Erdélyi Lapok, 1933. október-december (2. évfolyam, 221-295. szám)

1933-10-01 / 221. szám

vmk#*-- - v js? 1 ! 1. ÚJDONSÁG! JÓST A nagynevű magyar rádió-szónok: JELENT DI*. TÓTH TIHAMÉR EGYETEMI TANÁR MEG!------------a-------------------­Legújabb hatalmas műve: A SZENVEDŐ ÉS GYŐZVE KRISZTUS „Erdélyi Lap­ok könyvosztálya című könyv most hagyta el a sajtót! Csupa erő, csupa lendület, csupa ragyo­gás az egész munka! Ára igen szép kartonkötésben 275 lej. Pénz előze­tes beküldése esetén portamentesség! Nem kell tehát folytatni semmiféle magya­rosítást. Nem is folytatnak, csak fenntartani akarják a meglevő népi helyzetet bizonyos erőltetésekkel szemben, amelyek visszané­me­­tesítést akarnak elérni az ottani magyar la­kosság között. Ezt a visszanémetesítést pedig nem is annyira a németek erőltetik, mint inkább a román hatóságok. Valóságos gyöt­relem, amit ott az iskolák és templomok nyelvének németre változtatásáért a lakosság­gal is, a papokkal is, a tanítókkal is végbe­­visznek. Ez a hatósági zaklatás és gyötrés az igaz, nem az az erőszakolás, amivel Papp Ghitta a lelkészeket vádolja. És igaz az, hogy e lelkészek ellenében a bolsevizmus jelszavai­val is, meg igen nagytömegű pénzekkel is dolgoznak, s a nép mégis lelkészeivel marad. Nyilvánvaló, hogy itt népi meggyőződések erejét és önfenntartó ösztönét kell társadalmi adottságként számbavennünk. A vágy azt hiszi Papp Ghittával valaki, aki ad a józan fel­fogásra valamit,­ hogy 45 lelkész a saját népe akarata ellenére helyén maradhatna, s egye­sületeket szervezhetne és „magyarosíthatna“­? - Moldován Valér nemzeti paraszt,párti ve­­zető politikus, -még erdélyi, táj­ rómájai főnök­sége idején mondotta e sorok írójának,­ hogy a szatmárvidéki elmagyarosodást természetes folyamatnak tartja. Mint ilyen jelenségbe, az ő fölfogása szerint a kormánynak nem­ volna szabad beleszólania. Semlegesnek kellene len­nie abban a vitában, ami a két kisebbség (magyar és német) között van e vidék népi jellege felől. Hadd jusson a két kisebbség egymással megállapodásra, így hamarabb és őszintébben lesz béke a szatmárvidéki sváb­kérdésben. Ezt mondotta egy tisztalátású és gondol­­kodó kormányférfi. Komoly egyéniségéről tu­dom, hogy ma se tudna mást mondani. A probléma csak ez, s nem az, amivé Papp Ghitta rémledezései kiszínezték. Ez a kiszí­nezés nemcsak nevetséges, de bűn is a hatá­rok iránti bizalom szempontjából. Egy volt államtitkár tudhatna annyit, hogy ami egy egész világpolitikának s milliós hadseregek­nek a kérdése, azt ötvenezer főnyi népszavazá­sokkal eldönteni nem lehet. A szatm­árvidéki svábkérdéshez a határ-, problémának nincs semmi köze. Azt úgy kell elintézni, ahogyan az erdélyi volt tartományi főnök mondotta. Viszont az ő szavából kitű­nik, hogy a kormány mégis beleszól ebbe a kérdésbe, erőltet, politizál vele és gyötrelmeket okoz. Már odáig megy, hogy püspököket is akar enni, amiért nem változik meg a Szat­­márvidéken a magyar „Miatyánk'­ és „Üdvöz­­légy Mária ...“ ’ . * A római katolikus hívő közönségnek is szava kell, hogy legyen ebben a dologban. Mégse járja, hogy volt államtitkárok és aktív kormányok­­ kitalált (“ürügyek miatt egy egy­házfő ellen támadjanak. Hitünk ügye is, hogy főpás­ztoraink erkölcsi tekintélyébe alantas és förtelmes politikacsinálással bele ne rúgjanak. Hitünk ügye is, hogy amiért nyelvhasználati jogunkhoz ragaszkodunk, azért államellene­seknek ne gyanúsítsanak, templomainkat, is­koláinkat és hitvallásos egyesületeinket uszí­tásokkal és hamis vádakkal ne gyalázzák. Hi­tünk szabadságának az ügye, hogy szuronyok közé ne fogják papjainkat és püspökeinket, amiért csak imádságot és jóságot akarnak terjeszteni, s bizonyos erőltető politikának az eszközei lenni nem akarnak. Hogyan jut egy kormánypolitikus újság­, író, egy volt államtitkár ahhoz, hogy egy ró­mai katolikus püspököt képmutatónak, kene­tesnek, hazugnak és államellenes összeeskü­vőnek gyalázzon? Még ízléstelenségnek is sok az ilyen beszéd, de aztán annál több benne a vallásellenesség. Hogyan jut csak a római ka­tolikus egyház olyan bánásmódhoz, hogy ma­­gasállású papjaiba így, ilyen neveletlenséggel bele lehessen kötni? Hogyan jut ahhoz, hogy ezt a közönséges komiszkodást még abban a látszatban is lehessen feltüntetni, mintha az a kormány helyeslésével történnék? Egy kissé már túlmentek Popp Ghitza úrék a határon, pedig ezeket a lelki határokat is jó volna tisz­teletben tartani. Nekünk, római katolikus hívőknek a kon­kordátum vallásunk szabadságát biztosítja. A Popp Ghitza-féle támadások e szabadságjo­gunkat veszélyeztetik, egyházi szervezetünket bántalmazzák, lelki életünk rendjét zavarják, erkölcsi magaslatainkat akarják sárba vonni. Egyetemes tiltakozással kell ellene szólanunk. Mint a vész ellen a harangzúgás, úgy támad­jon fel minden községünkből hitünk védelmé­nek a forró szava, a megbántott érzése. Úgy támadjon fel az az önérzetes követelés, hogy nekünk vallásszabadságot, lelki vezetőinknek megbecsülést adjanak. Bukarestig és Rómáig kell ennek a ha­rangzúgásnak elhallatszania. .­ ................—1....................1" 1 Csabákért esete a városi mérnökkel írta: Mikcsa Luiza. — Én Istenem, ennek a malomépítésnek is én iszom meg a legkeservesebb levét, — só­hajtott Csabák, a kovács és még nagyobb igye­kezettel rángatta a fújtatót mester létére. Pe­dig két kenyérpusztító inast is nevelt az utó­kor számára, nem is emlíve, hogy fiúgyerme­­­kei is voltak az érdemes kovácsmesternek, de biz' azok aznap az asszony parancsait hallgat­ták. A házra meg éppenséggel nem lehetett ráismerni, minden bútor kint az udvaron, tisztességben megkopott mész élők, elnyűtt seprűk, becsületben szétszakadt súrlórongyok hevertek szerteszét. Az asszony a tükröt fé­nyesítette, a fiúk közül a kisebbik a tarka ron­gypokrócból veregette a port, a másik pók­hálózta a tornác szúette gerendáit, míg a két inas sunyin, vigyorogva súrolta a tisztának nevezett szobát. A falubeliek csodálkozva áll­tak meg az alacsony kapu előtt s biztosra vet­ték, hogy az érdemes mesterné elnézte a ka­lendáriumot s vagy a karácsonyt, vagy a hús­­vétot várja. Ez a következtetés már csak any­­nyiból sem sántított, mert tisztességgel legyen mondva, Csabákék biz' egy évben csak két­szer törölgették le a port. Kádárné, a szomszédasszony, már nem bírta szájában tartani a szót és átkiáltott: —­ Ugyan drága szomszédasszony, minek szorgoskodnak inár meg olyan erőst?... Ez a kérdés annyit jelentett Csabáknénak, mint a száraz szalmának a gyufa! Hisz' alig várta, hogy valaki kérdezze: Nosza! Megeredt a nyelve, csak úgy fújta a nagy hírt, hogy biz ők vendéget várnak. Náluk fog lakni egy vá­rosi mérnök úr, aki a Láncos János malmát szereli fel. Az oszt egy úr! A jegyző ajánlotta őket, mivel egy kimondott tiszta szobát, ren­des embereket és jó kosztot keresett, így kerül hát hozzájuk a mérnök, mivel náluk mindent megtalál. Persze, a váratlan hírt így a kapu előtt állók is tudomásul vették, aztán siettek is to­vább vinni. Estére már a békák is kuruttyol­­ták a faluvégi tóban: „mérrnök úrr, mérr­­nök úrr!“ Kádárné meg éppen a harmadik utcaajtót tette be maga után, mire beestele­­dett, de úgy gondolta, hogy csak azért is el­siet még Trézsához is, akinél minden nyáron városi urak nyaralnak, hadd tudja meg, hogy a Csabákék szobája mégse tisztább, mint ez övé, a Csabákék kosztja jobb, mint amit ő ad! Tudja meg a fösvény lélek, egye a mérge­­lődés, már csak azért, mert nem adta neki kölcsön a sütőteknőt, neki, Kádárnénak, aki­nek a jegyzőné is azt mondja, „lelkem!“ Másnap aztán nagy szemüveggel, rajzok­kal és műszerekkel megérkezett a mérnök. A ház apraja-nagyja végig bírálta! A gyerekek megbámulták, mert szemüvege volt, az inasok­­nagyravették, mert 5—5 lejt adott, amiért be­cipelték a vasúttól. Csabákné egész este sóhaj­tozott, hogy „ez aztán úr!" — csak a mester, sziszeget holmi megvető jelzőket és közben szesszel dörzsölgette a fújtatásban elállt kar­jait. Pedig azután még ige­n sokszor kellett végeznie ezt a felfrissítő műveletet, dacára, hogy két kenyérpusztító inast is nevelt az utó­kornak, no meg fiúgyermekei is voltak, de hát az egész ház a mérnök körül forgolódott az asszony vezénylete alatt. Az inasok napjában kétszer is cipőt pucoltak, a fiúk meg állan­dóan a patakhoz nyargaltak ,vízért, mert friss vizet ivott csak a mérnök! Csabákné sütött­­főzött, bort hozatott és csendes napjait átszőt­te egy refrain: „Ó, ez a mérnök, igazi úri­ember ez a mérnök!" Különben Csabáknénak két iszonyú hi­bája volt! Az egyik, amit a falu csendes er­kölcse nem tudott megbocsátani, az volt, hogy szeretett „úrhatnámkodni", a másik hiba ab­ban lefedzett, hogy igen szerette a málnaször­pöt. Ezt meg a békés mester rótta fel halálos bűnnek, mert bizony hirtelenében még ki sem tudta számítani, hogy hány egészséges patkót is kell felverni beteglábú lovak lábára azért a kis pénzért, amit cukorba és málnába foj­tott évente az asszony. De Csabákné még­sem akart megjavulni! Mindig többre tartotta ma­gát a többi asszonynál, mert hiába, ő mégis csak „mesterasszony“, míg a többiek csak bá­nyásznők voltak. No meg a bátyja hivatalos ember, annyiból, hogy portás a­ városi bank­ban, a másik testvére meg a legmagasabb ál­lást tölti be a szomszéd faluban, tekintve, hogy Erdélyi Lapok II. évf. 221. sz. — Vasárnap, 1933. október 1. ——- - I ii Dollfuss osztrák kancellár diadalmas hazatérése Bécsből jelentik: Dollfuss szövetségi kancellár pénteken délután hazaérkezett Bécs­be, ahol viharos ünnepléssel fogadták. Óriási embertömeg jelent meg fogadására, s hossza­san lelkesen ünnepelték a kancellárt. Fey alkancellár szerencsekívánatait fejez­te ki Dollfussnak genfi sikereihez. Dollfuss válaszában utalt arra, hogy Genfben majdnem az egész világ kormányai­nak hivatalos kiküldöttei juttatták kifejezésre Ausztria javára történő állásfoglalásukat. — Azzal a meggyőződéssel tértem haza, — mondotta, hogy az Ausztria melletti tün­tetések tetteket is jelentenek. Ezeknek az értel­me az, hogy ha bárki általánosan ismert po­litikai törekvésünk ellen bármilyen akcióba kezd, számolnia kell nemcsak Ausztriának, de az egész világnak az ellenzésével. Ez a tu­dat vezérel bennünket s biztosít, hogy jó úton vagyunk és hazánk ügyét előbbre visszük.

Next