében). Ott volt még a fentieken kívül két piarista tanár és Péter, akit csak félnek számítottam. Péterke klerikális érzelmű civil tanárem­ber, tehát nem egészen pap, nem is egészen ember, azaz, hogy mégis ember. Ő lévén az epizód hőse, róla mégis bővebben kell írni, leg­alább annyit, hogy déli termetű, feketehajú, ábrándos kékszemű, még nőtlen fiatalember, orrán, természetesen, hiszen tanárember, nagy, kerek okuláré. Ő volt a szakasz kedvence. — Péter, vegye csak le azt a bőröndöt — és Péter levette. — Péter — szólt a másik, — fogytán az ivóvizünk! És Péter a legközelebbi állomáson fogta az üres üvegeket és termoszokat s megtöltötte friss vízzel. — Péter, milyen állomáson vagyunk? Péter referál: Monta-Várdki. — Mi az? Micsoda? — hangzik minden­felől. — Monta-Várdki községben vagyunk. Ez egy magyar falu, kérem, még Berengár király idejéből. — Ugyan ne beszéljen magyar községről a Lombard síkság kellős közepén! A vonat megáll. — Na, nézzék, ha nem hisznek nekem, higgyenek a saját szemüknek: Pontasszive! Hát ez se magyar? Kénytelenek voltunk Péternek igazat ad­ni, Pont­asszívében voltunk. A firenzei állomás óriási előcsarnokában már egy jó félórával kezdenek gyülekezni a magyar zarándokok. Mikor én beléptem, Péter már ott volt. Le-felsétált, de a szeme, az ál­landóan egy ponton volt. Mi az, hogy egy ponton? Felkiáltójelen. Sőt! A legbájosabb felkiáltójelen! Ez a felkiáltójel a legbájosabb nő volt (így állapították meg, én magam nem értek hozzá). Olyan termettel, mint azok a cédrusok, amelyeket lépten-nyomon megbá­multunk Olaszországban. Tetőtől talpig feke­tében, csak az arc volt rajta, mint az ala­­bástrom. Könnyű fekete csipke alól két nagy karbunkulos szem parázslóit. Kezében hófehér orgona, az is szép, tökéletes példány. Most megindult a hölgy a jegypénztár fe­lé. Péter is arra tart, kezében levelezőlapot szorongat. Volt ott vagy hat levelesláda Via Roma, Via Venezia stb. felírással. Ezek előtt a leve­lesládák előtt találkoztak. Péter most hősi bátorsággal, — ámbár szívét a torkában érezte — megszólította: — Pardon Signorina, hová tegyem? (T. i. a levelezőlapot!)­A signorina pedig bájos mozdulattal ki­vette a lapot­ a kezéből, megnézte a címet s bedobta a lábába. Erre Péter bátorságot kapott, még egy kérdést kockáztatott meg: — Sprechen Sie deutsch? — Capisco, — volt a felelet. Ettől kezdve együtt láttuk őket a vonat Erdélyi Lapok 11. évf. 144. szám. — Szombat, 1933. július 1. annak a természet által rendelt csopor­tosulásait. Ezeken a társadalmi csopor­tokon belül még inkább meg kell találni a szegények és megpróbált sorsunk életé­nek az elrendezését és megbékítését. A munkáskérdésben, a kapitalizmus és bol­­sevizmus közti vetélkedésekben meg kell találnunk a magunk határozott állás­pontját, s aszerint kell élnünk mindnyá­junknak. Aszerint ki kell irtanunk ma­a­gunk közül a szegénység és gazdagság­ túlzásait. Annak a tisztelt barátomnak, aki a Magyar Párt szociális programját sür­gette, igaza volt. És bizonyára jó volt az a rámutatása is, hogy a keresztény világ­nézet eddigi leghatározotabb megnyilat­kozásai szerint kell keresnünk az utat. Nyilt­srabbitásra vezetett az efrenszerv egy dévai törvényszéki tanácselnök és a hunyad­megyei ügyvédi kar között Déva. Saját tud. Dragu. Vasile, dévai tör­vényszéki tanácselnöktől — az ügyvédek állí­tása szerint — az ügyvédek s maguk a peres­kedő felek is igen sokat szenvedtek. Dragu ugyanis a felebbezési tárgyalásokat rendszerint úgy intézte el, hogy megkérdezte, fenntart­ják-e a fellebbezésben írottakat s ezzel a mód­szerrel 10—12 perc alatt ugyanannyi ügyet in­tézett el. Specialitásai közé tartozott azonban a bélyegtörvénynek az alkalmazása s azt mondják, hogy egész Romániában úgyszólván egyedülállóan alkalmazta ezt a törvényt, sőt az ügyvédi karnak ügyeikben olyan minimu­mot állapított meg ügyvédi költség címén, ami már a kar tekintélyét is sértette. Egy 200—300 ezer lejes perben például az ítélethirdetésen való megjelenéssel együtt nem tett ki többet nála az ügyvéd költsége 400 lejnél s ebbe még a bélyegkölt­ség is benne van, úgy, hogy az ügyvédnek úgyszólván éhbérért kellett dolgoz­nia. Ezek miatt egyes ügyvédek feljelentették az igazságügyminiszterhez, aki inspektort kül­dött ki s ennek az inspektornak úgy az egyes ügyvédek, mint a kamara dékánja megadta a tárgyilagos adatokat s ettől kezdve a viszály állandó volt Dragu tanácselnök és a hunyad­­megyei ügyvédi kar között. Az ügyvédek személyes adójának a felleb­bezési tárgyalása junius 28-ra volt kitűzve. Az ügyvédek megtudták, hogy a fellebbezési bizottság elnöke Dragu elnök lesz, amire a kamara beadványban fordult a törvényszéki főelnökhöz és kérte, hogy tekintettel a köztük lévő nem a legjobb viszonyra, delegáljanak más elnököt, mert ellenkező esetben fellebbez­ni volnának kénytelenek. Erre azt a választ kapták, hogy Dragu fog elnökölni. Ez aztán nyílt kirobbanáshoz vezetett, ami ma Hunyad megye ügyvédi karát izgalomban tartja. Ugyanis mielőtt a tárgyaláshoz hozzá-­ kezdhettek volna, a bizottság előtt megjelent­­el­ Tatar Eugen hunyad megyei ügyvédi kama­rai dékán ötven ügyvéd társaságában, köztük dr Pop Justin szenátor, dr Selariu Emil kép­viselő és dr Dublesi György volt prefektus és­ felolvasta a kamara tiltakozó iratát, amely­i­ben kijelentették, hogy Dragu elnököt elfogultnak tartják az ügyvédek adójának a letárgyalására és kijelentették, hogy amennyiben en­nek a kérésnek nem adnak helyet, úgy elhagyják a tárgyalótermet. A bizottság erre visszavonult s maga Dra­j­gu részvételével úgy döntött, hogy elutasítja a beadványt és megkezdi a tárgyalásokat. Meg is kezdődött az ügyvédek kikiáltása, amire ma­guk az ügyvédek egyenként fellebbező iratot nyújtottak be, úgy, hogy sem június 28-án, amikor a vajdahunyadi, hátszegi és szászvá-­­rosi ügyvédek, sem június 29-én, amikor a brádi, körösbányai ügyvédek fellebbezései ke­rültek tárgyalás alá, érdemben nem tárgyal­hattak. Az ügyvédi kar nem tud belenyugodni ab­ba, hogy a fellebbezés tekintetében Dragu részvételével határoztak s helyet nem adtak, amikor a törvény erre vonatkozó szakasza vi­lágosan intézkedik, hogy annak feltétlenül he­lyet kell adni. Egész Hunyad megye ügyvédi kara nagy izgalommal tekint ennek az elmér­gesedett ügynek a jó elintézése elé. Vonatösszeütközés a római pályaud­varon. Rómából jelentik: Pénteken haj­nalban a központi pályaudvaron a Velletri felől jövő személyvonat belefutott egy teher­vonatiba. Az összeütközésnek 36 súlyos sebesült­­je van.

Next